FesztiválLocarnoLázadók – okkal és ok nélkülZsugán István
Kiküldött munkatársunk beszámolója
Hogy világszerte meglehetősen sok filmfesztivált rendeznek, s ehhez képest viszonylag milyen kevés, valóban reprezentatív, úgynevezett „fesztiválképes” film készül évente a világon – erről leginkább maguk a fesztiválszervezők tanúskodhatnának, akik rendezvényük előtt hónapokon át körbeutazva a fél földtekét celluloidszalagok ezer kilométerein rágják át magukat, amíg kiválogatják azt a két-három tucatnyi filmet, amelytől azt remélik: fesztiváljuk közönsége nem fogja kifütyülni, s a veséző kritikusok hada csepülni őket. Mert néhány éven át néhány egymást követő komolyabb bukás, s bukik a fesztiválrendezőség is; maga a rendezvény pedig – amelyhez az otthont adó városnak és vidékének a nemzetközi hírnéven, kulturális presztízsen túl konkrét idegenforgalmi érdekei is fűződnek – ha nagyon sok jelentéktelen vagy rossz filmet tűz műsorra, fokozatosan önmagát teheti tönkre. E róka fogta csuka – csuka fogta róka szituációban – a világ átlagos filmtermésének hozzávetőleges ismerete szerint – nem lehet túlságosan irigylésre méltó még a fesztiváligazgatók látszólag csillogó élete sem.
Az idén fennállásának 33-ik évébe lépett locarnói fesztivál sosem versenyezhetett a legnagyobbakkal – például a cannes-ival, a moszkvaival – sem a színvonal, sem a méretek tekintetében; de többnyire érzékenyen jelezte az új művészi törekvéseket vagy ilyenek híján legalább az aktuális tematikai és stiláris divatokat; illetve a svájci és a nemzetközi közönség és kritika elé segítette olyan, számunkra egzotikusnak ható, úgynevezett „harmadik világ”-beli filmgyártások termékeit, amelyek egyébként szinte sose jutnak el az európai filmvásznakra. Ez utóbbi törekvés következetességét jelzi, hogy tavaly a nagydíjat egy török film nyerte el Locarnóban; idén pedig egy szenegáli és egy indiai filmet tüntetett ki a zsűri elismerő oklevéllel – a különféle szekciók műsorán szerepelt összesen 29 országból érkezett több mint hatvan film közül. Többek között bangladesi, kameruni, kínai, mozambiki, tunéziai filmek bemutatásával igyekeztek tágítani az Európa-centrikus mozinézői szemléleten; s ha ezek a filmek művészi és technikai megoldásaikat tekintve gyakran kezdetlegesnek hatottak is, az általuk hordozott autentikus képi információk e számunkra ismeretlen országok embereinek életformájáról, szokásairól, viselkedésmódjáról – vitathatatlanul tanulságos ismeretekkel gazdagították a nézőket. Az említett szenegáli film (Ben Diogaye Beye: Az asszonyok férje) például a Dakarban ma is hivatalosan elfogadott többnejűség okozta olykor mulatságos, máskor tragikus konfliktusokról tudósított, fanyar humorral aknázva ki a legmodernebb európai metropolisokra emlékeztető technikai-civilizációs életszínvonal és az évszázados életmódbeli hagyományok kontrasztjait.
A legeltérőbb anyagi-technikai szintű országokban s többnyire a nagyvárosok peremvidékén vegetáló, szükségképpen vagy önszántukból oda sodródott hősök sorsa állott a Locarnóban látott filmek túlnyomó többségének középpontjában. A szintén említett indiai film, Buddhadeb Dasgupta Neem Annapura című filmje például már-már szociológiai hitelességűnek tetsző látlelet a Calcutta nyomornegyedeiben tengődő – a vidéki éhhalál elől a nagyvárosba menekült, de a földi Pokol egyik bugyrából a másikba került – munkáscsaládról; s más-más földrészek, országok és metropolisok külvárosainak többnyire bűnözésbe sodródó, a nyomorból, az úgynevezett „emargináltság” helyzetéből, a peremlétből reménytelenül kitörni vágyó ifjú hőseit ismerhettük meg a portugál (José Fonseca e Costa: Kidas), a brazil (José Medeiros: Kalandortársak), az osztrák (Franz Novotny: Vészkijárat... csak semmi pánik), sőt egy-egy nyugatnémet, amerikai és olasz filmből is. A brazil film hőse egy jámbor, kedves riói munkanélküli teherautósofőr, akit a nyomor autólopásra kényszerít, miközben véletlenül és akaratlanul gyermekrablásba keveredik, s galád bűntársai helyett végül ő válik a rendőrségi hajsza áldozatává; a portugál film lisszaboni kültelki vagány-selyemfiúját az ördögien megszervezett szélsőjobboldali illegális félkatonai szervezet fasiszta főnöke zsarolással egy baloldali politikus meggyilkolására kényszeríti; a bécsi külváros alkalomszerűen összeverődött csavargói viszont esztelen „balhéik”, kegyetlen és értelmetlen randalírozásaik és egyre súlyosabb bűncselekményeik elkövetése után nyerik el megérdemelt büntetésüket... A filmsztorik ilyenformán történő zanzásítása persze mindig igazságtalan, hiszen a portugál film – néha kissé naivul hatásvadász jeleneteivel együtt is – rokonszenves alkotói szándékot hordoz; s a brazil rendező is érezhetően valódi társadalmi indulatokat csomagolt a melodramatikus kalandhistóriába – ellentétben a művészileg és módszereiben is cinikusan csak kasszasikerre törekvő, gátlástalanul ízléstelen ifjú osztrák rendező filmjével. A szándékok és a kivitelezés eltérő színvonala ellenére azonban a fesztivál negyedik-ötödik napján riadtan nézegetett a háta mögé az ember a farmernadrágos fiatalokkal zsúfolt locarnói mozi nézőterén: vajon a huszonévesek nemzedékét mindmegannyi valódi vagy potenciális bűnöző, illetve – a híres James Dean-film címét kölcsönözve – okkal és „ok nélkül lázadó” fiatal alkotná világszerte? Persze a filmszüzsék szerzői a mozi őskora óta előszeretettel szemezgettek a bulvárlapok bűnügyi krónikáiban; itt és most viszont mintha az összes filmet elöntötte volna a bűnáradat...
Még nem bűnöző, csak úgynevezett „kétes egzisztencia” a nagydíjjal kitüntetett olasz Marco Tulio Giordana Átkozottak, szerettelek benneteket! című filmjének ifjú főhőse. A hajdani „68-as nemzedék” kiábrándult tagja ötévi latin-amerikai csavargás után hazatér Olaszországba, s talajt vesztett szédelgőként keresi föl egykori barátait, a volt hangoskodó álforradalmárokat, akik közül legtöbben a rendszerbe szervesen beépült cinikus kis- és nagypolgárokká váltak, tokát-pocakot eresztett „burzsoák”; néhányan viszont gyaníthatóan a terrorizmus úgynevezett „társadalmi hátországához” csapódtak... A fiatal olasz rendező jeles szakmai tudással elkészített filmje vakmerően belevág a mai olasz társadalom néhány akutan elgennyesedett fekélyébe, de – gondolatilag – afféle kétbalkezes hályogkovács módjára. A rendkívül szövevényes olaszországi társadalmi-politikai helyzetről, a terrorizmus valóságos összefüggéseiről – elmélyült analízis helyett – legfeljebb annyit közöl nézőjével, mint a bulvárlapok átlagriportjai... Ám döbbenetes hatást kölcsönzött a filmnek, hogy azon a szombat estén vetítették a locarnói főtéren, amikor reggel bekövetkezett a minden eddiginél bestiálisabb újfasiszta merénylet a bolognai főpályaudvaron. Az óráról órára érkező, torokszorító hírek keltette hangulatban érthető, ha a zsűri tagjai nem a film művészi megvalósításának fogyatékosságait mérlegelték, hanem a témaválasztásnak a szó legszorosabb értelmében vérre menő aktualitását honorálták. Az ezüstdíjat egy rendkívül tehetségesen induló – bár fokozatosan kifulladó – amerikai film, a Clarence és Angel (rendező: Robert Gardner) nyerte, amelynek főhőse egy 12 éves néger kisfiú, aki szegény sorsú segédmunkás szüleivel egy déli faluból az északi nagyvárosba költözve valójában először kezd rendszeresen iskolába járni, ahol kiderül róla, hogy ötödikes létére írni-olvasni is alig tud; társai kigúnyolják, tanárai minduntalan kizavarják az órákról; ő pedig törvényszerűen csapódik hozzá az iskola hírhedett kis „réméhez”, egy másik hátrányos helyzetű, többször bukott, rosszcsont kiskamaszhoz, aki egyre veszélyesebb csínyekbe rántja bele... Az elsőfilmes ifjú rendező, Robert Gardner mintha azt kívánta volna demonstrálni kis hősének sorsával, hogy a többi filmben látott kallódó s hol okkal, hol ok nélkül lázadozó s gyakran bűnözésbe sodródó huszonévesek mögött már a következő korosztályban is ott az utánpótlás – ezúttal Észak-Amerikában...
A fesztivál művészileg és gondolatilag legemlékezetesebb élményét „Az új lengyel filmművészet” című válogatás szerezte, amelynek műsorán csaknem tucatnyi, immár nemzetközi hírű film szerepelt: az utóbbi két-három évben színre lépett elsőfilmesek alkotásai, a Moszkvában és Gdańskban is nagydíjat nyert Krzysztof Kie¶lowski Amatőrfilmesétől Feliks Falk Esély, Agnieszka Holland Vidéki színészek, Filip Bajon Ária egy díjbirkózóért című filmjén át Janusz Kijowski Kung Fu című alkotásáig. A lengyel filmnek erről az új hullámáról (amelyről a tavalyi gdański fesztiválról szóló tudósításában a Filmvilág 1979/2. számában közölt részletes beszámolót) – a svájci, a francia, az olasz és más lapok kritikusai is a legteljesebb elismerés hangján írtak, s a Kung Fu elnyerte a Kritikusok díját – megosztva Elek Judit Majd holnap című filmjével, amelyről viszont élesen megoszlottak a vélemények.
Végül még egy magyar vonatkozású locarnói bemutatóról: az olasz Gianfranco Bettetini kétórás filmet készített a RAI produkciójában Semmelweis címmel – Louis Ferdinand Céline 1924-ben írott könyve nyomán – orvostudományunk e korszakos jelentőségű alakjáról. Szakmailag korrekt, színvonalasan kivitelezett, kulturált életrajzi film; bár, ha emlékezetünk nem egészen csalóka, Bán Frigyes 1952-es Semmelweise mintha még ma is elevenebb, modernebb film volna.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1006 átlag: 5.4 |
 |
|
