Csontváry„Hogy a megjövendőlt igazságot megtaláljam”Zalán Vince
„Ha legalább megbolondulhatnék igazán!
De nem: csak ez a kettő közti,
ez a majdnem,
ez a meglehet...
Ez.”
(Fernando Pessoa)
A Csontváry, Huszárik Zoltán új filmje nagyjából a rendező eddigi műveinek szerkesztés- és építkezésmódját követi. Azt a magyar (s talán nemcsak a magyar) filmművészetben egyedülálló filmformát, amely radikálisan szakít a mozifilm általánosan gyakorolt elbeszélésmódjával; mind a cselekményvezetés széles körben elfogadott ritmusával, mind a szokásos, flash backes (időbeni visszapillantásokkal tarkított) módszerrel. Magas fokon stilizált, pontosan megkomponált, szinte aforisztikus tömörségű képeit egyfajta „belső rend” szerint fűzi egybe, amely mintha a kitűnő amerikai filmes, Maya Deren törekvéseihez lenne hasonlatos: „Erőfeszítésem arra irányul, hogy a filmformában megkeressem a narratív logikával szembenálló logikát, amint a költő is föltárja az egyik hangtól a másikhoz vezető út logikáját.” Vagy talán a filmen próbálja meg követni Huszárik a nagy Cézanne-t (?!): „Van talán színlogika is... A festészet mindenekelőtt látás. A mi művészetünk matériája ott van, amit szemeink gondolnak.” Mindezt biztosan nem tudni, s talán nem is föltétlenül szükséges, hogy ezeken a példákon túl tételekbe fogjuk a Huszárik-féle filmforma jellemző jegyeit. Az viszont bizonyos, hogy az a sajátos alkotásmód (mert jóval többről van szó, mint egyszerűen valamiféle új technikáról) az alapja filmjei példa nélkül álló „időkezelésének”. Ez a legjobban talán a Szindbádban érhető tetten, amelyben a pillanat s a végtelen idő oly kegyetlen dialektikáját valósította meg mindenki számára átélhetően. A múlt, a jelen és a jövő folyamatos egymásba játszása következtében az idő folyamatának és varázsos pillanatoknak egyaránt részeseivé válunk. Az idő szubjektív dimenziói egyidejűleg vannak jelen. Szindbád az időnek ebben a rétegezettségében szeretne rendet teremteni. Ezért válhatott ebben a műben a személyiség idővel való küzdelme a világgal a teljességért folytatott harcává.
Huszárik új filmjében a személyiség dimenziói felé fordul. (Ilyen értelemben a Csontváry logikus lépésnek tűnhet a Szindbád után.) Az idő szubjektív dimenzióinak a Szindbádban elért filmes megfogalmazásához (s ahhoz hasonlatosan) a Csontváryban a személyiség bonyolult összetettségét társítja. Innen a „kettőzött” főszerep (pontosabban szólva: egyazon személyiség különböző arcai, különböző „én”-jei), egyfelől a festő Csontváry Kosztka Tivadar, másfelől a festőt alakító Z., a színész. (Mind a két figurát Ichak Finci, bolgár színész játssza.)
A Csontváry az első pillanatra némileg kusza, ám mindenképpen szemet gyönyörködtető kavalkádnak tűnik föl. Forrón izzó tűzhányó és zuhogó vízesés, múlt századbeli patika és suhanó gépkocsi, magányos vándorlás a sivatagban és nem kevésbé magányos szónoklat a színpadon, váratlan családi perpatvar és csendes, délutáni ideggyógyintézet és még sokfajta szépség, meghitt csend, váratlan fordulat tárul elénk. S persze festmények, művek, Csontváry Kosztka Tivadar alkotásai. Ám idővel, előbb csak érezzük, bizonyossá csak később lesz bennünk, hogy a kuszaság csak látszólagos, hisz a képváltások határozott rendet alkotnak, s hogy a gyönyörködtetés szövetét a fájdalomtól kicsikart szépségből szőtték, hogy e tarkán is csodaszép kavalkád legmélyén a teremtés, az alkotás emésztő gyötrelme fészkel. Mert kell-e mondanom, hogy Huszárik műve nem Csontváryról szól, még csak Latinovits Zoltánról sem. Áttételesen persze igen, mindkettőjükről, de legfőképpen arról a szorongásról, mely úrrá lesz a művészen, amikor létre akarja hozni művét. „Aki költő, nem tud tiszta papírt maga elé tenni és tollat venni a kezébe anélkül, hogy ne érezné azt a szorongást, amely a vakmerő felfedező út előtt álló emberen hatalmasodik el – írja Sinkó Ervin Mit adhat a költő? című esszéjében –, azt a szorongást, amely felelősségérzésből, még inkább abból a tiszteletből ered, mellyel a költő viszonylik a leírt szó hatalmához.”
Ez a lelkiállapot, persze, egymással ellentétes minőségeket váltakoztatva végtelenül sokféle módon nyilvánulhat meg. Az eufóriától az apátiáig; az örömmámortól, a dühkitörésektől a gyermeki szelídségig. S ezek a megnyilvánulások összegződhetnek a – közmegegyezésesen elfogadott (vagy eltűrt) – „normálistól” eltérő magatartásban. S Huszárik filmje mintha meg is próbálkozna azzal, hogy perújrafelvételt provokáljon az ilyen „másféle” magatartás, sőt, az őrült és a lángész közt húzódó bizonytalan és meghatározhatatlan határvonal ügyében. Sajnos a mű, a Csontváry nem vet új, megvilágító fénycsóvát erre a kifürkészhetetlennek tetsző határvidékre. Hiába az ideggyógyintézet s lakóinak humánus, majdhogynem szeretetteljes megjelenítése, hiába érzi Z., a színész, otthon magát az intézetben, hiába teremt egy szál hegedűvel kapcsolatot az ápoltakkal – magatartásának megértéséhez nem jutunk közelebb. Hiába dörgedelmes kitörése a színpadon: mert hisz tudjuk (ha elfogadni nem akarjuk is), hogy a mindennapok ólomsúlyként húzzák le a többet tudót, a többet akarót, kivált a zsenit. (A filmjelenetben: villany gyullad, és takarítónők tűnnek föl a színpad hátterében, vödreikkel, rongyaikkal, seprűikkel.) S tudjuk azt is, hogy (általában) nem érti meg őket saját koruk. (A nézőtéren egyetlen ember ül, a Bolond.)
De éppen ez a jelenet figyelmeztet arra is, hogy ez a „másféle” magatartás, ez a „másság” nemcsak „adottság”, hanem a személyiség és a kor viszonyának is terméke. A film kísérletet tesz arra, hogy megjelenítse e „külső” okokat. Kivált a befejező részben, a mű egész világától idegen, erőltetett appendixben. Sajnos épp azokban a jelenetekben lelhető föl ez az igyekezet, amelyekben (számomra teljesen érthetetlenül) valamiféle didaktikus, a pergamenbőrű sematizmussal egyazon emlőn nevelkedett földszintes avantgardizmus győzi le Huszárik oly sokszor megcsodált teremtő fantáziáját.
Így azután a film egy (lényegében befejezhetetlen) monológgá alakul. Olyan monológgá, amelyet a mű építkezésmódjából következően két magatartás együttesen jelenít meg. Az egyik Csontváryé, aki fáradhatatlanul, szinte megszállottan járja a világot, s festi csodálatosabbnál csodálatosabb vásznait. „Én, Kosztka Tivadar – vallja –, ki a világ megújhodásáért ifjúságomról lemondtam, amikor a láthatatlan Szellem meghívását elfogadtam, akkor már rendes polgári foglalkozásban, kényelemben és bőségben volt részem. (...) E cél elérése miatt évek hosszú során át Európát, Afrikát és Ázsiát utaztam be, hogy a megjövendölt igazságot megtaláljam, és a gyakorlatban festményben átvihessem.” S vallomása nemcsak fogadkozás, de megküzdött cselekvés is. Állhatatosságán, vaskövetkezetességén s természetesen művészi nagyságán túl feltételezésem szerint ez a teljességre törekvés (amely teljességbe ember, társadalom és természet egyként beletartozik), „a mindenséggel mérd magad” Csontváry életútjában-művészetében megvalósított gyakorlata izgatta legjobban Huszárikot.
A másik magatartás Z.-é, a zseniális színészé, akit – a film szerint – a tehetsége által adományozott felelősség terhe éppúgy meggyötört, mint a feladat nagysága: Csontváry szerepe. A feladat kihívó nagyszerűsége és a mindennapok színtelen, unalomig ismert gyakorlatiassága egyre jobban felőrlik erejét. Az életében bekövetkezett megroppanások s a Csontváryval való „azonosulások” között teremtődött feszültség már-már elviselhetetlen lesz számára. Visszautasítja a szerepet. Megérzi, hogy Csontváry nem egyszerűen csak szerep, hanem erőpróba is számára. Erőpróba, amelyben állandóan saját tehetsége és teljesítőképessége határán kell (kellene) járnia. De vajon másképp, más módon megtalálható-e a megjövendölt igazság?
E két akarat, e két élet, e két magatartás egymásnak feszülő (vagy éppen egymásba simuló) drámája kölcsönöz érvényességet a filmnek, s avatja mai filmmé a Csontváryt. Nem a lélek rejtelmeit „feltáró” jelenetek s nem a kort „leleplező”, frappánsnak szánt, eklektikus látomások, de ez az összeszikráztató művészi erő teszi közérdekűvé az alkotó szorongását. Mert vajon nem a testet-formát öltött cselekvés juttat el bennünket önmagunkhoz – s embertársainkhoz?
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1081 átlag: 5.43 |
 |
|
