FesztiválVelenceIde nekünk az oroszlánt is!Székely Gabriella
Kiküldött munkatársunk beszámolója
Az Arany Oroszlán feltápászkodott évtizedes álmából, kicsit álmosan ugyan, de már nyújtogatja karmait, hogy megkaparintsa a világ filmművészetének legjobb falatjait. A rendezők, producerek, nagy forgalmazó cégek pedig felkészültek az oroszlánvadászatra. A három elejthető nagy vad közül egyet Gothár Péter is zsákmányolt az Ajándék ez a nap című filmjével az elsőfilmesek kategóriájában. A másikon John Cassavetes és Louis Malle osztozott, a harmadikat Theodorosz Angelopulosz kapta. Velence tehát feltámadt, és versenyre kelt Cannes-nal. Nem fényűzésben és sztárparádéban akarja legyőzni tengerparti fesztivál-riválisát. Nincsenek estélyi toalettek, csillogó ékszerek és meseautók (a sztárok közül csak Monica Vitti és Hanna Schygulla jelent meg szerényen, szinte észrevétlenül), vannak viszont filmek, melyek valóban képviselik a világ filmtermésének majd minden stílusát és irányzatát. Fassbinder, Wenders, Schroeter, Lilienthal az új nyugatnémetek, Antonioni a friss videobűvöletében, a régi újhullámos Malle amerikai öltözetben, a görög kísérletező Angelopulosz, az anti-hollywoodi Cassavetes a Columbia Pictures hálójában, a nagy öregek közül Preminger és Orson Welles (az Othello forgatásáról készült filmtanulmányával), a fiatal spanyolok nevében Trueba, a dél-amerikaiak képviseletében Glauber Rocha, a lengyel Zanussi, a szovjet Zalakjavicsusz és Szolovjov és a teljes Mizoguchi-életműsorozat. Egyedül az igazi Új-Hollywoodot nem sikerült elcsalogatni a Lidóra (talán túlságosan is megszokta már a cannes-i homokot). Bár az előzetes program Scorsesét is ígérte, de helyette csak másodosztályú utánzásokat láthattunk Michael Roemertől vagy Jonathan Demme-től.
A csillogó nevek azonban megtévesztőek: kopottasabb filmeket takarnak. Ha a velencei fesztivál alapján akarnánk megítélni a világ filmművészetét, elszomorodhatnánk. Az ébredező oroszlánért álmos filmek indultak harcba. Kedvesek, mulatságosak, szépek, fölényesen bravúrosak, de igazi „nagy” filmekre jellemző mozi-élményt alig-alig nyújtottak. Talán csak Rainer Werner Fassbinder nem okozott csalódást nézőinek. A türelmes és kitartó nézőknek, akik a tizenöt órás Berlin, Alexanderplatzot végignézték. (A magyar tudósító rettegve gondol arra: netán a film hosszának híre a hazai „hosszú távú rendezők” fülébe is eljut, és megerősítést nyernek német kollégájuk sikeréből.) Alfred Döblin regényét a nyugatnémet és az olasz televízió megrendelésére filmesítette meg Fassbinder. A történet 1928–29-ben játszódik, hőse Franz Biberkopf, a berlini kisember. Hordár, aki veszekedés közepette agyonveri a szeretőjét. Négy év börtönbüntetés után lép elénk azzal az elhatározással, hogy mostantól fogva jó lesz és becsületes. A húszas évek végi Berlin azonban nem a szent fogadalmak megtartásának kora. Munkanélküliség, katasztrófahangulat, alattomosan előkúszó fasizmus – a Kígyótojás világa. Biberkopf öntudatlanul bolyong az értékeket, morált, szerelmet és barátságot vesztett, felfordult városban, melyet mintha megszállt volna a Rossz, s egy bizonyos alexanderplatzi vagány képében őbelé is belebújt.
Fassbinder a német expresszionizmus legizgalmasabb hagyományait követve meséli történetét: egyszerre realisztikusan és pontosan az eseményeket, és ugyanakkor egy cseppet elrugaszkodva az Alexanderplatz macskaköveitől különös világban lebegteti hőseit. Furcsa csillagszórófények villannak a színészek szeméből, villódzó reklámok festik kékesvörösesre a szobabelsőket, homályosra lágyított arcokon ül a romlottság és az esendő jóság. Fassbinder apokalipszisében nem dördülnek el fegyverek, nem mozdul meg a föld, a világ az emberi bensőkben omlik össze. Ez a lelki pusztulás szabadítja fel az indulatokat és nyitja meg az utat a gázkamrákhoz, a látványos szörnyűségekhez, melyeket a rendező Biberkopf elmegyógyintézet-beli víziójában előrevetít. Az igazi rémségek azonban – s ettől a felismeréstől nagyszerű Fassbinder filmje – itt, 1928 táján, az Alexanderplatzon kezdődtek.
A nyugatnémet és az olasz televízió igazi világproducerként viselkedett Velencében. Fassbinder sorozatán kívül ők gyártották a másik nagy sikert, az aranyoroszlános Nagy Sándort is. (Ez mindössze négyórás.) Angelopulosz módszere nem idegen a magyar nézőnek, a Jancsó Miklós által diadalra vitt parabola követője ő is. Az olasz opera és a görög tragédia felelget egymásnak ebben a valós eseményekből táplálkozó történetben. 1900. január elsején, a huszadik század születésének pillanatában Athénban a börtönből megszökik egy bandita, aki magát Nagy Sándornak nevezi, és társaival együtt elrabolja a gondtalanul szilveszterező angol arisztokratákat. Elhurcolja őket egy macedóniai kis faluba, s az életükért cserébe teljes amnesztiát, rabtársai kiszabadítását követeli. Hozzájuk csatlakozik néhány vörös zászlót lengető olasz anarchista is. A falucskában a tanító vezetésével kis kommuna él háborítatlanul, még a toronyórát is megállították, hogy kirekesszék életükből az időt. Örömmel és tisztelettel fogadják Nagy Sándort, aki a legendás hadvezér szellemében szabadságot, igazságot és jogot ígér a népnek. A félistenként imádott mitikus hős azonban mítosza csapdájába esik, zsarnokságával szétzilálja maga körül a kommuna belső törvényeit, új fogalmakat vezet be: az erőszakot és a félelmet. Táborrá szervezi a falu főterét, a megrémült parasztok csendben kanalazzák szűken mért leveskéjüket. Mindenkit, aki szembeszáll vele, főbe lövet, a túszokat kivégezteti, s így a falura szabadítja a katonákat is, míg végül a nép fellázad ellene, megöli, és a meglincselt tetem helyén egy törött szobor marad a földön: a zsarnok emléke.
Angelopulosz nem véletlenül helyezte át a századforduló pillanatára az 1870-es történetet. A huszadik század kommunista és kommunisztikus mozgalmairól fest hatalmas tablót a havas, komor macedóniai tájban. Nyughatatlan kamerájával elnagyoltan megrajzolja a sztálinizmus, az ultrabal, a történelmi kompromisszumot hirdető olasz úgynevezett eurokommunista politika kontúrjait. A vonalak világosak, a Jancsó-iskolán nevelkedett nézőnek talán még ki is látszik a rajzolat alól a vonalvezető. Az állandóan mozgó felvevőgép esztétikusan elhelyezett mozdulatlan embercsoportokat fényképez, az a fajta lüktető lendület hiányzik, mely a történelmi folyamatokat, változásokat érzékletesebbé, átélhetőbbé tehetné. Szemet gyönyörködtető szép film a Nagy Sándor, a sebes patakok, sziklás fehér hegyek, vad szakadékok tájképébe belekomponált feketeruhás tömegjeleneteivel, mégis, valahogyan nem érinti meg az embert igazán. A filmből csak hűvös okosság sugárzik, nem a bőrünket égető jeges hideg.
A velencei fesztivál Gaumont-ja, az olasz RAI (a televízió) bizonyára szívesen olvasta Michelangelo Antonioni új jelszavát, mely a mozi halálát és a videó jövőjét hirdeti. Az oberwaldi titok azonban egyelőre nem győz meg az olasz rendező próféciájának igazáról. Nem tisztességes dolog a rendezői nyilatkozatokat a művek fejére olvasni, de ez egyszer tegyünk kivételt. Antonioninál ugyanis senki sem fogalmazhatná meg pontosabban új tévéfilmjének lényegét: az a mámor, mely a gyerekkor felelőtlen játékörömével ajándékozta meg, és felszabadította a morális, esztétikai kérdésekkel gyötrődő filmrendezőt. Antonioni hosszan meséli egy olasz lapnak adott interjújában, mennyire élvezte, hogy ott ülhetett a monitor előtt a stúdióban, és saját maga keverhette a színeket, eláraszthatta kékkel vagy pirossal a képmezőt vagy csak a felét, csavargathatta a gombokat, játszott a technikával. Ez Az oberwaldi titok titka. A kétfejű sas című Cocteau-drámából készült tévéjáték, ha nem Monica Vitti játssza a főszerepet, és a főcímen nem szerepel a rendező neve, azt hihetnénk, valamelyik korrekt BBC-produkció, amilyenekkel szép számmal találkozunk a magyar tévében is. Csinos kosztümök, decens szövegmondás, ízléses díszletek. Az időnként egy-egy szereplő körül lilára vagy zöldre változó szín láttán némi kísérletező szenvedélyre gyanakodhatunk, de egészében szép, akadémikus melodráma egy meg nem nevezett királyságban élő fiatal özvegy királyné és egy rebellis költő szerelméről a századforduló táján.
Éljen hét a videó, de azért ne féljünk, él még a mozi is, az igazi amerikai mozi, a gengszterfilm. Mégpedig nem is akárki választotta műfajának: az esküdt Hollywood-ellenség, John Cassavetes. A filmlapot is olvasó néző már a főcím láttán gyanakszik: a Columbia forgalmazza a Glóriát. Természetesen Gena Rowlandssal a címszerepben. (Úgy látszik, vannak még megunhatatlanul jó házasságok a világon.) Cassavetes azért nem tagadja meg önmagát, most is elsősorban az emberi viselkedések, a belső folyamatok pontos külső megnyilvánulásai, a gesztusok, fintorok, mozdulatok érdeklik, csak most nem ér rá annyira odafigyelni rájuk. Elsodorja a történet, a gyorsan pergő események, a műfaj szigorú rendje. Glória egy New York-i ócska kis lakásban él egyedül a macskájával. Az ízléstelen bútorok, a nagy kerek ágy, a szivárvány színű ruhatár, a budoár valamit sejtet a múltjából: a szórakoztatóipar névtelen közkatonája volt egykoron, s most a csendes veterán élet nyugalmát élvezi. Mígnem egy nap a szomszéd lakásban lövöldözés támad, és a Puerto Ricó-i család rábízza hétéves kisfiát, hogy rejtse el magánál, a banda ugyanis, melynek tagja volt és árulója lett a családfő, kiirtani készül a famíliát. Glória ottmarad a gyerekkel, és ennek a furcsa párnak a történetét meséli el Cassavetes mulatságosán. Glória ugyanis nem szereti a gyerekeket, Philt a legkevésbé, aki önálló, és felnőttként viselkedik a világban. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a bandafőnök, Glória egykori szeretője (még a katonai szolgálat idejéből) a gyereket és a nála elrejtett iratokat is szeretné megkaparintani. Glória felveszi a harcot, táskájából előveszi a pisztolyt, és „retikülből” tüzel. Megkezdődik a hajsza keresztül-kasul New Yorkon, földalatti folyosókon és a kocsikban, taxiban, kétes hírű szállodákban, zegzugos utcákon, hátsó lépcsőkön, átjárókon. Gena Rowlands láthatóan élvezi a játékot. Végre nem kell kitalálnia magának apró elfoglaltságokat, cigarettagyújtást, telefonálgatást, ideges semmittevést – nem kell kiépítenie külön gesztusrendszert, hogy megmutathassa önmagát. A történet rengeteg tennivalóval látja el: lót-fut, lő, nem jut ideje túljátszania szerepét.
Cassavetes kapcsolata Velencével nem most kezdődött. Első filmje, a New York árnyai húsz évvel ezelőtt öt díjat nyert itt, és ugyanennyit az Arcok 1968-ban. A mostani fesztiválnak nem volt ennyi oroszlánja. Cassavetesnek Louis Malle-lal kellett osztoznia az egyiken. A zsűri nyilván nem tudta eldönteni, melyik jobb gengszterfilm, a Glória vagy az Atlantic City.
Malle sem igazán otthonos a hollywoodi moziban, az egykori új hullámos rendező, kanadai színekben ugyan, mégis vérbeli amerikai filmet készített finom franciás zamattal fűszerezve. Színhelyül Atlantic Cityt választotta, a keleti parti legenda-várost, amely a húszas-harmincas években a felső tízezer szórakozó- és nyaralóvidéke volt, elegáns szállodákkal, kaszinókkal. Itt választották a Miss Amerikákat is. A háború után Las Vegas és Miami Beach lekörözte Atlantic Cityt. A szállodák bezártak, a tengerpart elnéptelenedett, az utcák piszkosak, a kaszinóban kispénzű emberek lesik csekélyke szerencséjüket. Aki teheti, menekül innen, a kaszinóbeli bargirl is franciául tanul, s arról álmodik, hogy majd Monte Carlóban kamatoztatja tehetségét.
Atlantic Citynek csak múltja van, mint Lounak és Grace-nek. Lou negyven évig hiába várta, hogy „nagymenő” lehessen, nem sikerült beverekednie magát az alvilág széléről az elsők közé. Most is Grace-nek, az egykori harmadik helyezett Miss Amerikának szolgálatából él. És Lou egyszer csak kezébe kapja élete nagy szerencséjét, összeismerkedik egy kábítószercsempész fiúval, aki nála rejti el portékáját, és a kábítószerbanda közben megöli a fiút. Lou előtt végtelen lehetőségek kapui nyílnak meg: pénz, egy fiatal nő szerelme, sőt a hősiesség vágyott póza is, ugyanis lelövi a banda két tagját. A lány ugyan elhagyja, megszökik a pénz felével, de megmarad a hírnév, a visszanyert öntudat. A meg nem valósult múltbéli ábránd most a jelenben válik valósággá. Atlantic Citybe egy percre visszaköltözött az élet.
Louis Malle franciás könnyedséggel és szellemmel itatja át a nagy amerikai ábránd nosztalgiáját, de ha moziban látjuk az Atlantic Cityt, sosem gondolnánk, hogy a Velencei Biennále egyik nagydíjas filmje.
A régi Hollywood nagy öregjének, Otto Premingernek úgy látszik nem jut hely a híres fiatalok között. Angliában forgatta új filmjét, a magyarul is megjelent Graham Greene-regényből készült Emberi tényezőt. Nagy sztárokat vonultat fel, John Gielgudot, Richard Attenborough-t, Robert Morley-t, Derek Jacobit. Pedáns pontossággal követi a regény fordulatait, csak éppen egy valami sikkadt el: az emberi tényező, ami Graham Greene művét kiemeli a kémtörténetek árjából. A bizalmatlanságnak és a gyanakvásnak, a magánynak, a félelemnek, a hűség és árulás gyötrelmes dilemmájának légköre, melyben Greene hősei fuldokolnak reménytelenül.
A nagy nevek árnyékában szerényen peregtek ismeretlen kezdő fiatalok filmjei is, akikre nem jutott elég érdeklődés. Pedig például Szergej Szolovjov rendezésére érdemes odafigyelni. A szomorkásán csendes A partőr Csehov és Turgenyev novelláinak hangulatát idézi. A folyóparti kis városkában, ahol a címszereplő fiatalember a strand és a csónakház mentőügyeletének tisztét látja el, igazából nem történik semmi. A nagy esemény a tizedik osztályt végzettek sorozása és a közelgő bevonulás előtti ünnepélyes búcsúztatásuk. A sorozó tiszt kihirdeti a fiúknak, hogy az ünnepségre magukkal hozhatják szívszerelmüket is, és hősünk kétségbeesetten próbál két-három nap alatt szert tenni valamilyen szívszerelemre, nehogy szégyenben maradjon a többiek előtt. Reménytelenül keresi a boldogságot Ászja is, a fiú osztálytársa, aki férjhez ment ugyan egy jól kereső férfiszabóhoz, de titokban volt irodalomtanárába szerelmes, és mint Turgenyev novellabeli irodalmi őse, ő is randevúra hívja a férfit. A tanár, aki olyan érzékletesen beszélt Anna Karenina szerelméről, most gyáván tér ki az érzelmek elől. Úgy viselkedik, ahogy Csernisevszkij megírta száz évvel ezelőtt az orosz embert a találkán.
Csendes elvágyódások, hirtelen fellobbanó majd beletörődő szenvedélyek, suta kísérletek a boldogságra – ennyi Szolovjov filmjének meséje. Nincs benne igazi mozilátványosság, sztárok, csak klottnadrágos gátlásos fiúk és ügyetlenül öltöző lányok, a nevenincs város szürke hétköznapisága mégis megnyerte a fesztiválpalota közönségét. A hosszú tapssal az egyszerű emberi történetet köszönte meg a zavartan hajlongó ismeretlen rendezőnek. Mert a sok mozibravúr közepette talán ez hiányzott leginkább Velence programjából. Az az őszinteség, mellyel az alkotó vállalja saját világát, nem akar senkire és semmire sem hasonlítani... És hogy ezzel az „egyszerű” módszerrel még a nagy oroszlánt is el lehet ejteni – bizonyítja Gothár Péter Ajándék ez a napja.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 803 átlag: 5.71 |
 |
|
