Televízó

Arany Prága

Látnivalók, tanulnivalókkal

Csala Károly

Kiküldött munkatársunk beszámolója

A cseh főváros nagyobb mozijainál hosszú sorok állnak: itt Menzel új filmjéért, ott Belmondó-ért. Estélyis hölgyek és urak a Smetana Színházba sietnek: újranézni az ismét itt vendégeskedő Roland Petit vezette marseille-i balettot. Vagy koncertre tartanak: a Szent Miklós templomban hallható Mozartmise, netán valamely házihangverseny (Prágában ez a nálunk már kihalt műélvezeti fornia is dívik) ritka programja vonzza őket. A hazai filmet, színházat, képzőművészetet vitatja, jó adag fenntartással kezeli a cseh értelmiség egy része; amin nincs, nem is lehet vita: a prágai zenei élet magas színvonala.

Az „Arany Prága” nemzetközi televíziós fesztiválon is évek óta a zenés műsorok kategóriája a legfigyelemreméltóbb. A versengésben részt vevő országok, tévétársaságok megtanulták már, hogy ide nem érdemes „akármit” benevezni.

S itt az első meglepetés: az idei, XVIII. találkozón a drámai kategóriában adódtak a legérdekesebb darabok.

Persze, jobb, ha mindjárt abban maradunk: kinek-kinek ízlése szerint. Jómagam a szinte lehetetlen feladatok meggyőző megoldását tartom általában „a legérdekesebbnek” – ezek az igazából tanulságos, tanulnivaló művek (ilyen volt tavaly például a Bournonville világa című dán balett-történeti műsor). Hiszen nemcsak a látnivalókért, de a tanulni-valókért is érdemes fesztiválokra látogatni.

Mi a műgond?

Jean Jaurès beszél a parlamentben. Beszéde közben verekedést provokál a jobboldal. Egy honatya fölszalad az emelvényre, megüti Jaurèst, dulakodnak, a teremőrök közbelépnek – és ezen a ponton egy pillanatra megmerevedik a kép, de csak egy pillanatra, mert rögtön áttűnik egy korabeli újságrajzba, ami pontosan ugyanazon a helyen, ugyanolyan mozdulatokkal, testtartással és ugyanabból a látószögből, ugyanolyan kivágásban ábrázolja az ominózus szcénát, mint a játékfilmi jelenetből kimerevített képkocka! Csak gondoljunk bele: hányszor kellett elpróbálni és fölvenni ezt a jelenetet, hogy egyetlen pontján tökéletesen reprodukálja azt a korabeli grafikát!

És ezt a pazar „trükköt”, a műgondnak ezt a lenyűgöző bizonyítékát bőkezűen, ámde mindannyiszor hallatlan mértéktartással alkalmazza a francia Ange Casta csaknem kétórás filmje (elkészítésének módját illetően film ez, a szó legvalódibb értelmében, nem televíziós előadás), a Jean Jaurès: egy szocialista élete és halála. Mértéktartással, mert nem tetszeleg a nagyszerű megoldással (más hatszor is bevágná ugyanazt a képet, hogy lássuk, mennyire hatásos), csak kurta időre villantja föl a játékfilmi rekonstrukció hitelességének bizonyítékait, s már egészen más helyszínre vágtat a film, lenyűgöző ritmusban, egészen a főhős – mindvégig várt és tudott – lelövéséig, hogy aztán a történetet időnként mai dolgozószobájából kommentáló Charles-André Julien, az agg történész váratlanul személyes vallomásba átcsapó szavaival, első világháborús hadihíradókkal, végül Jacques Brel úgyszintén váratlanul fölhangzó, himnikus Jaurès-chanson-jával érjen véget a film, miközben (a „vége”-főcím alatt) már a nagy halott hamvait a Panthéonba kísérő tömeget látjuk egy 1924-ben készült híradófelvételen...

Az előzetesen kézhez kapott dialóglistát elolvasva, megrökönyödtem: atyaisten, mi vár itt ránk, szegény nézőkre! Hisz jóformán csak elképesztő mennyiségű politikai szövegből állt ez a dialóglista. Ezek után az Ange Casta írta és rendezte alkotás a legnehezebb művészi feladat briliáns megoldásával tűnt ki a fesztiválon. Dokumentum és fikció (rekonstrukció) vegyüléke ez a Jaurès-film. Alkotói a hitelesség érdekében lemondtak arról, hogy az egyébként (ez az, ami a dialóglistából nem derült ki) kiválóan megírt játékfilmsztorit s a pompásan realizált színészi játékot tegyék kizárólagossá; s a művészi hatás érdekében lemondtak arról, hogy a dokumentálást kizárólagossá vagy akár túlnyomóvá tegyék. De rosszul fogalmazok: fordítva is elmondható ugyanez; a dokumentumok a teljes értékű művészi hatás eszközei ebben a filmben, s a fikció, a színészek a történelmi hitelesség megteremtésének hibátlan eszközei a rendező kezében. A siker titka: a dokumentum és a fikció összekapcsolásának módja, milyensége. A lelemény, a mértéktartás és a műgond.

A filmművészetben, ebben az ipari művészetben műgondon a legjóindulatúbb idealizmussal is csupán felerészben érthetünk szellemi erőfeszítést, felerészben viszont nem érthetünk mást, mint sarkítottan fogalmazva... pénzt, mert sajnos, vagy sem, a műbe beleölt fáradság is forintban, frankban, dollárban méretik, ha nem is okvetlenül sokban (a nagyobb költségvetés, persze, hogy nem jelent még nagyobb műgondot!); de a műgond mindenképpen az elfecsérelt és az érzékelhető művészi elemmé átváltoztatott anyagai és szellemi eszközök arányában, arányával mutatható ki. (De vajon ki foglalkozik vele, hogy szisztematikusan kimutassa?...) Mármost: az a fajta biográfiai-történelmi rekonstrukció, amit Ange Casta művel, jóval több szellemi és anyagi ráfordítást igényel, mint amit a világ bármely televíziójánál szokásosnak lehet tekinteni, kivált ha arra gondolunk, hogy hiába filmalkotás ez, mégsem lehet belőle sikerdarab mozihálózatban (ahhoz túl súlyos és túl „furcsa”) – csakis egy-két alkalommal sugárzott tévéműsorként lehet (s Franciaországban volt is) sikere.

Nem kétséges, hogy a fesztivál legjobb rendezőjeként Ange Casta mutatkozott be. „Természetesen” nem ő kapta a legjobb rendezésért járó díjat, hanem egy spanyol mesterember, akinek máskülönben kedves kis széria-munkája (Szerelmem, Beatriz) mintha csak véletlenül tévedt volna Prágába valamely – mondjuk a pozsonyi – gyermek-és ifjúsági tévéfesztiválról. A Jaurèst megszemélyesítő Bemard Fressont viszont méltán jutalmazták a legjobb drámai férfialakítésért járó díjjal.

Színészparádé és műfajparádé

A másik nagy meglepetés a drámai kategóriában: az Éretlen málna című cseh tévéjáték. A nagydíjas alkotás. Megérdemelten.

A televízió számára sokat dolgozó Jiří Hubač ezúttal kitűnő forgatókönyvet írt, amelyben egy ötvenéves érettségi találkozó történetét meséli el, ragyogó alakításokra módot kínáló jelenetekben, epizódokban. Amennyire hálás téma öreg emberekről elbeszélni, valljuk be, épp annyira riasztó is lehet. Ez a mű azonban a téma minden buktatóját példaszerűen kerüli el. Igazi jellemeket vonultat föl, aminthogy a realizálásban is nagyszerű, igazi színművészek galériája vett részt: Ladislav Pešek, Miloš Nedbal, Otta Sklenčka, František Filipovský, Jiřina Šejbalová, Bedřich Prokoš feledhetetlen percekkel ajándékozzák meg a nézőt – csakugyan ajándék az ilyesmi a világszerte elnagyolt vagy eltúlzott tévé-teatralitásra szoktatott nézőknek.

Színészek... Néhány nagy névvel találkozhattunk ezen a fesztiválon. Fernando Rey például – Bernard Haller társaságában – jószerint kizárólagosan gondoskodott arról, hogy a sok komoly dráma mellett a humor is szóhoz juthasson a szemle programjában. A Guy Jorre rendezte francia tévéfilm (a franciák négy produkcióval vettek részt a prágai versengésen: mindhárom állami televízió egy-egy drámai munkával, a TF1 még egy zenés alkotással is), A bohóc ugyanolyannak mutatta Reyt, mint amilyennek az utóbbi Buñuel-filmekben megszoktuk: elegáns úrnak, aki abszurd dolgokat művel. (Ki más írta volna a forgatókönyvet, mint Jean-Claude Carrière... ) Vagy még egy pillanatra a franciáknál maradva, az Irène és őrültsége című (rendezője: Bernard Queysanne) háborúellenes tartalmú zenész-tragédiában Maria Casarèst láthattuk. Az Utak című lengyel film pedig Jerzy Radziwillowicz alakítására épült. Furcsa történet ez máskülönben: csudamód retrográd paraszti hősköltemény vélt igazsága mellé kívánja állítani a nézőt a remek színészi játékkal, sommás allegóriájával (a folytonos országúti gépkocsiáradattal jelzett, elítélendő „mai” élet és a hagyományos, szorgos-dolgos paraszt-magánzók szembeállítása). Még jó néhány, mifelénk ismeretlen színész remek munkáját regisztrálhatnám, például japánokét, mexikóiakét – ámbátor a középszerűség volt azért a túlnyomó az egész fesztiválon –; hadd érjem be annyival: számomra az egyik legmeggyőzőbb teljesítmény egy énekesé volt, nevezetesen William Pearsoné, a Phonophonie című svájci zenés játékban. Ezt Mauricio Kagel, a nyugat-német modern zene egyik reprezentánsa forgatta a zürichi tévében: saját – eredetileg hangversenyszerű előadásra írott „négy melodrámáját” – maga rendezte, s a forgatókönyvet is ő írta hozzá, mi több, a Pearson mellett megszólaló második énekhang is az övé; csak épp a kamerát engedte át másnak. Ami a zenét illeti: éneknek – némelyek szerint – túlzás volna nevezni ezt a jól megkomponált, de többnyire csak töredékes indulatszavakból, illetve leginkább csak artikulálatlan nyögés-szívás-fújás-vacogás-dadogásból álló hangkomplexumot. A forgatókönyvi ötlet – ami televízióban élvezhetővé teszi a zenedarabot –: egy múlt századi anonim énekes kínlódása, amint épp elveszti a hangját. Szinte csoda, hogy Pearson igazi drámai életet volt képes lehelni ebbe a majdnem-vicc ötletbe!

Egy ilyen tévéfesztivál általában jóval inkább műfajok tarka kavalkádja, mint akármely filmfesztivál. Most is az volt. Főleg persze a zenés kategóriában, ahol az obligát portrétól a balett-egyvelegig és a koncertfelvételig minden föl vonult. Andrés Segovia, a gitár nagy művésze egy spanyol riportműsorban, Eugen Jochum, a neves karmester egy nyugatnémet produkcióban, a csehszlovák Drottnerová–Harapes balettpáros megjegyezhető, de nem igazából élményszerű portréprofillal mutatkozott be; e műfajban a csúcs a Giancarlo Menotti című francia portréfilm volt. Ami a táncprodukciókat illeti, bőségesen láthattunk balett-vegyesfelvágottakat, igazi tévébalettot viszont csak egyet, a Carl-Orff Catulli Carminájára komponált kanadait (Torontóból).

Műfaji kísérlet, ennek megfelelően vegyes érzelmű fogadtatás – ez vonatkozik a lengyel Három képre, Jerzy Grúza rendezésére. A lublini híres-neves Látvány- és Táncszínház társulatával alkotta meg ezt a háromtételes kompozíciót, Corelli, Antymos Apostolis (görög neve ellenére lengyel zeneszerző) és Ravel zenéjére. Az első rész Corelli Concerto Grosso-jának párosítása Pieter Breughel ismert festményével, amely itt a vakok csakugyan gyilkosan „vak” cselekedeteinek kíméletlen ábrázolásaként elevenedik meg. Az Apostolis zenéjéhez koreografált szék-játék ugyanilyen kegyetlen világot ábrázol, hasonlóképp a Van Gogh látomásos festményéről ismert ócska cipők élményének hátborzongató történetté kerekített pantomimje, amelyet Ravel Bolerója kísér. Vonzó és egyúttal taszító televíziós mű kerekedik mindebből, mindenesetre nehezen felejthető.

Furcsa módon műfaji kísérletnek számított a fesztiválon két „közönséges” operafeldolgozás is, tudniillik a szakemberek szerint eredeti librettójával eljátszhatatlan Mozart-egyfelvonásos, A színigazgató mindenképp eredeti földolgozást igényel – s véletlenségből két adaptációját is láthattuk. Az osztrák változat meghagyta a történetet tizennyolcadik század véginek, s ugyanott játszatta el, ahol II. József császárnak (a megrendelőnek) eredetileg is bemutatták 1786-ban: a schönbrunni Várszínházban. De helyenként vaskos humorú commedia dell’arte jeleneteket szőtt bele, s a színigazgató alakját három figurára bontotta föl – a prózai párbeszédeknek, természetesen, semmi közük az eredetihez, ezeket az átdolgozó-rendező Federik Mirdita ötlötte ki. Nagyobb sikert aratott (véleményem szerint túl nagyot, mert a zenés kategória nagydíját azért korántsem érdemelte meg) az ugyané operát mai angol környezetbe helyező BBC-adaptáció, Az impresszárió. Kétségtelen, hogy zeneileg jobb volt, mint az osztrák, s a sajátságos angol humor is megteszi a maga hatását. A két operai szoprán vetélkedése (beszélő nevek: Elizabeth Herzkopf és Beverly Silverstone – ugyan ki ne ismerne rá Elizabeth Schwarzkopfra és Beverly Hillsre?) Nan Christie és Patricia Wise előadásában, a hozzájuk társuló Giuseppe di Stefanóval, kétségtelenül szép zenei élmény. Máskülönben magát a címszereplőt, az itt impresszárióként megjelenő színigazgatót prózai komikus, a hazájában roppant népszerű tévészínész, Patrick Cargill alakítja. (Ez a mű szorította – egyetlen zsűritag szavazatával – a „második helyre”, vagyis az „Arany Prága” nagydíj helyett a legjobb zenedrámai adaptációért járó díjra a Szinetár Miklós rendezte A kékszakállú herceg várát, a magyar zenés versenyfilmet.)

S a műfajparádéról beszélve, említetlenül ne hagyjuk: a dokumentumjátékfilm is föltűnt a fesztiválon, és nem csupán Felvidéki Judit Védtelen utazókjával. E műfaj első grúz kísérletét hozták el szovjetek: az Iraklij Csheidze rendezte Tusetijai pásztorokat. Viszontagságos úton magashegyi legelőre hajtják a végtelen birkanyájakat a nyugat-grúziai Tusetija pásztorai, akik közül csupán a főszereplő öreg a hivatásos színész, a többi igazi pásztor. A film három évig készült, különböző tájakról összeszedett amatőr szereplőkkel, a helyszínen finomított forgatókönyv alapján – amint a rendező elmondotta a sajtókonferencián. Kendőzetlen realitással ábrázol bizonyos konfliktusokat, például a birkatolvajok elleni küzdelmet, s etnográfiai értéke vitathatatlan.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1981/08 57-60. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7378

Cikk értékelése:

szavazat: 809 átlag: 5.47