ÜvegtörőkFélsiket szaxofonos, aki nem tör semmitDániel Ferenc
„Üvegtörők” – egy rock-ból disco-vá züllő (ranglistán emelkedő) kitalált angol együttes neve. A film, amelyet Brian Gibson írt és rendezett, dokumentarista játék angol módra; s műfajához híven majdnem igazul mondja el képekben az „együttes-sors” történetét. Műfaj-szabta követelmény tehát három beszámolót írni a vetítésről: egyet a képeseményről, vagyis magáról „a” filmről; egyet a lencsevégrekapott „mintha”-dokumentumokról; s egyet szentelni a dokumentumokból feltörő bonyodalomnak. A néma kérdésre adandó válaszom: nem, nem konfúzus módszer ez, mert a különféle szempontokat, síkokat, szinteket rendre összekeverik, érdekeltségük szerint vitáznak fölöttük és „a film” hipp-hopp semmibe illan (persze a kvázi dokumentumokra is ráunnak végül; s a bonyodalom azért bonyodalom, hogy...).
Tehát Brian Gibson is, mint annyian mások, öszvért csinál; a cselekményt nem szolgáltathatja ki a véletlennek, hanem egyezteti a játékrenddel: történetesen van egy lány, Kate, afféle punk; köréje szerveződik a banda, rockot zenélnek névtelenül, keményen, támadólag és elég jól (ha Mick Jagger-ről meg tudunk feledkezni). Lassan feltörnek: „kell ez a derb modor”, ágrólszakadt menedzserjük ügyetlenül ügyeskedik – már-már az élvonalban. Azután a siker-húsdarálón át a csúcsra, átformálva és önmaguknak is idegenül. A banda szétesik, Kate, a sztár, idegosztályon, gyógyszerektől és sokktól kábán. Hiába, a negatív előjelű karriertörténet ugyanazokra a szkémákra épül, mint a boldogvégű. Az Üvegtörők e tekintetben csak szériadarab.
Hogy mégis érdekeltté, látványbefogadóvá tud lenni; a jelenetezés, vágás, színdramaturgia tárgyhűségének köszönhető és még valaminek: a rendező a felvevőgépével igencsak megfontoltan tolmácsolja a filmbeli értékviszonyokat.
Szórakoztatóipar fent és lent. Maszkák: utánérzők, eredetieskedők, mulattatóan harsányak és néhány sápadt, eredeti. Zenészek: handabandázók, elszánt profik s közöttük néhányan az önkifejezés kedvéért muzsikálnak. Próbák és próbálkozások, koncertfélék csehókban, vidéki, kültelki music-hall-okban. Nóták, amelyek hol telibe találják közönségüket, hol pedig őrjöngő zűrzavart keltenek; mert a főszereplő, Kate zenei magatartásának szülöttei. Amit a vándordalnok meglát, tapasztal, érez: kiénekli. A szegénynegyedeket, fekete bőrű bevándorlót, elesettet, erőszakos fehérbőrű hekusokat, kopasz fajvédőket, és így tovább. Gibson látványvilága ehhez igazodik, ezt foglalja keretbe. Nem dramatizálja, de nem is hatol a mélyére. Azokra a pillanatokra és mozzanatokra vár, amikor a szórakoztatóipar hatalmasságai és lenyűgöző gépezetei elkapják az útszéli vándordalost; s hogy a popcsillaggyártás műveleteit is végig, egészen a végéig leképezze.
A hatásmechanizmus berkeiben józan menetelességre ügyelve lépést tartani: talán ez „a film” legfőbb erénye. Talán ennek köszönheti a néző, hogy az immár negyedszázada – nemzedékenként ismétlődő s nem éppen szívderítő folyamat részletein – vetítés közben – eltöprenghet. Hogy Liverpool óta egyvégtében miféle utcákból, bérkaszárnyákból, odúkból tolong fölfelé az utánpótlás. Hogy a zenével teleharsogott, kopár termekben nyüzsgő hallgatóság nem képes megvédelmezni kedvenceit: „maradjatok együtt, ne akarjatok tovább menni” kiáltásokkal. Hogy a kalapáló ritmusra feszített dalok nem lettek jobbak, csak kétségbeesettebbek. Agresszív álarc mögül egy kiszolgáltatott fiatal énekesnő őrjöng, nem lehet gyanútlan már önmaga iránt sem, hiszen a BBC a gazdasági pangás hírei között a könnyűzenei iparág nyereségességéről beszél. Lemez-shopok és ügynökségek, negyedosztályú hangfelvevő stúdiók, közvetítő pasasok, cápák, magnószalag sok ezer kilométernyi – a film mindezt látja és láttatja –, aminthogy azt is: a fél fülére siket szaxofonos, mert hangszerének élő, vérbeli zenész, mindeközben tud zenélni, Kate átélt éneklésére válaszolni (számára a ritmusszekciónak még arca sincs: „kalapáljanak rendesen és kész”).
A film utolsó harmadában egyre fényűzőbbek a helyszínek, elegánsabbak és fineszesebbek a tárgyaló felek. Pénzük szagtalan; sőt, hogy úgy mondjam: szagtalanító; eltávolítja az Üvegtörés-együttes kültelki bűzét, szövegük altáji jellegét; majd a mosdatlan dobost és a füves szaxofonost. A szuperózondús, lézeres, villódzó világszínpadon tiszta hatássá formált produktumok a jövő robotjairól énekelnek, holott ők maguk a jelen profitjának robotosai. Jutalmuk: pénz, aranylemez, siker, összeomlás.
Mi ez az egész? – kérdik gyalázkodva, kapkodva, egymáson számon kérve a történteket a film bukott hősei. A film írója és rendezője nem válaszolhat nekik, s nem varrhatja a teljes felelősséget a könnyűzenei ipar mágnásai nyakába. Igaz, hogy övék a sikergyártás monopóliuma, gátlástalanul élnek és visszaélnek vele, csakhogy jövedelmezőségük igazolja: keresletet szolgálnak ki. Gibson nem szól a törpe-lemezkiadókról, sem a szigetországi kalózrádiókról; talán úgy véli, ezek csak színesítik az összképet, a mindenhol egy fazonút.
Mi ez az egész? – Bartók válasza egyértelmű volt, Ő a zenész és a hallgatósága közötti élő kapcsolatot mindenek fölé helyezte; a legtökéletesebb gépi tolmácsolást is pótléknak tekintette. S nem az akkor még recsegő készülékek miatt, hanem a zenei élmény lényegének megértése miatt gondolkodott így. Ezt az igazságot, ha szem elől téveszti „a zenész” (rock-énekes vagy templomi orgonista: egyremegy), maga is gépezetté válik. Nincs alku. Elő közönsége nélkül a rock-muzsikus semmi. Ennek tudatában kell kitartaniuk, amíg a Hi-Fi, a felvevő apparat, a lemezüzlet, a szövegbizottmány szépen odasomfordál a gyülekezet köré.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 832 átlag: 5.55 |
|
|