KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/december
POSTA
• Pék Béla: Hány film készül Belgiumban? Olvasói levél
• Csala Károly: Olvasónk...
KRÓNIKA
• N. N.: FőMo Filminformációs Szolgálat

• Zalán Vince: Hol az igazság, ami nincs? A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon
• Gambetti Giacomo: A történelem gúnyt űz az emberekből? Jancsó Miklós olasz filmjeiről
• Bársony Éva: Noé bárkái – az érdekek özönvizében Beszélgetés Kollányi Ágostonnal
• Antal István: Sorozatok évtizede Film a Balázs Béla Stúdió történetéről II.
• Jeles András: Sorozatok évtizede Film a Balázs Béla Stúdió történetéről II.
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• N. N.: Yilmaz Güney filmjei
• N. N.: Cellafóbia és forgatókönyv Beszélgetés Yilmaz Güney-jel
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Viharszünetben Locarno
• Létay Vera: Nagy motívum – mozivászonnal Taormina
• Bán Róbert: A családi albumtól a művészetig Amatőrfilmes világtalálkozó Siófokon

• Todero Frigyes: Furkósbot és mézesmadzag A spanyol film a Franco-rendszerben. Négy évtized
• N. N.: Törvények a tehetség ellen A spanyol film a Franco-rendszerben
FORGATÓKÖNYV
• Iván Gábor: Volt egyszer egy újsághirdetés... Forgatókönyvítói pályázat után
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Mindenki és senki
• Ambrus Katalin: Az élet szép
• Kövesdi Rózsa: Szabadlábon Velencében
• Koltai Ágnes: Kísérlet a szabadulásra
• Harmat György: A 3. számú űrbázis
• Csala Károly: Az elektromos eszkimó
• Kovács András Bálint: A piros pulóver
• Jakubovits Anna: Fontamara
• Kövesdi Rózsa: A paptanár
TELEVÍZÓ
• Molnár Gál Péter: Gladkov és a Brecht-nebuló Cement
• Hegyi Gyula: „A televízió filmevő Moloch” beszélgetés a tévé mozifilmjeiről
• Koltai Ágnes: Mit lehet eladni? A hungarofilm és a televízió
• N. N.: 1979-ben eladott tévéműsorok
• N. N.: 1980-ban eladott tévéműsorok
• N. N.: 1981-ben eladott tévéműsorok
KÖNYV
• Pörös Géza: Két portré
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Bogey

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Amatőrfilmes világtalálkozó Siófokon

A családi albumtól a művészetig

Bán Róbert

 

Kezdjük egy kis statisztikával:

Az UNICA negyvenharmadik világtalálkozójára, amelynek a magyar amatőrfilmesek voltak házigazdái, három világrész huszonegy országából érkeztek filmek.

A hivatalos verseny keretében tizenkilenc nemzeti programot (összesen kilencven filmet, néhány perc híján húszórás vetítési időtartammal) láthatott a siófoki művelődési központ nézőterét rendszeresen zsúfolásig megtöltő nemzetközi publikum. Félezernél is több külföldi résztvevő érkezett a Balaton partjára, szinte valamennyi európai tagországot népes küldöttség képviselte. A három szekcióprogram keretében további negyvennégy filmet vetítettek.

A nemzetközi zsűri, az UNICA szabályainak megfelelően, nyilvános ülésen vitatta meg a bemutatott műveket, közülük tizenkilencet bronz-, ötöt ezüst- és hármat aranyéremmel jutalmazott.

„Mindez nagyon szép” – bólinthat az olvasók többsége –, „de mi az az UNICA?”

A kérdés, azt hiszem, jogos. Következzék tehát a bemutatás.

Az UNICA az amatőrfilmesek világszervezete. Tagjai között van – kevés kivétellel – valamennyi olyan ország, ahol fejlett az amatőrfilmes mozgalom. Bár hivatalos megalakulására csak 1937-ben, Párizsban, az amatőrfilmesek harmadik kongresszusán került sor, eredetét az első nagyobb szabású nemzetközi fesztiváltól, az 193l-es brüsszeli találkozótól számítják. Jogosan, mert ettől kezdődően – a háború időszakát leszámítva – minden esztendőben sor került erre a versennyel egybekötött összejövetelre.

A hatvanas évek elején az UNICA az UNESCO tagszervezete lett, szorosabbra vonva ezzel kapcsolatait a nemzetközi kulturális élet más területeivel.

A közelmúltban – bár megőrizte az ismert rövidítést – változás történt a szervezet nevében. Ma érvényes hivatalos elnevezése: Union Internationale du Cinéma Non-Professionnel. A korábbi „amatőr” megjelölés helyére tehát a „nem hivatásos” minősítés került. Ez a látszólag apró (s nálunk minden bizonnyal soha meg nem honosodó) változás a mozgalom reális helyzetét tükrözi, amint erről a látottak igen meggyőzően tanúskodtak.

Tagadhatatlan ugyanis, hogy tudatunkban az amatőr filmezés elsősorban amolyan családias jellegű hobbiként szerepel. Az első asszociációk, amelyek a fogalomhoz fűződnek – családi emlékek mozgóképes megörökítését vagy éppen az utazásokról készült mozgó képeslapsorozatokat idézik fel. Az az amatőrfilmezés azonban, amelynek mustráját most láthattuk – igen messze jár már ettől.

Vegyük mindjárt példának az említett, úgynevezett útifilmeket. Volt jónéhány a most látott programban, amelyeket – témájukból következően – bízvást ebbe a kategóriába sorolhattunk. Ám ezekben nyoma sincs a családias, emlékeket rögzítő képesalbum jellegnek. Akár a belga Serpák földje (Tr. Spaepen) vagy El Dorado (Frans Pincé) cfiiiű filmeket nézzük, akár az amatőrfilmesek között a műfaj mesterének számító osztrák Eduard Tschokl Maszkok, táncok, démonok című munkáját – ezek bizony színvonalukat, felkészültségüket, de még témaválasztásuk különlegességét illetően sem különböznek azoktól a művektől, amelyekkel a televízió nézői rendszeresen találkoznak a Kisfilmek a nagyvilágból elnevezésű program keretében. A különbség valóban csak annyi, hogy ezeket készítőik elsősorban saját örömükre, az utazás és alkotás egymást sokszorozó gyönyörűsége kedvéért csinálják. (Bizony nem sajnálva tőlük az igen tekintélyes anyagi áldozatot.)

Ahhoz persze, hogy az amatőrfilmezés átléphessen a „nem hivatásos” fokozatba, nemcsak a mozgalom belső fejlődésére, a magukkal szemben támasztott igények növekedésére volt szükség. Előfeltétele volt ennek a technika változása, előrelépése. A tizenhat milliméteres filmszalag lehetőségei persze már korábban is elérték azt a fokot, amely a hivatásos szabvánnyal mérve is kifogástalan minőséget biztosít. Igen, de ez a technika (amelyet a televíziók világszerte használnak) meglehetősen költséges s az amatőrfilmesek egy kisebb részének áll csak rendelkezésére. Olyanoknak, akik elég tisztes vagyonnal rendelkeznek vagy – mint a szocialista országok némelyikében – anyagilag komolyan támogatott filmklubokban tevékenykednek.

Az igazi „keskenyfilm” – a nyolc milliméteres szalag – korábbi változata azonban, még a legügyesebb kezekben is szükségképp fogyatékosnak bizonyult. Ám az elmúlt években uralkodóvá lett S 8-as (szupernyolc) filmszalag minden szempontból kielégítő. Színvisszaadási képessége kifogástalan, érzékenysége igen magas, vetíthetősége megközelíti a szélesebb filmszalagokét. S nem utolsósorban – az ára sokkal alacsonyabb. (A vetítések során alkalmam volt hallani a Főfoto igazgatójának, a kiváló laboratóriumi szakembernek, őszinte ámuldozását az S 8-as filmek itt tapasztalt kvalitásai láttán.)

A technikai fejlődés nemcsak a nyersanyagot forradalmasította. Az újabb S 8-as felvevőgépek felvételi tartozéka az a beépített hangrögzítő berendezés, amely a képfelvétellel egyidőben a filmszalag mágnescsíkjára viszi fel a hangot. És hasonló jelentősége van a világítási eszköz módosulásának. A jelenleg már elérhető, tenyérnyi méretű, hálózatba is bekapcsolható, nagy fényerejű lámpák megnyitották az úgynevezett belső felvételek lehetőségét is, immár a hivatásos filmprodukciókkal szinte egyenértékű színvonalon.

A találkozó programjában ugyan – a nyelvi nehézségek hátrányainak elkerülésére – kevés „szöveges” interjúkat is felhasználó dokumentumfilm szerepelt, A reménység kulisszái című francia film (J. Labastard és M. Caignard munkája) szemléletes példáját adta, hogy mire képesek az amatőrfilmesek e filmtípusban. S talán még sokoldalúbban szemléltette mindezt egy kölni csoport Az öröm élvezete című filmje, amely kocsmai ivókban, báltermekben és éjszakai utcai felvonuláson egyaránt hibátlan minőségű hangos felvételekkel szolgált. (Ennek ellenére, témájával, egy karneváli fellépésre készülő transzvesztita csoport munkájának túlságosan is tárgyilagos bemutatásával, meglehetős visszatetszést keltett.)

A legnagyobb meglepetésekkel ez a találkozó éppen abban a műfajban szolgált, amely hazai amatőrfilmezésünkben – technikai fogyatékosságaink következtében – száműzöttnek számít. S hadd tegyem hozzá: eddigi nemzetközi tapasztalataim is azt mutatták, hogy itt bizony az amatőrfilm ritkán jut túl a mosolyognivaló erőlködésen. A játékfilmről van szó, nevezetesen annak egy olyan típusáról, amely terjedelmében –ami általában húsz-harminc perc között van – nem akarja felvenni a versenyt a hivatásos filmgyártással, de igényességében, a vállalt határokon belüli megoldásaiban már bátran nevezhető „non-professionnel”-nek.

Mindhárom, aranyéremmel kitüntetett mű ebbe a kategóriába tartozott. A francia Jean-Claude Carmona Humoreszkje sodró lendületű, húszperces ötletparádé. A klasszikus „slapstick” legjobb hagyományait folytatja, ám mellőzi annak jellegzetes brutalitását és kitűnően egészíti ki a hang lehetőségeivel. Joggal jegyezte meg valaki, hogy a hivatásos filmcsinálók legjava is két teljes hosszúságú játékfilmet formálna ilyen mennyiségű eredeti vagy a régit eredetien újrafogalmazó, gondosan kidolgozott gegből. Az Öt alak – a spanyol Jan Baca és Toni Gariga, az amatőrfilmezés kiemelkedő képességű egyéniségeinek munkája – három férfi és két nő bonyolult kapcsolatrendszerét tudja feltárni, szinte hibátlan ritmusban, nemcsak remek fényképezést és montázst produkálva, de igen magas színészvezetési képességekről is tanúságot téve.

S ha e két filmről – meggyőződésem szerint joggal – ilyen felsőfokú jelzőkkel emlékeztem meg, a harmadikról, az ugyancsak spanyol Raul Conte-Fede Pereire Szekvenciák egy csoportról című munkájáról bátran merem a zseniális minősítést is megkockáztatni. Ez a film azon ritka alkotások közé tartozik, amelyek szóval felidézhetetlenek. Ha tartalmát próbálná elmesélni valaki – egy sajátosan kialakult csoportkapcsolat, egy férfi és három nő együttélésének epizódjait– menthetetlenül triviálisnak hatna. A film megvalósításában azonban a költészet, az emberi együttérzés, a pszichológiai mélység olyan együttesben jelentkezik, amelynek hatása alól az sem vonhatja ki magát, akinek prüdériáját egyik-másik részlet tán megsérti.

Végezetül úgy kívánja az illendőség, hogy a magunk szerepléséről is szót ejtsek. A magyar amatőrfilm jónéhány számottevő sikert mondhat már magáénak a nemzetközi porondon. Technikai elmaradottságunk azonban egyre inkább megmutatkozik. Hogy mégis a jó középmezőnyben foglalhattunk helyet, az annak az eredménye, hogy amatőrfilmeseink ismerik a korlátokat és azokon nem akarnak erőszakkal túllépni. Gondolati igényességük, az a szándékuk, hogy képeik ne csak mutassanak, de mondjanak is valamit – feltétlenül rokonszenvet vív ki számukra és ezt tükrözi a zsűri két bronzérme, amely Auth–Szalóczy–Papp Becses gyűjteményébe és Medvigy–Deák Negreni című filmjeit honorálta. (Az utóbbi még egy különdíjban is részesült.)

Amiért viszont feltétlen dicséret illeti amatőrfilmeseinket, az a találkozó megszervezése és lebonyolítása, amely méltán vívta ki a sokszáz résztvevő elismerését.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/12 26-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7240