A zsarnok szíve, avagy Boccaccio MagyarországonHol az igazság, ami nincs?Zalán Vince
„Én bizony félek” – olvashatjuk Forgács Ferencnek a XVI. század második felében írt, Emlékirat Magyarország állapotáról című művében –, „hogy csekélyke kis részét sem érem el annak, amit minden kor és minden nép történetírói elértek. Azok egyéb erényeiken kívül abban is szerencsések voltak, hogy nem olyan szomorú, nem olyan nyomorúságos dolgokat írhattak meg, amelyeket ne tudtak volna derűs és gyönyörködtető írásművészetükkel váltogatni, és ezzel a változatossággal olvasóik figyelmét le tudták kötni. Nekünk ennek ellenkezője jutott ki mindenben: mi szinte nem is történetet írunk, hanem inkább az egyetlen sors-folyamatban ránk zúduló csapásokat siratjuk.” Nos, mintha Jancsó Miklós új művében is – A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon –, a történetet „egyetlen sors-folyamatban” a főhősre, a Bolognából hazatért ifjú királyfira, Gáspárra zúduló csapások helyettesítenék. Egyszer úgy, hogy a rendező észrevehetően igyekezett kiszűrni filmjéből egy adott kor konkrét történeteit, minek következtében nehezen tudjuk eldönteni egy-egy filmbéli fordulatról, eseményről, „csapásról”, hogy kifürkészhetetlen és elkerülhetetlen-e valójában, így aztán a sors, a „balsors” lép elő titkos főszereplővé, igaz, Jancsó nem siránkozni akar rajta, hanem gondolkodni. Másszor pedig akképp, hogy a mű lényege nem magában a történetben rejtőzik, hanem gondolkodásmódjában. A zsarnok szíve némi túlzással fölfogható egyfajta érzékiségbe mártott, szuggesztív erejű történelemfilozófiai traktátusnak. A sztori szinte mellékes: Magyarország elöljárói hazahívják Itáliából a királyfit, azzal a céllal, hogy bábkirályt faragjanak belőle, s ilyenformán maguk maradhassanak a hatalmasok. (A királyfi apja titokzatos körülmények között meghalt, egyesek szerint medve ölte meg.) S mintha a Hamlet-i reminiszcenciákra is csak azért volna szükség, hogy legyen elegendő magyarázat és indíték: miért is kutatja-keresi Gáspár oly lendülettel az igazságot: apja halálának körülményeit, miért is akar anyjával őszintén beszélni, miért is dúlják föl nagybátyjának, Károlynak a cselekedetei, és így tovább. Az alkotókat ugyanis elsősorban nem Gáspár sorsa érdekli, hanem a zsarnoki hatalom mechanizmusa, természetrajza, jelképesen, amire maga a mű címe is utal: mi van a zsarnokok szívében? Innen, hogy a filmben nem a drámai logika „szervezi” az eseményeket-történéseket, hogy a dramaturgia háttérbe szorul; hanem hogy épp ez a mechanizmus veszi át a „cselekmény” irányítását, ez a mechanizmus, amelynek stratégiája a manipuláció, taktikája a megtévesztés. Gáspárnak (s vele jött olasz barátjának, a komédiásnak) folyamatosan azt kell tapasztalnia, hogy minden másképpen van, mint ahogyan feltevéseiben, gondolataiban-érzelmeiben létezőnek tudja, sőt, másképp, mint ahogyan azt az udvar eminensei mondják. Majd időnként felvilágosítják, hogy hogyan is hihetett saját szemeinek, amikor a valóságos helyzet ez meg ez... Ám rövidesen kiderül, hogy ez a valóságos helyzet is csak álság, s Gáspár lassan rájön, hogy nem az ő fölismerési képességében van a hiba. Az igazi helyzet az, hogy őt rendszeresen (és tudatosan) félrevezetik, aminek célja kettős: hogy mindig sakkban tartható legyen, s hogy az igazságot soha meg ne tudja. Eközben a történés csak annyi, hogy először békés hízelgéssel, hiúságának legyezgetésével, kiválóságának fölmagasztalásával próbálnak hatni rá; később kigúnyolják érzelmeit, aztán tiltakozásáért, félig-lázadásáért jól helyben hagyják, majd meg trükkel kiderítik, mit kezdene a fegyverrel. S mikorra már úgy találja, hogy a megtévesztések lápvilága teljesen körülvette, akkorra megérkezik a megnyugtató-lefegyverző bölcsesség is: „Látod Gáspár, ez egy ilyen ország.” „Ez egy furcsa ország, itt furcsák a szokások.” Az új Jancsó-mű talán ezekben a képsorokban izzik föl legjobban, ekkor nemcsak meggondolkodtat, de a szituáció is átélhetővé lesz: hőseit kortársainkká avatja. Pedig az alkotók más helyeken is, és többször megpróbálkoznak azzal, hogy a mához szólóvá fényesítsék példabeszédüket, csakhogy ezek – főként a dialógusokban elhangzó „kiszólások” (például az egymásnak ellentmondó utasításokról), vagy az avítt beidegződések szentenciáinak fölidézései (például „a mi népünktől idegen” érzékiségről, a természet kifürkészhetetlenségéről, és így tovább) – mind-mind valahogy külsődleges eszközök maradnak.
Gáspár nem hagyja magát megnyugtatni. Nekilendülésében segítségére van, hogy időközben lelepleződnek az udvar belső hatalmi harcai. S a királyfi, miközben mindjobban belelát a hatalmasok kártyáiba, megpróbálja manipulációval manipulálni a manipulálókat. De csalódnia kell: a kísérlet nem sikerül. Ám a csalódás nem egyedül Gáspár osztályrésze, de a komédiásoké, a csepűrágóké, a művészeké is. Hiába találják ki a legképtelenebb vagy a legtehetségesebb „mutatványokat”, az udvar manipulációs „mezőjében” csak az igazságnak álcázott hazugság kap teret – hiszen csak ezt viselik el a zsarnokok. „Észrevetted Gáspár, hogy itt az igaz sem igaz” – állapítja meg a bolognai ifjú, az olasz barát, aki egyáltalán nem mellékfigura, sem nem rezonőr vagy „jó Horatio”, hanem egy sajátos, „külső” nézőpont képviselője, egy olyan nézőponté, amelyik rálát a magyar provincializmusra. Így személye, megszólalásai – (az egész műben mint afféle színházi „félre”) – a természetes észjárás életelevenségével ki-kizökkentenek bennünket a zsarnok(ok) szabta világ nyomasztó atmoszférájából, s ha csak pillanatokra is, de megszabadítanak a „már minden eldöntetett” érzésétől. Ő az, aki mer visszakérdezni. S akinek ez természetes. Ezért kétszeresen is idegen az udvarban.
Az udvarban, amelyet lassan megismerünk, figyelve a Gáspárra hulló csapások sorát, sokáig úgy érezzük, hogy nemcsak az udvart ismerjük meg, de azt is, mi lakozik a zsarnok szívében. Ám a film utolsó harmadában mintha minden megváltozna (vagy legalábbis átrendeződne), a néző maga is megtévesztetté lesz, hiszen úgy vélheti, hogy amit addig látott, az csak játék, színészi bohóckodás. Az ördögi fogócska az igazsággal mintegy idézőjelbe kerül. Jancsó az igazságkeresőket is megcsúfolja, sőt, a rendezői „megtévesztés” – azaz, hogy nem lehet pontosan tudni, hogy ami történik, az csak egy színészcsoport játéka vagy annak folytatása, amit eladdig láttunk, vagy épp mindkettő – szinte magának az igazság megtalálásának lehetőségét is kétségbevonja. Mintha csak azt akarná mondani, hogy a zsarnoki mechanizmusban, s azt leképező játékunkban és gondolkodásunkban elillan az egykor oly fontos igazság.
E végeredmény keserűségét szinte a kegyetlenségig fokozza Jancsónak az a vaskövetkezetességgel működő gondolkodása, amely e mű tartalmát s formáját egyaránt meghatározza. Azt lehetne mondani, hogy A zsarnok szíve című filmben nem filmidő van, hanem gondolkodási idő. „Menj aludni!” – szólnak a filmben, és a szereplő máris alszik, s ezután azonnal folytatódik a gondolkodás fonala. (Nincs séta a másik szobába, nincs vetkőzés, ágybabújás, amint azt más filmekben megszoktuk.) Jancsó művében a gondolkodás szab időt és teret, minden más „mellékes” elem a látványban „csapódik ki”. Ez a mű tömörségének, szuggesztív erejének forrása; ez nem engedi figyelmünket lankadni, s ez kényszerít bennünket, nézőket az együttgondolkodásra.
Lassan, méltóságteljesen emelkedik a hatalmas kapuretesz A zsarnok szíve befejező részében. Tegnapi és mai szegénylegények, csepűrágók és komédiások viháncolva-kergetőzve szaladnak régi rónák végtelen szabadsága felé. Míg egyszer lövések dördülnek. Sorra fölbukik mindenki. Aztán megjelenik lovon a legravaszabb s legkegyetlenebb, a csuhája alatt vértet viselő zsarnok. Hirtelen lövés dörren. A homlokán éri, aláhanyatlik. A filmnek vége, sohasem tudjuk meg, ki húzta meg a ravaszt. Az igazságtétel tehát elvégeztetett. Még a Csend és kiáltás oly tragikus szépségű záróképsorával összevetve is keserű ez a vég. A zsarnok szíve lezárásaként azonban menedéket jelent az örvénylő „sors-folyamat” fölé hajló nézőnek. A százezerszer kétségbevont, tünékeny igazságot. A történelmi igazságot. Ezért lehetséges, hogy A zsarnok szíve Jancsó pályáján éppolyan fordulatot jelentsen, mint egy évtizede az Égi bárány. Azt persze tudni nem lehet, hogy vajon az elmélkedés, netán a spekuláció szirénhangja vagy a történelem hívása lesz-e az erősebb. Csak annyi bizonyos – miként a film szép énekében fölhangzik –, hogy „nincs máskor, nincs más kor”.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 955 átlag: 5.29 |
 |
|
