KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/január
• Zsugán István: Megalakult a Magyar Filmintézet Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Nemeskürty István: A Magyar Filmintézet
• Bikácsy Gergely: Zárt tárgyalás Őszi almanach
• Lukácsy Sándor: A becsület foglya Szirmok, virágok, koszorúk
• Pörös Géza: Eszmék és lelkek csatája Beszélgetés Lugossy Lászlóval
• Koltai Tamás: Spanyol anziksz Yerma
• Fáber András: A Vadember moziba megy Filmerotika
• Szilágyi Ákos: Kis magyar filmszexológia Filmerotika
• Balassa Péter: A látás elrablása Töredékek
• Bikácsy Gergely: Truffaut titkai
• N. N.: François Truffaut filmjei
AZ ÉN FILMEM
• Kardos Ferenc: A szabadság illúziója Négyszáz csapás
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Még és már Mannheim
FORGATÓKÖNYV
• Sára Sándor: Fúga Részletek egy forgatókönyvből
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Lady Chatterly szeretője
• Szkárosi Endre: 1922
• Bérczes László: Magányos farkas
• Szemadám György: A király és a madár
• Hegyi Gyula: Az istenek a fejükre estek
• Harmat György: Farkasok ideje
• Sneé Péter: Találkozás az árnyakkal
• Boros József: A férfiakalnd elmarad
• Ardai Zoltán: Az egyiptomi utas
• Gáti Péter: Defekt
• Barna Imre: Ki kém, ki nem kém
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Felnőtt-mese Különös házasság
POSTA
• Horváth Edit: Radnóti- és Babits-emlékműsor
• Csoma Béla: A MOKÉP Műsorpolitikai osztályvezetőinek válasza
• Tóth Béla: A MOKÉP Műsorpolitikai osztályvezetőinek válasza
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : Az Év Játéka

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Lady Chatterly szeretője

Takács Ferenc

Sylvia Kristel, a holland fotómodell és Just Jaeckin, a francia divatlap-fotográfus először az Emmanuelle-ben találtak egymásra, mégpedig az addigi foglalkozásuk iránt érzett unalom jegyében: nyilván mindketten üdítőnek találták, hogy Jaeckinnek ezúttal nem kellett ruhákat fotografálnia, Kristelnek pedig nem kellett ruhát viselnie. Az Emmanuelle a hetvenes évek példátlan kasszasikerű soft-porn klasszikusa lett; sikerét igyekezett meglovagolni – még mindig Kristellel a szerepben – az Emmanuelle II., majd a Goodbye Emmanuelle (Isten veled, Emmanuelle).

Újabb közös vállalkozásukat, a D. H. Lawrence regényéből készült Lady Chatterley szeretőjét végignézve az ember legszívesebben ”viszontlátásra”-ként fordítaná a Goodbye Emmanuelle címének „isten veled”-jét. Lawrence regénye ugyanis ürügy és menlevél csupán egy újabb Emmanuelle-film előállítására; ugyanaz a gusztusos pasztelles-tompa fotográfia, mint az első közös filmben, ugyanazok a menetrendszerűen ismétlődő ágy- (illetve gyep-, fatörzs-, padló- stb.) jelenetek ezúttal is, s végül ugyanaz az alkotói-nézői érdekessége is mindennek: a szerelmi aktusban mozgó női és férfitest mérsékelten vágykeltő, viszont irizálóan „szép”, bőr-texturális esztétikai élménye. Ami ehhez a történet szintjén hozzáadódik Lawrence regényéből, az nem több sekélyes banálhistóriánál: győznek az egészséges vágyak, és az arisztokraták közé házasult Constance Chatterley – derékon alul működésképtelen férje helyett – Mellorst választja, az uradalmi vadőrt, akibe a természet és a proletariátus közösen adta bele legjavát. Hogy a könyv botrányműből idővel modern klasszikussá érett, hogy szenvedélyes lírával szentesített próféciája a testi felszabadulás révén megteremthető tartalmas emberi kapcsolatokról és a kozmosz elemi erőihez való visszatérésről egyben hatalmas erejű kétségbeesett tiltakozás egy mechanisztikus világrend ellen, a gép és a piac jeges őrületébe dermedt modern fél-élet ellen, ez a film alkotóit nem érdekelte. (Pedig érdekelhette volna: Ken Russel Women in Love-ja – Szerelmes asszonyok – a példa, hogy a Lawrence-regények teljes – azaz pszichológiai, eszmei és kozmológiai – gazdagságából mennyi mindent „vissza lehet adni” filmen, ha elég bátor és stilárisan is vakmerő rendezői tehetség találtatik a feladathoz.)

Mintaszerűen közömbös, profi sterilitást kapunk ehelyett Jaeckintől. A film hozza mindazt, amit manapság – megfelelő költségvetés esetén – az ilyesféle filmnek hoznia kell: ilyen a retró-elem, a vidéki udvarház és birtok, a húszas évek angol arisztokrata életformájának tárgyilag pontos felidézése, a nosztalgikus révedezés egy valószínűtlenül távoli világ letűnt ténykörülményein; s ilyen a manapság egyébként mindenfelé hódító „kinemato-piktorializmus”, a kamerát ecsetként, a színes filmanyagot festővászonként használó vizuális szépelgés is. Ez utóbbi téren csupán egyetlen – s nem túl eredeti – színdramaturgiai ötletre futotta Jaeckin invenciójából: ahogy megyünk előre a filmben, a hadirokkant férj környezetében játszódó jelenetek egyre inkább a színkép kék-zöld hullaházi pólusa hullámhosszán fényképeződnek, míg az asszonyt a vadőrrel mutató szekvenciák mind határozottabban a piros pólus táján található bársonyos-meleg barnákat és rózsaszíneket részesítik előnyben; ez a két színvilág azután szélsőségesen hatásos drámai kontrasztba kerül egy élesen vágott, párhuzamos jelenetsorban, amely a lépcsőn émelyítő kék-zöldben felkúszó béna férj és a virágok közt, ágyban, másirányú testgyakorlatokat végző malacrózsaszín Constance–Mellors páros között vált ide-oda.

Így lett tehát Lady Chatterley-ből Emmanuelle. De legyünk azért méltányosak: hogy így történt, erre Jaeckinnek azért megvolt a maga oka. Az Emmanuelle – az első film – ugyanis furcsamód Lawrence-i alkotás volt, mégha banálszinten is; a diplomata-feleség szexuális beavatásának és felszabadításának történetét ott narrátor-hang kísérte, mégpedig olyan narrátoré, aki a látottakat Lawrence-ből közhelyesített szexfilozófiai fejtegetésekkel kommentálta, a test felszabadításáról, a kozmoszhoz való visszatalálásról és hasonlókról. (Ez volt egyébként a korábbi film egyik legidegesítőbb vonása: álintellektuális körítés a tetszetős fél-pornográfiához.) Erős a gyanúnk: a rendezőnek a Lady Chatterley szeretőjéhez már azért nem jutott elég Lawrence-ből, mert ilyen irányú patronjait az Emmanuelle-ben tíz évvel ezelőtt mind ellövöldözte, az önismétlés kockázatát pedig – legalábbis Lawrence-i tekintetben – nem kívánta vállalni. így állt elő az a paradox helyzet, hogy az ál-Lawrence-i Emmanuelle után most a Lady Chatterley szeretőjében sikerült a rendezőnek megcsinálnia a tiszta, igazi és hamisítatlan Etnmanuelle-t; közös örömére az alkotói pálya e különös iróniáját ványadtan ezoterikus fölénnyel nyugtázó kritikusnak és az ennél nyilván jóval inkább élet- és testközeli szempontok alapján mérlegelő magyar jegyüzérnek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/01 53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6225