KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/január
• Zsugán István: Megalakult a Magyar Filmintézet Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Nemeskürty István: A Magyar Filmintézet
• Bikácsy Gergely: Zárt tárgyalás Őszi almanach
• Lukácsy Sándor: A becsület foglya Szirmok, virágok, koszorúk
• Pörös Géza: Eszmék és lelkek csatája Beszélgetés Lugossy Lászlóval
• Koltai Tamás: Spanyol anziksz Yerma
• Fáber András: A Vadember moziba megy Filmerotika
• Szilágyi Ákos: Kis magyar filmszexológia Filmerotika
• Balassa Péter: A látás elrablása Töredékek
• Bikácsy Gergely: Truffaut titkai
• N. N.: François Truffaut filmjei
AZ ÉN FILMEM
• Kardos Ferenc: A szabadság illúziója Négyszáz csapás
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Még és már Mannheim
FORGATÓKÖNYV
• Sára Sándor: Fúga Részletek egy forgatókönyvből
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Lady Chatterly szeretője
• Szkárosi Endre: 1922
• Bérczes László: Magányos farkas
• Szemadám György: A király és a madár
• Hegyi Gyula: Az istenek a fejükre estek
• Harmat György: Farkasok ideje
• Sneé Péter: Találkozás az árnyakkal
• Boros József: A férfiakalnd elmarad
• Ardai Zoltán: Az egyiptomi utas
• Gáti Péter: Defekt
• Barna Imre: Ki kém, ki nem kém
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Felnőtt-mese Különös házasság
POSTA
• Horváth Edit: Radnóti- és Babits-emlékműsor
• Csoma Béla: A MOKÉP Műsorpolitikai osztályvezetőinek válasza
• Tóth Béla: A MOKÉP Műsorpolitikai osztályvezetőinek válasza
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : Az Év Játéka

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szirmok, virágok, koszorúk

A becsület foglya

Lukácsy Sándor

 

A XIX. század a forradalmak százada. A vesztes forradalmaké.

Egyik sem érte el eredeti célját: vagy leverték, vagy kiforgatták értelméből, így vagy úgy, a hatalom mindig visszakapaszkodott nyergébe. A hősök tetemeit elhantolták; megkezdődött a túlélők kora.

De mindig akadt egy-kettő, aki nem akart besorakozni a túlélők közé. Babeuf egyik fia Napóleon végső veresége után levetette magát egy templomtoronyból. Lugossy László filmje azzal kezdődik, hogy egy huszár a világosi fegyverletétel idején lelövi lovát, majd önnön halántékához szorítja a pisztolyt. Majláth Ferencnek, a film főszereplőjének kihívó tette: tiszti egyenruházatában áll az osztrák sorozóbizottság elé, s maga mondja ki a „tauglich” szót, mellyel a büntetőszázad közlegényeinek sorsára ítéli magát – fölér a meghívott halállal. Mért nem szökik inkább?

Korunk (túlélők tipikus kora) nem hisz az efféle hősi gesztusokban, s a művész, aki a hitetleneket túl hangos leckével próbálja megtéríteni, könnyen válik hiteltelenné. Hősiességből, még ha igaz is, megárt a sok.

De a kezdő jelenetek után, melyek láttán azt vélhetnők, hogy csupa Jókai-hős adott egymásnak találkát e filmben, egészen másféle folytatás következik.

 

*

 

A hatalomnak azt a különleges, modern mechanizmusát, melynek fojtó légköre kafkai szorongásokat kelt, nem századunk találta ki, és megfogalmazása végett sem kellett várni A per és A kastély szerzőjére. Bölöni Farkas Sándor, szemben az arc nélküli, felfoghatatlan és mindenütt jelenlevő hatalommal, már 1835. február 8-án ezt írta naplójába:

„...határtalan önkény széke előtt képzeltem magamat... Lépteim után láthatatlanul leselkedtek egy fekete csoport zsoldosai. Minden nyomon éreztem jelenlétüket, barátim s jó ismerősim közt, minden társaságban s magános elmélkedésim alatt, sőt íróasztalomnál is hátam megül belékacsintgatni papírosamba... Olykor szolgai félelem verte le lelkemet, s olykor dühös kifakadásra lobbantam – de nem volt ki ellen. Kívántam megvívni ellenségeimmel, de az nem állott elé seholt. Kívántam nyílt szívvel s ártatlanságom egész érzetében menteni magamat a vádak ellen, de a vádló nem volt seholt, a vádat senki nem közölte velem... Végre a zsarnok palotájába idéztettem, titkos parancs által, titkos ajtón vezettetve bé. Egy fekete könyvre hivatkoztak ellenem, de a vádat senki fel nem olvasta, s vádló senki nem volt. Oltalmazásnak nem adatott hely; a büntetés kimondatott...”

Lugossy László egy család sorsában tanulmányozza e láthatatlan hatalom működését. Öten vannak. Heinrich bácsi, két unokaöccse: Tar-nóczy Kornél és Miklós, ezek sógora és sógornője: Majláth Ferenc és felesége. Döntéseiket már a tulajdonképpeni történet kezdete előtt meghozták, berendezkedtek a túlélésre. A nagybácsi magasrangú belügyminisztériumi tisztviselő volt és maradt; nincs mit megbánnia és mentegetnie; a forradalom nem ingatta meg birodalmi elkötelezettségét, s érintetlen tekintélye birtokában feljogosítva érzi magát, hogy vastag reformbeadványokat tukmáljon legfőbb uraira, egy hazaáruló Széchenyi szerepében. Kornél kisstílű köpönyegforgató, a Bach-korszak tipikus Bach-fiókája: strébersége szolgálatot vállalt a forradalomban, most pedig a hatalmat szolgálja, mint cenzor. Miklós még félig gyermek; helyette a nagybácsi dönt: a birodalmi székvárosba szánja, német főiskolára. Majláth Ferenc, a nyalka huszártiszt, majd besorozott közlegény, elfogadta a nagybácsi protekcióját, kibújt az osztrák hadsereg egyenruhájából, és bár elveit nem adja fel, felesége rábeszélésére apránként visszatelepszik a családi asztalhoz, hazaáruló rokonai mellé.

Itt tartunk, a történelem nagy kilengései után látszólag új nyugalmi helyzetben, amikor váratlanul betoppan az emigrációból Majláth honvéd-bajtársa, az Ezredes. A „szirmok, virágok, csokrok, koszorúk” hierarchikus titkos szervezetének, a láthatatlan hadseregnek küldöttje. Csatlakozásra bírja Majláthot, fölesketi a fiatalkorú Miklóst, majd eltűnik.

Ettől kezdve a történet valamennyi szereplője kényszerpályán mozog, sorsukat a láthatatlan hatalom és a láthatatlan hadsereg küzdelme határozza meg.

Általános, családi letartóztatás következik, melyből a nagybácsi közbenjárása csak az asszonyt és a két Tarnóczy testvért szabadítja ki; Majláth fogva marad, sőt mivel makacskodik a börtönben, elmegyógyintézetbe csukják. Egyetlen védekező eszköze az őrültség színlelése, de közben maga válik eszközzé: a láthatatlan hadsereg leleplező iratot tesz közzé nevében, s ezzel csekély politikai haszonért a legszörnyűbb sorsra ítéli. A hatalom a többi szereplőt használja eszközül: a tapasztalatlan és megtévesztett feleséggel terhelő jegyzőkönyvet írat alá; a félelmében elaljasodott idősebb sógort a fogoly politikai becsülete ellen taszítja; az elgyávult nagybácsit játékszerként löki félre útjából. Majláth számára nem marad más hátra, mint az iszonyatos halál: cellájában fölgyújtja szalmazsákját, s e primitív máglyán elpusztítja magát. (Mint egy May János nevű státusfogoly a valóságban.)

A temetéskor, a sírnál ismét együtt van a család, de az ellenséges erők tombolása után immár egyikük sem az, aki a mérkőzés előtt volt.

A családi összeomlásból – a különféle túlélési taktikák közös romhalmaza alól – csak a fiatalabb Tarnóczy menekül meg. A film utolsó jelenetében tengeri hajó viszi távoli szabad cél felé. A fedélzeten egy férfialakban fölesketőjét, az Ezredest véli felismerni. De téved. A láthatatlan hadsereg képviselője nem kerül többé szemünk elé. Mint ahogy láthatatlan volt a filmben, elejétől végéig, a másik erőnek, az arcnélküli hatalomnak mozgatója: Bach belügyminiszter.

 

*

 

Lugossy László izgalmas, időnként torokszorítóan feszült filmet hozott létre. Anélkül, hogy különleges hatáskeltő módokat vett volna igénybe; anélkül, hogy különösen gyors tempót diktált volna. Nincs kaland, tolakodó meglepetés, idősíkváltás, egzaltált mozgás. A rendező bízott a hagyományos eszközökben. Látleletet készít egy családról, anatómiai leckét tart a hatalomról: gondosan előkészít csipeszt, érszorítót és fogót, aztán színészeinek kezébe adja őket.

Remekül kiválasztott színészek kezébe, akik szakszerű munkát végeznek. Boguslaw Linda (Andrzej Wajda Danton-filmjének – mint mondják kitűnő – Saint-Justje) Tarnóczy Kornél szerepében a legszélesebb skálán is – a róka-arccal fölényeskedő ravaszságtól a nyálas és vinnyogó rettegésig – tökéletesen játszik. Jiří Adamira mint Heinrich bácsi, Cserhalmi György mint Majláth Ferenc, a családi kvintett nem kevésbé bonyolult szólamait adják elő hibátlanul. Malcsiner Péter fiatal Tarnóczyként kisebb feladatot kapott, de láztól szikár arca tüzelni tud, ifjúsága lobog, mint carbonaro-köpönyege. Gražyna Szapolowska asszonyszerepe kissé halványabb a többinél (a forgatókönyvben is): méltósággal viseli ruháit és sorsát. Őze Lajos, annyi kiváló filmszerep után a mostaniban, mely korai halála miatt immár az utolsó, emlékezetes búcsút vesz tőlünk: a szabadság démonától megszállott zsarnoki Ezredesének alakja megmarad a Bach-korszak mindenkori galériájában.

Különös gonddal sorakoztatta fel a rendező a kisebb szereplőket: e csörtető katonák, hamis bírák, állatias kórházi ápolók a hatalom nyomorult szolgái s egyszersmind félelmetes jelképei. Jelképivé emelkedik egy-egy színtér is: a cenzorok munkaterme, pontos térközök hálózatába foglalt asztalainak és kéziratokra hajló fejeinek sokaságával, épp geometrikus rendje által a legszörnyűbb lázálom.

Egyébként a film nem halmozza a rémségeket. Inkább azt lehet mondani: ez a film nagyon szép, a szó vizuális értelmében. Szépruhás szereplői válogatott szép kellékek között, komótos kamerával fölvett kastélyszobák kárpitjainak, faragott oroszlánjainak és egyéb ékítményeinek meleg színkörében laknak, s persze ez sincs jelentés nélkül: ez a nívó, ez a szépség, ez a gazdagság az, amiért a túlélő család küzd, taktikázik és elaljasodik, s ebből rekeszti ki a sors Majláthot, amikor reázárul a kopár cella vasajtaja.

Visszakönyöröghetné magát? A film ezt a kérdést föl sem teszi. Ezért nagyszerű, sokatmondó film. Ha anyagi és erkölcsi értékek mérlegelésénél a jobbnak, múló helyett a maradandónak választására tanítana, az didaxis volna. Történelmi szerepvállalásra a tragédia nevel.

Majláth a közlegény-sors helyett választhatta a családi asztal és a hitvesi ágy örömét. Amikor az Ezredes új küzdelembe hívta, fontolgathatott, fontolgatott is. A cellában már nincs módja választásra. Jellem, mint az övé, férfilélek, mely megérdemli e szót, végső helyzetben nemcsak a vasajtónak lesz foglya – önnön becsületének is.

Ezt mondja nekem – katartikus erővel – Lugossy László filmje. Kalandok, mókák, tingli-tanglik és kenceficék után végre egy filmtragédia.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/01 10-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6214