KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/január
• Zsugán István: Megalakult a Magyar Filmintézet Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal
• Nemeskürty István: A Magyar Filmintézet
• Bikácsy Gergely: Zárt tárgyalás Őszi almanach
• Lukácsy Sándor: A becsület foglya Szirmok, virágok, koszorúk
• Pörös Géza: Eszmék és lelkek csatája Beszélgetés Lugossy Lászlóval
• Koltai Tamás: Spanyol anziksz Yerma
• Fáber András: A Vadember moziba megy Filmerotika
• Szilágyi Ákos: Kis magyar filmszexológia Filmerotika
• Balassa Péter: A látás elrablása Töredékek
• Bikácsy Gergely: Truffaut titkai
• N. N.: François Truffaut filmjei
AZ ÉN FILMEM
• Kardos Ferenc: A szabadság illúziója Négyszáz csapás
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Még és már Mannheim
FORGATÓKÖNYV
• Sára Sándor: Fúga Részletek egy forgatókönyvből
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Lady Chatterly szeretője
• Szkárosi Endre: 1922
• Bérczes László: Magányos farkas
• Szemadám György: A király és a madár
• Hegyi Gyula: Az istenek a fejükre estek
• Harmat György: Farkasok ideje
• Sneé Péter: Találkozás az árnyakkal
• Boros József: A férfiakalnd elmarad
• Ardai Zoltán: Az egyiptomi utas
• Gáti Péter: Defekt
• Barna Imre: Ki kém, ki nem kém
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Felnőtt-mese Különös házasság
POSTA
• Horváth Edit: Radnóti- és Babits-emlékműsor
• Csoma Béla: A MOKÉP Műsorpolitikai osztályvezetőinek válasza
• Tóth Béla: A MOKÉP Műsorpolitikai osztályvezetőinek válasza
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : Az Év Játéka

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Töredékek

A látás elrablása

Balassa Péter

Filmerotika

 

Úgy tűnik, nem kell félni többé a szerelőm kísértésétől, mert nem járja be már a lelket. „Meghalok a szerelemtől” – ennek a mondatnak ma már nincs semmi értelme. Szerelem, mint az élet valósága, nyilvánvalóan továbbra is van, de értékképző voltának, központi kulturális helyének a kinyilvánítása nincs. A kinyilvánítás pedig többek között a művészet dolga. A filmművészet – amennyire én látom – a romlás kritikájától önmagának a romlás alá temetéséig jutott: látja saját romlását s a látványtól egyelőre nem képes szabadulni. Miközben a látás elrablásának látványa megbabonázza, mintha nem lentiének többé víziói.

 

*

 

Írásom töredékes elmélkedés, nem tanulmánnyal álcázott önvallomás, nem elméleti fennköltségbe burkolt szexuális hazabeszéd és önreklámozás, hiányzik belőle továbbá mindenféle szakértelem, mivel ennek mindenki szakembere, tehát senki; a téma demokratikus. Kerülni kívánatos ez esetben (is) minden kétértelműséget, sikamlósságot. Tartalmilag: fejtegetéseim nem morális, hanem esztétikai jellegűek.

A látás elrablása: a másfél-két évtizede meghirdetett szexuális forradalom pornografizálódásával függ össze, a kiindulópontok pervertálódásával. Ennek a folyamatnak, ha igeneljük – mert hiszen a baj az arány tévesztő igenlés körül esett meg –, akkor háromféle ideológiája, értelmezése lehetséges. Az egyik: baloldali, politikai, szabadság-központú értelmezés, a másik: szcientikus, „ideológiátlan”, „angolosan” száraz technicista értelmezés, a harmadik: az elkorcsosított, népszerűsítés által félreértett freudista értelmezés, mely az esetenkénti érvelésben előbbi kettőnek „szolgálólánya”.

 

*

 

Miért vált kísértetiessé, tehát nosztalgikussá, nem-effektívvé a szerelem a vizualitás korszakában? Miért van például mindenütt a Carmennek kultusza? Miért szeretnénk szeretni? Miért van vizuális csömörünk? Talán nem vagyunk képesek valamire – legalábbis a látvány dimenziójában. Coitus és szerelem (szeretet, szeretőség, erotika stb.) elválaszthatatlannak hitt lényege a pornografizálódott szexforradalomban „végre” különválasztódott. A látvány többé nem a másik, nem egymás, hanem valami más: a többiek, akik/amik a coitusszal egyértelműek. Az idegen testek látványa, nyilvánosan. Ez a coitus nem képes többé a szenvedés/öröm drámáját nyújtani, mert semmi más, mint a titok standardizált nyilvánossá tétele, annak, amit eddig is mindenki tudott, de a titok-stilizáció mélységesen hozzátartozott. Nincsenek titkok; ez azt jelenti, hogy a vizuális korszak kultúrája nagyrészt nem képes kivonni magát az egyedül láthatatlan, általános hatalmi-rendészeti-titkos-agresszív paranoia uralma alól, mely manipulatív tömegipar képében jelenik meg. A vizuális információ a legnagyobb hatalom, mely a „tudás/hatalom” végterméke. A vizuális kultúra felbecsülhetetlen újdonságokat hozott a hagyományos verbális kultúrával szemben, viszont úgy látszik, oly mértékű hatalmi potenciál rejlik benne, hogy kibontakozása pillanatában egy megvakítási folyamat foglya lehet, éppen a „minden látható” néma közmegegyezése által. Nézek. Néznek. Nézik. Követnek. Nincs titok. Ez az üresség a legnagyobb titok.

 

*

 

A porno-vizualitás is természetesen az emberi haladás eszméjét hirdeti: kukkolása tudományos, mely megismerést szolgál, tehát az emberek boldogabbá tételét, életük megkönnyebbítését. A vásznon, a képernyőn azt látom viszont, hogy miképpen viselkednek az ember nevezetű lények, coitálás közben. Mintákat látok, melyek követésre szólítanak fel. A legnagyobb önáltatás azt hinni, hogy vannak, akik tartósan kivonhatják magukat mindez alól, és vannak, akik nem. Szexuális viselkedéstant látok, kvázi patkány-kísérleteket, nem látok szexuális érzést. Nem jelenik meg a szerelem. De látható-e egyáltalán a szerelem? A szerelem tényleg láthatatlan, csak jelei vannak, a coitus-azonban önmaga jele, ha csak önmaga. Ügy látszik elfelejtődik, hogy a coitus mint önmaga jele azért volt Európában hosszú ideig megjelenítési tabu alatt (melyet egészséggel és mindig megszegtünk, e megszegés bele volt értve mint újabb értékképző), mert a szerelem egyetlen életformája. A szerelmi ábrázolatok mindig is a szeretkezést ábrázolták, kultikus vagy kozmologikus összefüggésben. Az azonban új fejlemény, hogy a mai coitális ábrázolatok egyre kevésbé utalnak a szerelemre, és legfeljebb hatalmi összefüggésbe állíthatók. A sokáig szeretetcentrikus európai kultúra periférikus (és így elfogadott) területeiről a puszta, nem megformált coitális ábrázolás a középpontba került. Amikor az ember egy kultúrának nem a válságával, hanem végének a látványával találja magát szemközt, akkor mindig az arányok kaotikus felborulása nyűgözi le, nem pedig az értékvesztés. Az arányok feszültséget feltételező – kreatív – erejének a kihunyása. A poszt – kontra nélkül. Az egyöntetűség és a műanyag. Hogy nem tudjuk többé: éppen az arány teremtette feszültség a valóságosan erotikus, nem pedig az ösztönök permanenssé ajzott lázadása, üres éjszakánk.

 

*

 

Egyszer láttam a szerelmet, 1956 tavaszán a Magyar Állami Operaházban, amikor Vashegyi Ernő (máskor Fülöp Viktor) húsz percen át üldözte Lakatos Gabriellát A csodálatos mandarinban. Igaz, kilenc éves voltam, talán túlzás volt látnom. Mindenesetre ebből hiányzott minden viselkedésminta, ez a látvány maradt számomra a szerelem (erotika) mindörökre: öröm, szenvedés, végtelen kéj, kilátástalan démonia, reménytelen szabadság, remény és emlékezés, elképesztő rombolás, szakítás és lázadás, féktelen bűntelenség, gyűlölet és elválasztás, idegenség és sok-sok magány. Mélységes társadalmon kívüliség: nem rendes dolog. Rendészetileg veszélyes: minden megtörténhet benne, sőt erre törekszik. Mégis minden tiszta erő és alkotás legfőbb forrása a földön. Rettenetes bizonyosság, ráismerés, mely halálában szembesít életünk összes tartományával. Kibírhatatlan paradoxon: a megvilágosodás éjszakája, mely misztikus összefüggésben áll ama teljesíthetetlen, mégis kinyilvánított mondattal, hogy „... felebarátodat mint tenmagadat.” És évezredekig ez a mindennél mélyebben erotikus démon opponálta, tehát ellenőrizte kultúránkat; de profundis-a kultúrateremtő volt. A szerelemnek egykor költészettana, filozófiája, sőt teológiája (lásd a szentek beszédének erotikus retorikáját) volt. Ma iskolája van, műszaki leírása, drogológiája, vagy guruk vezette vajákológiája. Obskurunk. De ez sem egyszerűen értékvesztés, hanem az arányborulás deklarációja a kultúra tárgyaiban (ami nyilván életet is jelent). A szublimációra épült kultúra nyilván akkor kerül veszélybe, ha az elfojtott tartalmak túlsúlyra kerülnek benne, vagy pedig ha nem lesznek elfojtott tartalmak többé, csak kiürített ösztön-én lesz, tehát megszűnik a hátország, melyből utánpótlás adatik, illetőleg elfojtott tartalommá válik az eddig preferált szerelem: „így nem viselkedik az ember...” Talán azért, mert a pornográfia boldognak állítja az egészet; a szerelem az öröm utáni szomorúságról szól.

 

*

 

Láttam a szexualitást és a szerelmet Bergman-filmekben, melyek az érintésről szóltak, és e tárgyon át mindent el tudtak mondani-mutatni emberről-embernek. Kapcsolat és szakadás, lehetőség és képtelenség teljes erotikáját. Láttam Fellini dél-keresztény mediterrán erotomániáját, népi malacságának megszentelt igazságát, közönséges anya-imágóit, amint jelen vannak, éreznek és érzékelnek, de nem viselkednek. Láttam a Casanovát, ami semmi más, mint a pornografizált vizualitás radikális kritikája, nagy film, amely mindennél többet mond az egészről. E bölcs, megbízható, régi művészeknél kell maradnom. Megrekedtem.

 

*

 

A szexuális forradalomból lesüllyedt vizuális pornográfiában legjobb esetben az érzés utáni vágyat látom, mint leskelődést, végül pedig mindig impotencia és nimfománia összecsapását az erotika üresen hagyott helyén. Mindkettő ugyanannak a másik aspektusa. Mindkettő „terápiás” uralomra kerülése a látványban a látás központját érinti, és egy kultúra képtelenségéről szól – saját erőinek megújítására, továbbvitelére. Ha a fantáziának nincs reális anyaga, akkor maga marad, csak-képzelgés. A képzelgésben olyasmi születik, ami nincs, a vágy tehát végtelenedik. Ez kihasználható. Megtörténik. Pornográfia akkor van, amikor valami úgy van eltitkolva, hogy látszólag mindent megmondanak róla. Tehát nem csak szex-pornográfia van, hanem főleg hatalmi pornográfia, rendészeti, melynek amaz csak eszköze és kifejezése. Ez a tény, gondolom, precízen megfelel a gazdasági összefüggéseknek is. A látszólagos kimondás révén való eltitkolás (érzés és effektivitás helyett erőltetett viselkedésminta) látszólag a szerelmes emberre nézve érvényesíti azt a közkeletű nézetet, hogy az beszél róla annyit, aki nem tudja csinálni, valójában éppen a pornó-szemmel vert emberre.

 

*

 

Kezd minden láthatóvá válni. Mindenki lát mindent, tehát őt is mindig látják, láthatóvá tudjuk tenni. A demokrácia és a javak igazságos elosztásának szodómiás kifordulása ez. A felszabadulás ideológiája az általános és egyes ellenőrzés videálásává lesz. Már mindenütt van kamera, mégsincs egyenlőség és földi boldogság... Ha pedig mindenütt van kamera, akkor semmi tétje sincs annak, hogy az intim élet ne legyen nyilvános. Önkéntelenül az. Nincs többé függöny, nincs fátyol, tehát elszakad a fonál. Nem nézzük egymást, mint a szeretők, hanem nézzük azt, amit azok csinálnak. Jópofa, csakhogy azok visszanéznek. Nem takarunk többé, mert bennünk a kamera. A pornográfia tehát hatósági szempontból nem kilengés, hanem a fékentartás egyik eszköze.

 

*

 

A pornográf vizualitás egy gyermekséget mértéktelenül előnyben részesítő kultúra képe. A gyermekségben tartás az atyai megfigyelés eszköze. Az érintés misztikájának felbomlasztása (mely érintés természetesen racionalizálható, de minek, ha valójában élettapasztalat dolga) „műszaki” leírások révén, „hogy élvezzünk, mit élvezzünk?” útján – a közösen magányos autoerotizmus mennybe menetele, petting álnéven. Holott a petting – jó volt.

 

*

 

A szexuális forradalom pornografizálódása az eredeti, 60-as évekbeli kérdésfeltevéssel kapcsolatos. Akkor, a művészet s a teória tanúsága szerint, a szerelem és a szexualitás a baloldali melankólia része és jellemzője volt. A baloldali melankólia a vereségből született. Ez a baloldali melankólia összetévesztette a szabadság-antropológiát a tabuk megtörésének szabályaira vonatkozó közömbösséggel. Ez a közömbösség: levezethetetlen-levezetetlen politikai energiák ön-vigasztalása, politikai autoerotizmus, mely társas formákat öltött, normává stilizálódott. (Ez nem a gruppenszex elítélését, hanem normaként kezelésének elítélését jelenti.) A baloldali gondolat 68 utáni, európai súlyos veresége a szociális (értsd: személyközi, társas) gondolat pervertálódásával is járt: erőszak, magán- és csoportterror, horror stb., mint társadalmi igazságszolgáltatás. Ez a problematika is mélyen átjárja a látás művészetét, ami józanságra és realizmusra vall, csak abban nem vagyok biztos, hogy melyikük sajátítja ki melyiküket? A baloldali mélakór nagy tévedése alighanem az volt, hogy önnön vereségének kompenzációját, pótszerét nem nevezte annak, ami, hanem az „életforma forradalmának”, önkéntelenül reklámozva egy természetes tényt, hogy a retardált, görcsös kamaszok, egy idő után, jó esetben, érett (de nem problémamentes) szexualitásra tesznek szert. Melankóliánk elhitette magával, hogy a felszabadulás az ágyban folytatódik, ezzel a vesztett ügy saját gondolatait hurcolta szófáira. Ez a tévedés a későbbi vizuális pornográfia korai, „szellemi” előképének bizonyult. A szexforradalom ideológiája: úri dolog, mely később a tömegek közkincsévé lett...

 

*

 

Az előbbinek antinómikus, történetileg későbbi párja a technicizált, szcientikus, „dezideologizált” látáskultúra. A technikai szabályok kopáran propagatív vizualizálása és metafora-fosztott reklámozása még nem szabadság és főleg nem igazi tárgyszerűség. Nem az igazság. Mert magával az artikuláció módjával van a baj. E mód fő jellegzetessége a standardizált nyilvánossá tétel, mely magányba zár, elszigetel. Ami a vásznon, a képernyőn forgolódóknak jó (honnan tudnám különben, hogy az?), az nekem-neked is jó. E hamis előfeltevés szuggerálása az egész problematika szcientikus változata. A „király meztelen” mélységes igazságának pornográf felöltöztetése ez. Vele függ össze a közönségesség elsivárosodása is. A közönségesség ugyanis, adott példák szerint és az élet példái szerint épp úgy kultúránk – habár szélső – értékhagyománya, miképpen a „meghalok a szerelemtől”. Ennek a kiürítése folyik. Az igazi közönségesség nem az érintés/kapcsolat-képtelenség durvább kifejezése. Nem szexuáloktatási felmérő, űrlapkitöltés stb. Az igazi közönségesség – nagy dolog, valódi érettek és nagy (sokszor plebejus vagy annak álcázott) élvezők tudtak bánni vele: ünnepi, ínyenc dolog, bátor idézet egy nagy műből, paródia, alulnézet, erős fűszer, nem pedig alá-valóság (szub-realizmus). A közönségesség, jó esetben – úri kanca és teheneslány egyszemélyben. De nem disznóól. Mert a közönségesség, ha jó, akkor ugyanúgy intim, mint egy viktoriánus csók. A szcientikus aránytévesztés abban látható meg, hogy a „szakmai tudás” kötelező elsajátítása össze van tévesztve azzal, amire a szakma tulajdonképpen vonatkozik. Az ujjrend a zongoradarabbal. Igazi zongoristák, ha egyáltalán beszélnek, mindig a darabról; az ujjrakásról egy szót sem, a billentésről szintén egy szót sem. A szerelem-fosztott coitus szcientizálásában megint csak kultúránk drámai jellegének kihunyása pillantható meg. Az eredeti, drámai kérdésfelvetések kiiktatása ugyanis gyakorlati követésük elvetésével egyértelmű. Például az elcserélt fejek drámája (az egyiket szelleméért, a másikat testéért, mindkettőt ugyanannyira... ) fokozatosan elveszti reális értelmét. Legutóbb volt szerencsém látni egy mesterien hányaveti celluloid sznobériát ebben az ügyben, mely kritikai, illetve „ez van”-célzatú kívánt lenni, én azonban nem láttam benne mást, mint finomkodó blöfföt, illetve egy félig értelmi fogyatékos szodomita leányzót, akit femme fatale-ra, maszkíroztak. A drámai jelleg csökkenése: a kreativitás és a dinamika csökkenése is, mely az infantilizálódással stb. függ össze. Kaotikus helyzetben függ össze minden mindennel, az elemzés is e kényszer alatt áll; nem-kaotikus helyzetben a dolgok nem feltétlenül keverhetők össze, nem promiszkuusak. Ha drámaiatlanok vagyunk, akkor nincs kontra, csak poszt. Után, hátulról. Ha viszont a szodómia lesz a világ tükre, akkor többé nem az, amiért szeretni való. Másképpen az orgazmus drámáját (mondjuk: a találkozásét) az egyes orgazmusok kölcsönösen pedáns-kínos lajstromozása, beállítása, diktálása és követelgetése – megszünteti. A revelatív találékonysággal együtt. A nimfomán frigidbe csap át: egyek lesznek ők.

 

*

 

Freud, a freudizmus hibás népszerűsítése, félreértése és ipari termékké közömbösítése megint jóvátehetetlen károkat okozott. A fantázia nevében kisajátított szabadság-eszme ez, az ösztön-én felől; ösztön-én és társadalmi én felszabadításának kórosan aránytévesztő ideológiája éppúgy összefügg, mint nimfománia és frigiditás. A szerelem és a szexualitás nem redukálható infantilis vágykiélésekre, mint oki magyarázatokra, mert akkor kioltjuk azt, amit a freudi terápia eredetileg céloz: megtanulni az együttélést neurotikus gócokkal a szublimáció érdekében. Freud a tudattalan tartalmak tudatosítását sohasem tévesztette össze e tartalmak reális kiélésével, minden áron. A félreértett freudizmus csak neurotikus szexualitásról beszél, mintha csak ilyen létezne, és ennek nevében olykor az átpolitizált ösztönlázadás szükségességéről. Nem csak logikailag abszurd gondolatmenet ez. Az a hivatkozás, hogy a szeretet-eszme központi értékként kezelése pszichikusán jól magyarázható eltolás, „kamu”, mely az elfojtást (alias elnyomást) szolgálja – katasztrofális tévedésnek bizonyult, a mai helyzet felől.

 

*

 

Ne törekedjünk poénra. Nincs semmi, ami jóízt kelthetne: e töredékek megírása sem. Mondandómnak nincs vége, csupán pontot teszek egy esetleges helyen. Nem tudok semmit, miként mindnyájan, megraboltak. Nem látok.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/01 31-34. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6219