KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1985/április
KRÓNIKA
• N. N.: Negyven év negyven legjobb magyar filmje A szavazás eredménye
FILMSZEMLE
• Losonczi Ágnes: Szemle után
• N. N.: A Magyar Játékfilmszemle díjai
• Lengyel Péter: Fénytörés
• Baló György: Egy amatőr megjegyzései

• Reményi József Tamás: A poénok legendája Hány az óra, Vekker úr?
• Szabó Miklós: A talpraállás képei Az 1944–1945-ös korforduló a magyar filmhíradóban
• Pünkösti Árpád: Felvétel indul! Csaták háború után
• Báron György: Odüsszeusz filmfelvevővel A fehér városban
• Györffy Miklós: Lobogónk, Küsters mama Küsters mama mennybemenetele
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Máskor, máshol
• Gáti Péter: Hazánk
• Sneé Péter: Montenegro
• Dés Mihály: 39 lépcsőfok
• Ardai Zoltán: Hóhányók és hóvirágok
• Lajta Gábor: A legyőzhetetlen Vutang
• Harmat György: Őrült római vakáció
• Kapecz Zsuzsa: Vera és a férfilátogatók
• Lalík Sándor: Tükröződések
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Műsor – kék fényben
• Csörögi István: Közületi házimozi Képmagnózásunk gyakorlatáról
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: Balázs Béla-kötetek

             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Képmagnózásunk gyakorlatáról

Közületi házimozi

Csörögi István

 

Magyarországon „videóhelyzet”, „videókérdés” van. Videókultúra, egyéni vagy intézményes keretek között folyó videózás mintha nem is lenne. Videóval foglalkozó ismeretterjesztő könyvek nincsenek. (Az egyetlen szöveggyűjteményt, amely szinte belső kiadványként terjedt, pillanatok alatt elkapkodták.) Nincs videó-folyóirat. A „videótörvény” két éve készül. Az állami videóprogramról, bár egyre többet beszélnek, részletező dokumentumot nem hoztak nyilvánosságra. Ugyanakkor a sajtó, a rádió és a televízió a hazai videózás megindításának újabb és újabb eseményeiről tudósít; az interjúalanyok hol óvatos, hol utópiákba illő tervekről beszélnek.

Hogyan is alakult ki ez a „videóhelyzet?” Szinte észrevétlenül. Miután az elmúlt 5–10 évben a nyugati piacokon jelentősen csökkent a videókészülékek ára (főként a nem profi gépekről van szó), valutával rendelkező, külföldet járt honfitársaink saját használatra vagy üzleti célból (intézetek megrendelésére vagy „csak úgy bizományiba”) egyre több készüléket hoztak be az országba. Nem volt és nincs olyan cég a Bizományin kívül, amely valutával nem rendelkező közintézmény (vagy magánszemély) meghatározott típusú gépre szóló rendelését hivatalból teljesítené. A magyar videómagnóállomány találomra behozott gépekből áll, majdnem minden típus, minden márka képviselteti magát néhány géppel. A tervszerű beszerzés 1983-ban indult meg, amikor központi importból néhány ezer Siemens és Panasonic jelent meg az áruházakban. A készülékek 60 ezer forint körüli áron kerültek forgalomba, ami körülbelül 20 ezer forinttal volt kevesebb a „bizó”-ban beszerezhető, hasonló kategóriájú gépek áránál, de így is 20–30 ezer forinttal meghaladta a nyugati piacon kialakult és egyre tovább csökkenő árakat. A magas árszintet a fejlődő magyar ipar védelmére hozott vámrendelkezésekkel indokolták, miközben nyilvánvaló kereskedelmi érdekek álltak a háttérben. Másképpen mivel magyarázható, hogy a módosított vámtarifák ellenére sem csökkent a videók ára sem a Bizományiban, sem az áruházakban?

A 60–80 ezer forint körüli áron forgalomba hozott készülékek korántsem csúcsgépek. Csak a legegyszerűbb funkciókat tudják ellátni, felvételek elemzésére (kockázás, léptetés, lassítás, kimerevítés), valamint utólagos átdolgozására (utóhangosítás, audio-dubbing, inzertáló és soros képszerkesztés) nem alkalmasak. Az 1984 végéig érvényes, a költségvetési szervekre kötelező beruházási értékhatárok miatt a kultúrházak és más közművelődési intézmények csak ezekhez a tulajdonképpen „home video” kategóriájú készülékekhez juthattak hozzá. A videó-oktatástechnikai kampány keretében 41 000 forintos áron szétosztott Videoton gyártmányú AKAI VS 3 készülék sem alkalmas közületi célokra: a képernyő-dialógusos kijelzési rendszer ellenére is csupán az alapgépek közé tartozik. Az Orion–Matsushita együttműködéssel gyártandó videó egy régebbi alaptípus némileg korszerűsített változata; ez is csak arra jó, hogy a rögzített műsorokat minden különösebb manipuláció nélkül lejátssza. Ilyen és ehhez hasonló készülékekre akarják építeni a videóklubokat, az iskolai filmesztétika-oktatást, a videókultúra terjesztését, holott ez a technikai színvonal legfeljebb 20–30 fős kiscsoportok házi mozizását képes kielégíteni. Egy nagyobb, mondjuk 100 fős csoport számára tartandó videó-előadáshoz legalább 2–3 színes tévére vagy monitorra, továbbá elosztóra van szükség. Márpedig sok művelődési háznak egyáltalán nincs, vagy csak egy darab színes televíziója van. Elosztó-átalakítókat és megfelelő minőségű fordító-csatlakozókat Magyarországon nem gyártanak, s a feketepiacon is ritkaság; amikor néha felbukkan egy csatlakozókészlet, 2–5 ezer forint közötti áron lehet hozzájutni. A mágnesszalagon rögzített képeket nagyobb ernyőkre kivetítő videó-projektorok még központi intézmények számára is elérhetetlenek. Azon kívül, hogy telepítéssel együtt több százezer forintra rúgna az áruk, ezekhez a berendezésekhez ugyancsak profi gépeket kellene csatlakoztatni, az pedig már milliós beruházást igényelne.

Videóklubjaink a technikai bázis alapján tehát legfeljebb közületi házimoziként működhetnek. Ám ma még ilyen klubok létesítéséhez sincsenek meg a jogi feltételek, nincs intézményes keret. Nemcsak a felügyeleti szervek hiánya, a hálózat kiépítetlensége az ok. Jelentős szerepet játszanak a copyright-problémák is. A videótékából kölcsönzött filmek bemutatásához az úgynevezett „kisjogokat” is meg kell vásárolni, ez pedig külön procedúra, továbbbá a klubvezető vagy a kultúrház számára nem valami jó üzlet. A moziból unásig ismert filmekre nem toborozható olyan nézősereg, amely legalább önfenntartóvá tenne egy videós rendezvénysorozatot. (Másrészt technikailag sem lehetséges, hogy egy képernyőt 50 ember jól láthasson.) Ezért aztán más, zenés rendezvényekkel, klubösszejövetelekkel kapcsolják össze a videóvetítést, s rendszerint suttogó propagandával terjesztik a program hírét, hogy most valami „különleges” filmet vetítenek. Ez a féllegális, „szürke” videózás elsősorban zenés filmeket, videódiszkó-összeállításokat, koncertfelvételeket forgalmaz. A MOKÉP erre a piacra számítva (és ezt a forgalmazást legalizálandó) alakította ki műsoros videókazetta szerzeményezési programját. Emiatt felborult a kínált műfajok egészséges aránya: a 341-féle műsor közül 110 zenés filmeket, pop-rock felvételeket tartalmazó kazetta. (Összehasonlításképp hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy a nyugatnémet újdonságkatalógus 1984–85. téli számában 3000 játékfilmre 120 zenés műsor jut, s ennek is jelentős hányada közkedvelt komolyzenei és operafelvétel.) A Videótéka popzenei gyűjteménye külön elemzést érdemelne. E gyűjtemény forgalmazásáról még nincsenek jól általánosítható adatok, de nagy a valószínűsége, hogy maguk a kölcsönzött kazetták vagy a róluk készített másolatok Budapesten vagy más városokban, esetleg némiképp átszerkesztve, továbbra is jogok nélkül kerülnek nyilvánosság elé. A MOKÉP által nem forgalmazott játékfilmeket zártabb körökben, például gyári KISZ-klubokban vetítik. Ilyen helyzetekben általában akció- és horrorfilmeket láthatnak a nézők, többnyire idegen nyelven, fordítás vagy bevezető tartalomismertetés nélkül, s ha egészben. A videó-kultúrhandlésok bevett fogása ugyanis a filmek zanzásítása: az unalmasabb, párbeszédes részeket kivágják, s a filmet 40–50 percre sűrítik. Ez egyúttal üzleti érdekük is, hiszen egy-egy hétvégi estén 3–4 helyre is elviszik a videómagnót és a színestévét. Két-három év alatt összejön egy másik készlet ára, és akkor már két magnóval lehet párhuzamosan házalni. A handlésok műsoranyagát házi átjátszóstúdiók biztosítják, ahol gyári vagy elsőmásolat-kópiákról percenként 3–4 forintért készítenek másolatot a raktáron levő 1000–1500 bármelyikéről. Ezek a források az illegális forgalmazók mellett a magángyűjtőket is ellátják, sőt sok esetben közintézmények gyűjteményébe is az ő közvetítésükkel jut el egy-egy keresett film. Ilyenformán egyes féllegális vagy illegális közületi és magán-házimozikba fél-, illetve egyéves késéssel jutnak el olyan újdonságok, amelyeket a MOKÉP, műsorpolitikai vagy gazdasági okokból, talán sohasem fog megvenni.

De ki dönt abban a kérdésben, hogy mit vesz át videóforgalmazásra a MOKÉP? Kizárólag az illetékes állami szervek, amelyek döntésébe még tanácsadói joggal sem szólhat bele semmiféle társadalmi szerv képviselője. Mert nincs is itt megfelelő társadalmi szerv. A filmklubok szervezéséhez hasonlóan indul itt is a „helyzet”. Az illetékes állami intézmények állami beruházásból létrehozzák a filmek törzsállományát, azután erre az ugyancsak csökkenő mértékű fejlesztési kerettel ellátott gyűjteményre,.szervezik rá” a klubhálózatot. Miután a törzsanyag kimerül, az újabb szerzemények pedig sem minőségben, sem mennyiségben nem elégítik ki az igényeket, a klubmozgalom ellaposodik, jobb esetben klubmozivá válik.

A videó nemcsak technikailag új eszköz, hanem egyúttal a tradicionális vizuális kultúra elemeire épülő, de azoktól sok tekintetben eltérő új médium is, amely szervesen kapcsolódik az elektronikus képalkotás és képtovábbítás más közegeihez (televízió, műsorszóró műhold, videókomputer). Ezért nem szabad csupán a tradicionális filmkultúra terjesztésének eszközeként használni. A videókluboknak éppen az lenne a feladatuk, hogy az új vizuális köznyelv elemeit tudatosítsák, szembesítsék a tradicionális film-köznyelv poétikával és levonják az ebből eredő film-dramaturgiai következtetéseket. Vizuális kultúránkat még mindig a televízió sokszor szükségből eredő szegényes megoldásai és a hollywoodi filmi közhelyek befolyásolják, sokszor anélkül, hogy ennek tudatában lennénk.

A videókultúra terjesztéséhez nem csupán alkalmas lejátszóberendezések és megfelelő filmek kellenek, hanem a felvétel és a képmanipuláció demonstrálására alkalmas eszközök is. Ezek nélkül a videót csak mint passzív médiumot lehet megismertetni, holott ez az a közeg, ahol a kreativitásra a puszta szelekciótól az önálló alkotásig széles skálán nyílik lehetőség. A videóklubokat el kellene látni a felvételhez és az utólagos feldolgozáshoz szükséges készülékekkel, vagy legalábbis valamilyen módon lehetővé kellene tenni az érdeklődők számára, hogy hozzáférhessenek ilyen berendezésekhez. Nemcsak a videókamerák különféle típusai ismeretlenek a legtöbb videóamatőr előtt, hanem az elektronikus jel- és effektusgenerátorok, a képtranszformáló komputerek, a keverő és feliratozó élgépek működése is rejtély számukra. E berendezések működési elvének és alkalmazási lehetőségeinek ismerete nélkül a filmművészetben felhasznált videótechnikai megoldások érthetetlenek lesznek még a kritikusok számára is. Az új technikai lehetőségek új dramaturgiai megoldásokat tesznek lehetővé, sőt változásokat idézhetnek elő a filmkultúra műfaji struktúrájában is. Egyrészt azáltal, hogy a tömegek igénye közvetlenebbül jelenik meg a piacon (már nem a filmforgalmazó közvetítésével) s felfut a tömegfilmek gyártása. A nagy filmgyárak videóforgalmazás céljára nagy mennyiségben készítenek horror-, szex-, thriller-filmeket, s az ilyen megrendelésre készülő filmeknél a készítőknek figyelembe kell venniök a televíziós képmérettel járó összes követelményt. Másrészt pedig azáltal, hogy a komputeres montírozás és képtranszformáció óriási lehetőséget ad az experimentális filmművészet számára, s az így kialakuló effektustechnikából sok minden átszűrődik a játékfilmekbe is. Az attraktív technikai megoldásokat követelő alkalmazott filmművészeti ágazatok átmenetileg a figyelem középpontjába kerülnek. Így van ez például a reklámfilmekkel. Új műfajok alakulnak ki (például a videoklip), s ezzel együtt új filmfogyasztási szokások, melyek a filmforgalmazás új formáit teszik szükségessé (mint a műholdas szórás). A videó hatására az egész filmipar átalakulóban van; egészséges és káros fejlődési jelenségek hálózzák be a filmvilágot. Mindezek a folyamatok rejtve maradnak a közönség igényesebb rétegei előtt is, ha a videót Magyarországon csak és kizárólag a filmforgalmazás egyik praktikus eszközeként kezelik.

Magyarországon a videóstúdiók kapacitása éppoly szegényes, mint az elektronikus zenei stúdióké. Kevés a stúdió és ezek is sokszor hiányosan felszereltek. Ugyanakkor előfordul az is, hogy megrendelnek egy berendezést és nem tudják kihasználni, mert nincs szakember, aki életre keltené. A korszerű videókomputerekhez ugyanis speciális programozói ismeretek szükségesek, s mint tudjuk, számítógépes kultúránk még nem magas színvonalú. Mindezek ellenére a stúdiók kapacitásához képest sokan vannak, akik kísérletezni szeretnének, de nem jutnak hozzá a gépekhez. Létre kellene hozni tehát különböző színvonalú, bérbeadható stúdiókat, ahol a különböző szintű szakmai tudású amatőr és profi közösségek szabadon kísérletezhetnének. Akkor talán nálunk is több experimentális videófilm készülne.

A majdan kialakítandó videókluboknak lehetőséget kellene adni arra, hogy beszerezhessenek például a befolyó tagdíjakból – vagy épp a működtető kulturális intézmény támogatásával – egyszerűbb képjavító készülékeket, „videó-entraneereket”, kevésbé bonyolult effektusokat lehetővé tevő öt-tíz csatornás videó-keverőket. Az alapfokú ismeretterjesztéshez és gyakorlási lehetőséghez ez is elég, s nem is túlzottan beruházásigényes (ha megszervezik a szükséges készülékek kevesebb közvetítéssel történő importját).

Talán sikerült érzékeltetnem, hogy videókultúránk mind befogadói, mind alkotói oldalról nézve, eléggé szegényes. A különböző interjúkból leszűrhető tervek nem túl biztatóak, a fejlesztés egyoldalúnak, illetve sok tekintetben hiányosnak ígérkezik. És nem feltétlenül a beruházásokhoz szükséges pénzösszegek hiánya miatt. A „helyzet” kialakulásáért nagymértékben okolható az illetékes intézmények határozatlansága, amely a jogi szabályozások megformulázásának késlekedésében is megnyilvánul. Határozott kultúrpolitikai gyakorlat kellene, hogy a társadalmi rendszerünkből adódó kereteken belül felszabadulhasson a videópiac, megindulhasson a műsoros kazetták nemzetközi csereforgalma, létrejöhessen az amatőr videózókat is befogadó klubhálózat, mely tagjainak érdekeit az állami döntési fórumokon is képviselheti. Mindaddig, amíg ez az elveinken alapuló gyakorlat ki nem alakul, marad a kettős videóhálózat: a videókultúrát befolyásolni igyekvő tétova állami kezdeményezések és a magát közületi házimoziként legalizáló, kizárólag haszonérdekelt magánvideó.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/04 60-62. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6156