TelevízóSzéchenyi napjaiA történelem dramaturgiájaFaragó Vilmos
Egy korszak történelme aszerint is megítélhető, hogyan ítélnek meg benne egy történelmi korszakot. Hogyan láttatják eseményeit, mit emelnek ki belőlük, kit választanak szereplői közül példaszemélyiséggé. A tizenkilencedik századi magyar reformkor a régi dicsőség fénylő képeivel ébresztgette az alvó nemzeti lelkiismeretet, s mert a folyamatok mélyén egy eljövendő forradalom is ott morajlott, a honfoglaló Árpád meg az igazságos Mátyás ideálképe mellett figyelmeztető vagy fenyegető sugallattal megjelent a Dózsáé is. Ez a korszak, a tizenkilencedik század első fele kapott megkülönböztetett figyelmet a most elmúlt négy évtized történelemszemléletében. Azokkal a nézőpontváltásokkal, amelyeket a politika érdekei megkívánni véltek, vagy megkívántak. Ahogyan az elmúlt négy évtized a reformkort és a szabadságharcot láttatta, abból az elmúlt négy évtized történelme olvasható ki. Az első évek történelme az ifjúi nemzeti radikalizmus története, a fényes szellőké. A népi kollégiumok a szabadságharc radikális ifjairól nevezik el magukat: Petőfi, Vasvári, Madarász. Politikai elitképző intézmény terve készül, az intézmény neve: Vasvári Akadémia. Ők a korszak példaszemélyiségei. Aztán politikai avantgardizmusként ítéltetik el az ifjúi lendület, jön a sokat emlegetett ötvenes évek. E korszak történelme a központilag manipulált felnőtt forradalmiság története. Vasvári Akadémia helyett Kossuth Akadémia. Új híd a Dunán: Kossuth-híd. Forradalmivá patetizált emlékmű a parlament elé: új Kossuth-szobor. Most ő a példaszemélyiség, meg persze az esztétikai példává kizárólagosított Petőfi. A korszak reprezentatív filmje: a Föltámadott a tenger. Színdarabja: a Fáklyaláng. Az ötvenes évek a hatvanas évekig tartott. Ekkor indított történelemszemléleti revíziót Molnár Erik, azzal vádolva két évtized magyar történetírását, hogy nem tett egyebet: szociálissá színezte át a polgári történetírás nemzeti elfogultságait. És ekkor indított gazdaságszemléleti revíziót a politika meg a gazdaságtudomány. Új magyar reformkorszak kezdődött. Élénk érdeklődéssel a kiegyezés meg az utána következő gazdasági fellendülés időszaka iránt, és ugyanilyen élénk érdeklődéssel gróf Széchenyi István iránt. Műveit újra kiadják, sírját rendbe teszik, eszméit vándorgyűlésen vitatják, döblingi végnapjairól tévéjáték készül, könyvek íródnak róla, a magyar mezőgazdaság legnagyobb reformműhelyében, Bábolnán, kultikus tisztelete indul. Ő most a példaszemélyiség.
Hogy a Nemeskürty István írta és Horváth Ádám rendezte Széchenyi napjai című tévésorozat lesz-e a korszak reprezentatív műve, az persze nem bizonyos. De bizonyos, hogy a korszakot minősíti, reform-Magyarország nélkül ez a tévésorozat sincs. A politika érdekei Széchenyit követelik most – őrá van szükség. Nemeskürty István és Horváth Ádám, ahogy mondani szokták, társadalmi megrendelést teljesített.
Hogy ezt a tévénéző társadalom is tudja-e, az persze kétséges. De a sorozatnak nézői sikere volt. Szólt ez a siker a daliás huszártisztnek meg a tartásosan bájos-bölcs öregúrnak, szólt a szép lovaknak, szólt a fényes báloknak s a barnán arányló enteriőröknek. De szólt annak a szívhangnak is, annak a külsőségek mögött bujkáló dallamnak, amelyet a patriotizmus húrjai pendítenek meg: a Széchenyi napjai hazafiságébresztő tévésorozat volt.
A siker nem mondható osztatlannak, mert a nézők némelyike is, meg a kritikus szakma is drámát várt, művészetet, katarzist. Voltaképpen fikciót. És történelmi-életrajzi képeskönyvet kapott, dokumentumjátékot. Voltaképpen nonfictiont. Én magam nem vagyok csalódott, a sorozatot növekvő érdeklődéssel néztem, párhuzamosan azzal, ahogyan a képeskönyv már-már emberközeli drámává forrósodott. A szakmai várakozást pedig egyszerűen indokolatlannak tartom. A következők miatt:
Öreg közhely, hogy a Háború és béke főszereplője nem Napóleon, nem a cár, nem Kutuzov, hanem Pierre Bezuhov, a Bolkonszkijok vagy Natasa. Nem valódi személyek, hanem fiktív regényalakok. Mert a történelmet még senkinek sem sikerült művészi erővel felidéznie – fikció nélkül. Ha a főszereplők valódi történelmi figurák, ragaszkodni kell a tényekhez – s ekkor történelmi képeskönyv készül. Mert a valódi történelem drámai is, katartikus is ugyan, de nem a dramaturgia és nem az esztétika szabályai szerint. El lehet persze rugaszkodni a tényektől – de ekkor sem katartikus művészet készül feltétlenül, hanem romantikus mese, vagy giccs. A kőszívű ember fiai, Krisztina királynő, Elfújta a szél. Shakespeare királydrámáit egy fikcióba lendülő, hatalmas költői erő emeli katartikus művészetté, ám Richárdjain senkinek sem jut eszébe a valódi Richárdokat számon kérni, ezek éppúgy a képzelet szülöttei, mint Hamlet atyjának szelleme. De lehet-e a képzelet szülötte egy Széchenyi napjai című tévésorozat Széchenyije?
Elméletileg lehet. De Nemeskürty István és Horváth Ádám elhatározottan a valódi Széchenyit akarták elénk állítani. Vállalva, hogy ily módon történelmi képeskönyv készül, amelyből ismeretet kap a néző és érzelmi táplálékot. Miért volna ez szégyen, miért ne lehetne nemes feladatvállalása ez a televíziónak, és miért akarnánk mi mást, ha ők ezt akarták? Ha ők elidegenítő effektusokkal szándékosan jelzik: vigyázat, nem mesét látunk, nem drámát, hanem történelmi dokumentumjátékot? A címszereplő Tordy Géza civilben jelenik meg minden részlet előtt, néhány Széchenyi-idézettel – ez már elidegenít. De ezt teszi különböző szerepeiben és kosztümjeiben Láng József, amikor narrátorként áll elénk. És ezt teszik a jelenetek előtti metszetek is, évszámmal és helységnévvel, már-már képmutogató tanfilmek direkt módján helyettesítve azt az információt, amit egy fikciós játékban a dramaturgiailag megoldott helyzetekből szokás kiolvasni. A cím is jelzi, a nagy időugrások is mutatják a szerény – de a maga törvényein belül nagyvonalú – műfajválasztást. A Széchenyi életrajz gazdagsága, műveinek és a róla írt műveknek sokasága olyan feladat elé állította Nemeskürty Istvánt, amelynek nem volt könnyű – nem is lehetett „minden igényt kielégítően” – megfelelni. De a jó fülű néző igazolhatta azt, amit a sorozatról rendezett tévébeszélgetésben Nemeskürty mondott: a dialógusok jó része Széchenyi könyveiből és naplójából való. És a dialógusok mégsem könyvszagúak. Nemeskürty azt is elmondta, hogy küszködve a gazdaság zavarával, olyan érzékenyen kellett válogatnia és a részletekből életrajzot rekonstruálnia, ahogyan az archeológus csipesze válogat a kutatóárok mélyén fekvő leletekből, ha rekonstruálni akarja egy avar fejedelem alakját-ékeit. A nézői siker nemcsak a szép képeknek és a szép képek érzelmi sugallatának szólt, hanem annak is, hogy ez a rekonstrukció sikerült. És mert sikerült, többet kaptunk életrajzi vázlatnál: helyzet- és magatartásmodelleket kaptunk. A Széchenyi-Metternich párhuzamban a hatalmon kívül és a hatalmon belül politizálás modelljét, vagy ha úgy tetszik, egy érzelmi és egy hideg-racionális politikus magatartáspéldáját, egy amatőrét és egy profiét. A Széchenyi-Kossuth párhuzamban a cselekvő reformizmus és a cselekvő radikalizmus modelljét. Az udvari ármányokban a mindenkori hatalom viselkedésmintáját. Széchenyi alakjában pedig azét a hazafiét, akit a keserűség indít bizakodásra, a harag a szeretetre, a szkepszis a reménykedésre; aki úgy lett egy romantikus korszak legnagyobb magyarja, hogy irtózott minden romantikus-patetikus gesztustól.
A szobor, amelynek képével a főcím a sorozat részleteit indította, megelevenedett. És leszállt talapzatáról.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1292 átlag: 5.38 |
 |
|
