KinepolisokZalán Vince
Ki emlékszik ma „a brüsszeli tizenkettőre”? Ki tudja egyáltalán, hogy mit jelent ez az elnevezés? Megszállott filmklubvezetők és néhány száz filmbarát? Ők is talán csak azért, mert évekig nem láthattak mást, mint a brüsszeli tizenkettő filmjeit? Történt ugyanis, hogy 1958-ban a brüsszeli világkiállítás alkalmából a nemzetközi filmélet neves személyiségei (összesen 27 országból) – szavazás alapján – rangsorolták „minden idők” legjobb filmjeit, pontosabban az 1895 és 1955 között készült alkotásokat. A legjobb tizenkét filmet tartalmazó rangsor élére a Patyomkin páncélos, Eizenstein alkotása került, ezt követte – egyenlő szavazattal – az Aranyláz, illetve a Biciklitolvajok, majd a Jeanne d’Arc szenvedései, A nagy ábránd és így tovább. A hatvanas években gyakran vetítették Magyarországon filmklubokban, tanfolyamokon ezt a filmsorozatot – „a brüsszeli tizenkettőt” –, gondolván, hogy a filmismeretterjesztést, a filmoktatást ezeknek az alkotásoknak a bemutatásával illik kezdeni.
Európa legnagyobb mozija?
Nos, az egykori világkiállítás szimbóluma, az Atomium szomszédságában nyitotta meg kapuit, harminc évvel később, 1988-ban Európa egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb) mozi-együttese, a Kinepolis. Albert Bért, a mozipalota megálmodója és megalapítója feleségével és négy fiával vezeti ezt a hatalmas vállalkozást. Ő az egyik legrégibb belga „moziscsalád” feje. Apja, Charles Bért 1927-ben nyitotta meg a család első nickelodeonját, a Hotel de Flandre Kortrijk külvárosában. Majd – már fiával, Alberttel együtt – 1941-ben, Harelbekében a Majestic, illetve 1959-ben a Plaza nevű mozgóképszínházakat. A televízió inváziója az ötvenes-hatvanas években nehéz időszakot jelentett a mozisoknak Nyugat-Európában. (A Plazát 1968-ban be is kellett zárni.) Ekkor Albert Bért változtatott koncepcióján és stratégiáján: a többtermes mozikban vélte megtalálni az új lehetőséget, a jövőt; 1975-ben nyitotta meg első négyméteres moziját, a Pentascooppot. Álmainak első, igazi megvalósulása azonban a Gentben fölépített Decascoop. Tizenkét teremmel, háromezernyolcszáz férőhellyel, 70 mm-es vetítőgéppel, Dolby hanggal. Valójában ez a mozi-modell – évi másfélmillió látogatóval – lett a Kinepolis előképe.
Mindenekelőtt az új mozi-komplexum, a Kinepolis helyének megválasztása érdemei figyelmet: Albert Bért a belga államtól előnyös feltételekkel szerezte meg a 24000 négyzetméteres területet –, amely korábban, az 58-as világkiállítás autóparkolója volt. S nemcsak a jelképpé lett Atomtum teszi vonzóvá a környéket: a közelben van a híres-hírhedt Heysel stadion, s a télen-nyáron használható, csodás uszodával az Oceadium, valamint az öreg Európa építkezését, jellegzetes épületeit szemléltető, négyszáz makettből álló, „ismeretterjesztő” játszónegyed – kávézók, kis éttermek (nem kocsmák!), üzletek karéjával körbevéve. A tőszomszédságban: metróvégállomás, s a gépkocsival tíz perc alatt elérhető autópálya, mely a fővárost öleli át.
A Kinepolisba lépő látogatót a hatalmas előcsarnokban, három-négy számítógéppel ellátott pénztárpult várja. A (C.A.T.S. szisztémájú) számítógép monitora felvilágosítást ad arról, hogy a különböző termekben mely filmeket vetítik, mikor kezdődött az előadás s mikor fejeződött be, hány szék van a teremben, s mennyi még – az adott előadásra – a szabad hely. (A jegyek teremre és nem helyre szólnak, a szabad székek közt mindenki maga választja meg helyét.) Egy jegy ára, minden filmre, mindegyik teremre egységesen kettőszáz frank. (Kivétel a hétfői nap, amikor minden belgiumi moziban százötven frankot kérnek a belépőért.) A szóbeszéd szerint a havi átlagkereset negyven-negyvenötezer frank: ehhez képest kell megítélnünk, hogy egy-egy jegy ára drága vagy olcsó.
A Kinepolisban huszonhét(!) vetítőterem van, a legkisebb százötven férőhelyes, a legnagyobb hétszáz személyes. Az épület-komplexum belső kiképzése „sátortetős” szerkezetű. A képzeletbeli mestergerenda alatt hatalmas folyosó szeli ketté az épületet az első és második emelet magasságában. Ettől a folyosótól jobbra és balra helyezkednek el a vetítőtermek. A folyosóra –, amelyet óriási üvegfal választ el az egymás mellett párhuzamosan fekvő termektől – vannak telepítve a vetítőgépek, vagyis: maga a folyosó a gépház, ahol egy-egy gépész több gépre felügyel. A vetítőgépészek száma 6–7 fő, akik közül a vezetőgépész egy óriási monitor-pulton ellenőrzi a Kinepolisban zajló összes vetítést. A gépekhez egy visszatekercselő szerkezet (rebobiner) tartozik, amely a gépből kijövő filmszalagot azonnal vetíthető állapotba (tehát az elejére) tekercseli vissza.
A Kinepolis technikai-látványkülönlegessége az épület legfelső részén elhelyezkedő térhatású mozi. Négyszázhúsz személyes, meredeken felfelé ívelő nézőtere közel helyezkedik el a vászonhoz, amelynek nagysága hatszáz (!!) négyzetméter. Erre a hatalmas vászonra – tudomásom szerint – kanadai illetőségű, különleges – IMAX – technikával vetítik a filmet. (Az általános szokással ellentétben: a vetítőgépben vízszintesen forog, a 35 mm-esnél majd tízszer szélesebb filmszalag.) A megnyitástól napjainkig műsoron szereplő, kb. háromnegyedórás
NASA-produkció (Az álom életre kel) először azt mutatja be, hogy mit is „tud” az új technika: köznapi helyzetekben készült felvételekkel bizonyítja és demonstrálja nagyszerűségét, pl. a tér, a sebesség megnövekedett, furcsa érzetét a rohanó hullámvasút első ülésébe helyezve a kamerát. Ezt követően pedig a Challenger űrrepülőgép egyik útját ismerteti úgy, hogy a nézőtéren ülők többsége – gyerekek, tizenéves ifjak – valóban az űrben érezheti magát, s úgy tekinthet le a Földre, hogy annak tájait s az ismerős földrészeket önnön szépségükben élvezheti, mindenféle ismeretterjesztő előadás tárgyává történő „lefokozás” nélkül.
A touch of Hollywood – hirdeti magát a Kinepolis, utalva Orsón Welles filmjének címére (Touch of Devil– Az ördög érintése.) S nem csapja be látogatóit. Termeinek műsora nem igen különbözik a nyugat-európai városok nagymozijainak kínálatától. Hetente megjelenő, önálló kiadású, ötvennégyoldalas (a mozijegy egytizedéért megvásárolható) műsorfüzet tájékoztatja a nézőket a választható filmekről. Ha beletekintünk a közelmúlt egyik számába, akkor a negyedszáz film között felfedezhetünk néhány, a hazai közönségnek is ismerős címet: Batman, Rain Man, Veszedelmes viszonyok, stb.), szerepel még a 9 és fél hét írójának filmje: Two Moon Junctions, Luc Besson nagysikerű mozija A nagy kék, a híres filmkomédia-szerző Blake Edwards legfrissebb alkotása (Skindeep), a nevezetes Christi-ne Keeler botrány filmváltozata (Scandal) és így tovább. Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy Belgiumban a politikai demokráciának művészeti-műélvezői haszna is van: minden filmet eredeti verzióban vetítenek, francia és flamand felirattal.
A Kinepolis filmkínálatát persze lehet bírálni; mindenesetre tény, hogy a látogatók szeretik ezt a mozi-különlegességet. Igaz, ritkán van teltház – ami egyébként hétezer (!) látogatót jelent –, de az gyakran előfordul, hogy előadásváltáskor tíz-tizenkétezer ember tartózkodik egyidejűleg az épületben, melynek ügyesen kiképzett közlekedő-rendszere viszonylag kényelmes mozgáslehetőséget nyújt ilyen nagyszámú közönség számára is. Akinek pedig nincs kedvére a 27 moziterem egyik filmje sem, az felülhet a metróra, á tízperc alatt Brüsszel központjába érve betérhet – harmincöt frankért – a belga Filmmúzeumba, ahol a filmművészet neves rendezőinek alkotásait vetítik. Előadásonként más-más filmet.
Filmfesztivál Gentben
Albert Bért cége, a Decatron ad otthont, mindenekelőtt a már említett Decascoopban, a Flandriában, immártizenhatodszor megrendezett nemzetközi filmfesztiválnak. Ebben a genti kinepolisban megrendezett filmes összejövetel nem tartozik a sokat emlegetett fesztiválok közé, mégis figyelemreméltó. Nemcsak azért, mert ez a bemutató-sorozat egyben a belga film legteljesebb szemléje is, de mert a rendezőség jó érzékkel válogatva a nemzetközi mezőnyből minden évben „megvendégeli” látogatóit egy-egy érdekes összeállítással. A legutóbb, a hivatalos programon kívül (amely hivatalos programban szerepelt korábban Tarr Béla Kárhozat című munkája, utóbb pedig Tímár Péter és Téglássy Ferenc egy-egy műve) először is „A film és a zene” című program filmjeit lehetett látni. Amelyhez, egyébként, egy másik sorozat csatlakozott: Peer Rabennek a híres, német, (film)zeneszerzőnek – többek közt Fassbinder állandó munkatársának – szentelt film-összeállítás. Másodszor bő válogatás a japán filmművészet legfrissebb alkotásaiból, kiegészítve a japán animációs- és kísérleti filmeket bemutató történeti sorozattal. Harmadszor – érdekes hagyományként –: egy filmcsokor, egy válogatás azokból a filmekből, amelyek egyetlen belga filmforgalmazónak sem kellettek (Tanulságos kontrollja és kritikája ez a program a belga filmforgalmazásnak.) Ügye mondanom sem kell, hogy itt szerepelt a legtöbb kelet-európai film a műsorban. A fesztivál nemcsak kritizál, hanem segíteni is próbál: az úgynevezett Benelux-programban, 1989-ben például négy, „nagyszabású” belga filmnek volt a Decascoopban a világpremierje. A belga filmgyártók ugyanis megpróbálnak kitörni szűkös helyzetükből és elszigeteltségükből, és ennek (egyik) útját a nemzetközi-rangú produkciókban látják. Ezeknek a produkcióknak a fő jellemzője, hogy nemzetközileg ismert szcenárión alapulnak, és sztárszínészek játszanak benne, s hogy – természetesen koprodukcióban készülnek, végül: a szervezés s a rendezés a belgáké. Jó példa erre a legutóbbi fesztiválon szerepelt két film. Az egyik a 41 éves belga rendező Marion Hánsel Le Maestro című filmje, amely Mario Soldati regénye (Kettősjáték) nyomán készült, főszereplői Malcolm McDowell és Charles Aznavour; a másik Dominique Deruddere rendezésében a Várj tavaszig, Bandini! című produkció Ornella Muti, Faye Dunaway és a férfisztár, Joe Mantegna főszereplésével.
És sorolhatnám tovább a fesztivál más, nemkevésbé csalogató programjait. Ám a lényeg továbbra is ugyanaz; egy-egy kinepolis lehet látványos „nagyüzem”, de lehet a filmművészet sokféleségét és erejét megmutató kiállító-terem, a film-szellem palotája is.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 3288 átlag: 5.36 |
 |
|
