Magyar MűhelyCéllövöldeA csehovi légpuskaBáron György
Fábri Zoltán Körhintájának eufórikus képeivel kezdődik Sopsits Árpád filmje, a Céllövölde. A film végén csikorgó hintát látunk, üresen, értelmetlenül leng föl-le: a fiú, ki az imént hajtotta, föladta magát a rendőrségen. Ha a nyitókép Fábrit, a zárójelenet Jelest idézi: Sopsits filmje a kettő közötti utat járja be, a gyermekkori lelkesültségtől a kiüresedésig, a bűnig és a büntetésig. Hamar érkezik el a keserű pillanat – mint e nemzedék alkotóinak csaknem minden filmjében –: kamaszkorban, tizenévesen, még el sem érve a felnőttkor igazi veszélyzónáját. A film elején előkerül egy puska is: apa puskája az elkótyavetyélt céllövöldéből, a gyermekkori álmok világából, s tudjuk, persze, hogy tudjuk, egyszer majd elsül. Apját lövi le vele a fiú, váratlanul és meglepetésszerűen, oda sem figyelve. Azért, mert valamikor eladta a körhintát, a csillogó céllövöldét, a gyerekkori álmok mesevilágát? Vagy azért, mert az atya ostoba, önző és érzéketlen, mint a kor, melynek gyermeke? A puska feltűnése a film elején, majd hirtelen elsülése a cselekmény közepén, nem dramaturgiai hiba: eltervezettségre, céltudatosságra vall inkább. Miként nem róható fel a gyilkossági indok hiánya sem. Az action gratuite talán még soha nem volt aktuálisabb, mint kiszámíthatatlan és veszélyes korunkban; a fiatal filmesek – Monory M., Szász, Sőth, Sopsits –jól érzik ezt. Ezért, hogy történeteik – s közülük is elsősorban Sopsitsé – oly mellbevágóan egyszerűek: egy fiú gyerekkorában puskát kap, majd lelövi az apját. Ami fontos: a forma, mellyel megragadható a formátlan kor lelke. Míg Monory M. és Szász ebbéli törekvésükben a filmforma túlhajtásáig jutnak el, addig Sopsits filmjét visszafogottság és szigorú formai fegyelem hatja át. A filmnyelv nála nem csillogó és hivalkodó, mégis, a Céllövölde képi világa, dramaturgiai felépítése, képkompozíciói gondosan kidolgozottak. Aligha hibáztatható a pályakezdő filmes, amiért alkalmazta mindazt, amit mestereitől tanult. A Fábri-képsor csupán idézet, a vurstli világa – a Nino Rota-futamokra emlékeztető érzelmes zenei aláfestéssel – némi Fellini-hatásról tanúskodik, a film története és előadásmódja azonban a legerősebben Jeles A kis Valentinóra emlékeztet. Nem akármilyen elődök ezek, s ha valaki manapság Jeles András művészi példáját látja követésre érdemesnek, az már önmagában tisztánlátásról tanúskodik. Ettől persze a film akár pocsék is lehet, hiszen jó, sőt, zseniális szerzőt ugyanoly balgán lehet majmolni, mint másodrangút. Sopsitsnál – mint talán az eddigiekből is kiderült – szó sincs olcsó epigonizmusról, még ha Jeles hatása megkerülhetetlenül erős is. Kallódó, tétova tizenéves e film hőse, akárcsak A kis Valentinóé, az igazán érdekes azonban az a kiszámíthatatlan és kegyetlen világ, melybe ezek a gyerekek beleszülettek, s amelynek csődjéért ők fizetik ki a számlát. Ok azok, akik már nem építenek és nem is rombolnak: a roncsok között tén-feregnek, elveszetten, kétségbeesetten. Energiájuk önpusztító kitörési kísérletekben lobban ki: lopásban, gyilkosságban, öngyilkosságban. Az action gratuite sem indok nélküli cselekvés, mégha oka nem is fejthető meg pusztán a történetből vagy a lélektani mozgatórugókból.
A Céllövöldét inkább gyengíti, semmint erősíti, hogy alkotója – Jelessel ellentétben – hagyományos társadalmi-lélektani magyarázattal is megpróbálkozik, mégha ezt igen visszafogottan is teszi. A halvány sztori csak ugródeszka, kiindulási pont, s a Céllövöldének azok a leggyöngébb pillanatai, amikor magát a sztorit „mondja”. Erőszakos macho apa, gyönge, kiszolgáltatott anya, mély anyagi, szellemi és lelki nyomorúság. A tizenéves külvárosi banda minden tagja alighanem ilyen környezetből kerül ki, a legcsekélyebb morális útravaló nélkül, s búvik össze a közösség akolmelegében, szeszekkel és meddő, megvalósíthatatlan álmokkal ámítva magát. Sopsits Árpád filmje akkor igazán erős, amikor ezt a helyzetet mutatja be, s elfeledkezik a vékonyszálú sztoriról, az apa-fiú kapcsolat jelzésszerű felvillantásáról.
Érzi ezt a rendező is, aki aligha véletlenül választott ilyen semmi kis történetet első filmje tárgyául. A Céllövölde nem hagy kétséget afelől, hogy Sopsitsot nem a történet felmondása, hanem elmondhatósága érdekli. A cselekmény visszaemlékezésekben, flash-backekben bomlik ki; Sopsits a sokszor alkalmazott flash-back technikát olyan tudatosan és célszerűen alkalmazza, mint szinte senki más az újabb magyar filmekben. Rövid bevágások, emlékképek váltogatják egymást a történés felidézésének hosszabb epizódjaival, higgadt eltervezettséget, jó ritmusérzéket mutatva, mígnem az elbeszélés a film vége felé vissza nem talál az egyenesvonalú történetmondás „jelenidejébe”. A nagy műgonddal, artisztikusan kidolgozott képkompozíciók mindvégig funkcionálisak, nem „lebegnek el” a kisrealista történettől, nem válnak – mint több fiatal rendező filmjében – csillogó képi „bravúrstiklikké”. Klöpfler Tibor operatőr kamerájának diszkrét mozgása, szokatlan beállításai, éles ellenfényei erős tehetségről árulkodnak – a fekete-fehér film nem éppen hálás terepén. Jók az amatőr és a profi színészek is: igazi telitalálat Lengyel Zoltán a fiú szerepében és a barátnőjét játszó Danyi Judit, súlyos alakítás az apáé, Kovács Lajosé, talán csak Monori Lili modorosabb ezúttal a kelleténél a sokadik lompos proliasszony szerepében. Az igazi meglepetést azonban a rocksztár, Nagy Feró okozza, aki finom eszközökkel formálja meg a középkorú rendőrtiszt figuráját. A valamikori lázadó e filmben az apák hökkent értetlenségével néz szembe a mai tizenévesekkel, akik már lázadni is gyöngék, erejükből csak kétségbeesett pusztító vagy önpusztító cselekedetre futja. Fiatal filmeseknek ritkán erényük a pontos és érzékeny színészvezetés. A tény, hogy ez a vegyes csapat ilyen jó színvonalon játszik együtt, Sopsits színészvezetői képességeit dicséri.
Egyáltalán: minden, amiről idáig szó volt, a rendező dramaturgiai, vágástechnikai, kompozíciós felkészültségére, szakmai biztonságára és felelősségére vall. Jeles – mondhatjuk, sorra kipipálva a tantárgyakat. Példás vizsgadolgozat, a leggondosabb szemmel sem lelünk benne nagyobb hibát. Mégis, mi lehet az oka annak, hogy e gondosan elkészített mű – s itt a bíráló csak szubjektív benyomásairól számolhat be – semmifajta mélyebb nyomokat nem hagy nézőjében? E sorok írója, önmagát ellenőrizendő, háromszor nézte meg a Céllövöldét, s még a harmadszori megtekintés után is az volt az érzése, mintha a vászonról üres, körvonalazatlan arc bámulna vissza rá, melyre lehetetlen emlékeznie. Figyelmesen, már-már görcsösen próbálta meglelni azt a kis rést, amely az anyagba behatolni enged, vagy azt a nehezen észrevehető repedést, parányi anyaghibát, mely ezt az arctalanságot magyarázná, de sem kulcsra, sem hibára nem lelt: a film minden esetben maradéktalanul, nyom nélkül múlt el a vászonról, mintha soha nem is létezett volna. A bíráló nem tehet mást, mint megosztja e talán nem teljesen magántermészetű bizonytalanságát az olvasóval, s megpróbál az okok után kutakodni. Talán épp e finom lekerekítettseg, a gondos megtervezettség, az érdes, szabálytalan felületek hiánya nem enged közel férkőzni a filmhez? Tetszetős, de aligha célravezető magyarázat: túl kényelmes volna beérnünk ennyivel. Talán maga a tárgy kör-vonalazatlansága – a fiú személyének meghatározatlansága – teszi fakóvá a Céllövöldét? Nem szükségszerű semmiképp: Jeles e módszerrel remekművet alkotott. Vagy mégis az apróbb hibák, az időnkénti erőltetettség, a csinálmány a zavar forrásai? Nem valószínű: a film egészében jó színvonalú, minden eleme illeszkedik és működik. Ha az okszerű vizsgálódás kizárólag pozitívumokat talál, marad-e más, mint hogy a bíráló önmagában keresse a hibát, mégha sokszori megtekintés után is? Itt becsülettel abbahagyható lenne a töprengés, de a kritika – sajnos vagy szerencsére – szubjektív műfaj, benne marad tér a sejtéseknek és érzéseknek is; talán nem haszontalanok. Ha ilyen feltűnő az ellentét a formai készenlét, a míves kidolgozás, a szakmai teljesítmény és a műegész súlytalansága között, az általában a markáns alkotói személyiség hiányáról tanúskodik. A vászonról ránk néző arcnak a film mögül kéne előrajzolódnia, a Céllövölde mögött azonban nincs ilyen arc. Ezért, hogy a tehetséggel megformált képsorokból nem lesz egyéni stílus, nagy forma. Minden föllelhető benne, amit rendezője megtanulhatott és megtanult: egészséges filmkultúrában elsőfilmnek ez nem kevés. A következő opusz vélhetően a mostani kételyekre is választ ad majd, így vagy úgy.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 3078 átlag: 5.43 |
 |
|
