Lengyel filmVégzetes tévedésKovács István
A lengyel történelem képi dokumentumai.
Lengyelország dokumentumfilmekben megelevenedő története Európa históriájának talán legkegyetlenebb változata. Pedig a filmvásznon milyen felemelően kezdődik a lengyelek számára ez az évszázad. 1910 nyarán a német lovagrend fölött aratott nagy győzelem 500. évfordulóját ünnepli az Ausztria-Magyarországhoz tartozó Galícia lengyelsége. A krakkói grunwaldi emlékmű leleplezésének ünnepi jeleneteit bemutató filmszalag, amelyen még oly szögletes a kamerába bámuló emberek mozgása, mintha fémszálon rángatná őket a világ nagy rendezője, jelképértékű... Évszázados reményt dokumentál. Jagelló Ulászló lovasszobrának árnyékában a világhírű zongoraművész, Ignacy Paderewski beszél – filmszalagot perzselő néma szenvedéllyel. Mintha őt akarná hitelesíteni a vészek (a háborúba való „békés átmenetet” sugalló paramilitáris lengyel lövészegyletek) ez alkalomból rendezett gyakorlata. A sportpályán vagy lóversenyen tornabemutatót tartó „sólymok” négy év múlva a légió egyenruháját felöltve menetelnek az orosz birodalomhoz tartozó Kielce felé, ahol kihalt utcák, zárt ajtók, lefüggönyzött ablakok fogadják őket. Tátongó szájakról és konok arcokról olvasható le az Első Dandár éneke:
Nem kell, hogy dicsérjetek,
nem kellenek az éljenek...
Az elszánt légionisták főparancsnoka, Józef Piłsudski, a Lengyel Szocialista Párt egykori legmeghatározóbb személyisége osztrák tiltás ellenére kitűzi sapkájára a lengyel sast. Az I. világháború idegbajosan meg-megrángó lovas- és gyalogosrohamainak hátterében mind gyakrabban rajzolódik ki az ő arca. 1989 ősze óta újra lépten-nyomon az ő szúrós tekintetével találkozhat az ember Lengyelországban.
Attól kezdve, hogy 1918. november 10-én legendák dicsfényétől övezve II. Vilmos császár börtönéből visszaérkezett Varsóba, Piłsudski a dokumentumfilmek állandó szereplője, mindennapi hőse. Meglepő, hogy ezek az őshíradók mennyire mai alapossággal aknázták ki az újra és újra megeleveníthető és mozaikelemeire bontható esemény, gesztus, arcvonás, tekintet összes hatáslehetőségeit. Piłsudski (a hadvezér) – a harctéren, katonái között; Piłsudski (a tudós) – újra megnyitja a vilnai Báthori István Tudományegyetemet; Piłsudski (az államférfi) – találkozik az Ukrán Népköztársaság vezetőjével, Petljura atamánnal, hogy megbeszélje a bolsevikok elleni közös harc részleteit; (a lengyel-litván-belorusz származását hangoztató) Piłsudski, aki a hajdani Jagelló-birodalmat föderatív alapon akarta helyreállítani, egy felszabadított ukrán város lakóinak virágesőjében; Piłsudski (a munkások érdekeit képviselő és megvalósító dolgozó) – a lengyel földműves védőszentjének szerepében. De minden esetben csak néhány pillanatra látható. Mint aki pontosan tudja, hogy a kamerának, a nézőnek tett hátraarca is az alakját körbelengő legendát erősíti. Mintha azt jelezné, hogy nincs ideje cirkuszi pózokra, fontos döntések, teendők várnak rá. Míg honfitársai önfeledten a mozgóképeket bámulhatják, neki ezalatt is dolgoznia kell.
A filmtekercseket egymás után nézve különösen szembeszökő, hogy mennyire kisszerű figurák a népinek nevezett Lengyelország 1944-ben politikai színpadra lépő vezetői – Bołeslaw Bieruttal az élen. Már ahogy fogadásukkor a mikrofon körül tolakodva-lökdösődve, komolykodó magabiztossággal a kamerán át a néző veséjébe akarnak látni. Mintha az Éjjeli őrjáratot parodizáló éjjeliőrök lennének, akik közül mindegyik azt szeretné, hogy éppen őbelőle lássék a legtöbb. Bierut izeg-mozog a legmagabiztosabban. Később, 1948 után is. A munka frontján, a róla elnevezett gyárban... a róla elnevezett egyetemen... (Ha Sztálin még néhány évvel tovább él, talán még Polskát is átkeresztelték volna Bierutskára). Bierut az íróasztal mögött körmöl, Sztálint, a világ eszét utánozza a póz. A kézmozdulat is. Több száz törvénytelen halálos ítéletet hagyott jóvá aláírásával. Az öles e békés reflexe még Sztálin halála után is működött benne, mígnem a XX. kongresszust követő gyógykezeltetése idején őt is el nem érte a vég.
Utóda, az 1956 őszén hatalomra jutott Wladysław Gomułka (lenyűgöző a félmilliós októberi tömeggyűlésről készült film) és a folytonosságot jelképező Józef Cyrankiewicz 1957-től kezdve mind látványosabban bizonyították, hogy a tahóság és a cinizmus mennyire megfér egymással, sőt ki is egészítik egymást a hatalom sáncain belül. Az 1956. június 28-i munkásfelkelés után Cyrankiewicz mint az újkori olümposzi istenek fejese, felhőhabos szájjal mennydörögte, hogy személyesen fogja mindazok kezét levágni, akik azt a néphatalomra merték emelni. Hamarosan bocsánatot kellett kérnie a poznaniaktól, hogy szocialista humanista buzgalmában annyira elragadtatta magát. Fenyegetését tizennégy évvel később váltotta be – jóllehet nem Poznanban, hanem a tengerparti városokban, s nem hentesbárddal, hanem a tűzparancs kiadásában vállalt bűnrészességével. Ő, aki soha dokumentumot elsőként kézjegyével ellátni nem mert, amikor hatalmának megmentéséről volt szó, semmilyen kockázattól nem riadt vissza.
Gomułka szégyenteljes bukását nem élhette úgy túl, mint Bierut halálát, akinek igazi arcát csak a közelmúltban kezdték megrajzolni. A lengyel filmhíradókban Cyrankiewiczet mindvégig hallatlan magabiztosság és végtelen gőg jellemzi. A szocialista rend felkent és minden hájjal megkent gáncs nélküli lovagja egyébként már huszonöt-harminc évvel ezelőtt tekintélyes magánvállalatok társtulajdonosa és részvényese volt, azaz: napjaink embere.
Hogy a hatalom kizárólagos birtoklása mennyire önhitté, csalhatatlanná, kártékonnyá teszi képviselőjét, azt éppen Piłsudski életének utolsó szakasza, az általa végrehajtott 1926 májusi puccs utáni működése bizonyítja. Látványosan, filmszalagon is: előbb évről évre, majd hétről hétre.
1928-ban megalakult a Lengyel Távirati Iroda (PAT) Filmfőosztálya, amely 1933-tól rendszeresen Heti Híradóval látja el Lengyelország közel 700 moziját. Mivel egy-egy híradóból csak 33 kópia készült, akadt olyan hely, ahová csak 12 hónap múlva jutott el a mozgóképszemle. A híradó, annak ellenére, hogy képi, vágási, szerkesztési, hang- és zenei minőségét számtalan kortársi bírálat érte, meglep elevenségével, képi poétikájával, tartalmi gazdagságával, nemzetközi sokszínűségével. (Persze ilyen vagy olyan katonai szemle, felvonulás, hadgyakorlat, haditudósítás nélkül nem lehetett egy sem.)
A PAT Filmfőosztálya tizenhét országgal állott cserekapcsolatban. A híradók állandó főszereplője egészen 1935 tavaszáig Piłsudski marsall, aki hatalomátvétele után igyekezett félkatonai diktatúrává átformálni a Lengyel Köztársaságot. A parlamentnek is mindössze annyi szerepet szánt, hogy a költségvetést megszavaztassa vele. Erre pár nap is elég volt egy évben. (Hagyományt teremtett: 1948 után sem igen ülésezett többet a szejm.) A marsall temetéséről készült közel egyórás dokumentum szinte minden kockája Sztálin haláláról és annak lengyelországi visszhangjáról forgatott híradójelenetekre emlékeztet. Sztálin koporsójának rövid utat kellett megtennie a Mauzóleumig, s nem vonulhatott nyomában végig a városon se az apácák kettős sora, sem a Göring vezette küldöttség a III. birodalomból. 1935 májusában mennyire kirítt a Varsó főútjait ellepő tömegből a három német egyenruhás alak! Négy évvel később már a gazda magabiztosságával lépkednek ugyanitt. Akárcsak a Vörös Hadsereg katonái Bialystokban, Lublinban, Przemyslben, Bresztben.
A szeptemberi hadjárat német katonai operatőrei sem éppen a „Halhatatlan garnizon” városában, Bresztben örökítik meg a II. világháború egyik legpáratlanabb jelenetét: a Wehrmacht és a Vörös Hadsereg közös díszszemléjét. Szovjet páncélosok dübörögnek német tisztek fölényes mosolyával kísérve. A történelemben tájékozott embert is megdöbbenti az egymás mellett szalutáló német és szovjet tisztek látványa. (Hát még ha az NKVD és a Gestapo titkos zakopánei találkozójáról és tapasztalatcseréjéről is készült volna híradófelvétel. Ott ugyanis az esetleges lengyel ellenállás közös leküzdésének kérdéseit is megbeszélték.) A közös díszszemléhez nem a német riporter szűkszavú kommentárja, hanem Sztálin 1939. augusztus 19-én este a Politikai Bizottságban elhangzott beszéde illenék leginkább: „A háború vagy béke kérdése kritikus stádiumba érkezett. Megoldása kizárólag rajtunk múlik. Ha Angliával és Franciaországgal egyezséget kötünk, Németországnak el kell állnia agresszios terveitől és respektálnia kell Lengyelország álláspontját. így elkerülhetjük a háború kirobbanását, de ez esetben az események fejlődése ránk nézve kedvezőtlen irányt venne. Ha viszont elfogadjuk a németek által javasolt megnemtámadási szetződés megkötését, az lehetővé teszi, hogy Németország támadást indítson Lengyelország ellen, így Anglia és Franciaország kénytelen lesz beavatkozni. Amennyiben ez bekövetkezik, nyugodtan kivárhatjuk a megfelelő alkalmat, hogy a konfliktusba bekapcsolódjunk vagy más módon érjünk célt. A választás számunkra világos: el kell fogadnunk a német javaslatot, a francia és az angol katonai delegációt pedig udvariasan haza kell küldenünk.”
Négy nap múlva bekövetkezett Lengyelország negyedik felosztása. „A nyugati demokráciák kombinációi fiaskót szenvedtek” – kommentálja elégedetten a Molotov–Ribbentrop-paktum megkötésének tényét a Feldzug in Polen (Lengyelországi hadjárat) című propaganda-dokumentumfilm narrátora. Ebből már hiányoznak a közös díszszemle képei. Pátoszában, stílusában mégis feltűnő rokonságot mutat Dovzsenko Felszabadítás (Oszvobozsgyenyie) című dokumentumfilmjével, amely Kelet-Lengyelország szeptember 17-e utáni szovjet birtokbavételét mutatja be. Ennek több változata is készült. Az eredetinek természetesen Sztálin az istenként lebegő főhőse. Az 1956 után újravágott változatnak már Hruscsov, akit 1939 őszén Nyugat-Ukrajna vezetőjének neveztek ki. Közvetlenül is ő felelős több százezer lengyel polgári személynek a Szovjetunió belsejébe történő deportálásáért. Az elhurcoltakkal, beleértve a gyerekeket is, megérkezésük helyszínén közölték, hogy súlyos politikai bűnöket követtek el.
A Molotov–Ribbentrop-paktum nyitva hagyta egy területileg alaposan körülnyirbált lengyel állam meghagyásának kérdését. Sztálin egy hónap elteltével Berlin tudomására hozta, hogy hibának tartaná egy független lengyel állam létezését, legyen az területileg bármily csonka is. Amikor ez elhangzott, Varsó még hősiesen állta a németek rohamát. Ostromáról a falai között rekedt amerikai filmoperatőr, J. Bryan készített torokszorítóan drámai felvételeket.
A szeptemberi hadjárat során 19 000 lengyel tiszt esett német s mintegy 15 000 szovjet fogságba. Az utóbbiak számát későbbi letartóztatások és a Litvániába, Lettországba menekült lengyelek 1940 tavaszán történt internálása tovább növelte. De míg a német fogságba került lengyel tisztek zöme hivatásos volt, addig a szovjetek által elfogottak közel kétharmada augusztus és szeptember folyamán mozgósított tartalékos – orvos, mérnök, tanító, tanár – volt. A Szovjetunió a hadifoglyok sorsát szabályozó 1929-es genfi egyezmény nem minden pontját írta alá, a cári birodalom által szentesített hágai megállapodást pedig semmisnek tekintette. A lengyel foglyok sorsa így gyakorlatilag a Kreml jó- vagy rosszindulatán múlott. Sztálin pedig beteges szenvedéllyel gyűlölte a lengyelséget.
Az NKVD felügyelete alá került lengyel tiszteket három nagy internálótáborban helyezték el. Kozselszkbe négy tábornok, 400 főtiszt, 3500 tiszt és 500 hadapród került, Sztarobjelszk nyolc tábornoknak, 380 főtisztnek, 3450 tisztnek és 30 hadapródnak adott átmeneti szállást, míg Osztaskovban hozzávetőleg 6750 emberre zárultak a kapuk. E táborokat 1940 márciusától fokozatosan ürítették ki. A távozó tiszti transzportok sorsáról sokáig senki sem tudott bizonyosat.
Amikor a Szovjetunió elleni hitlerista támadás után – Anglia közvetítésével – rendeződött a londoni emigrációs lengyel kormány és a Kreml viszonya, döntés született egy lengyel haderő felállításáról. A kormány feje, Sikorski tábornok Wladysław Anders tábornokot bízta meg a Szovjetunió területén felállítandó lengyel hadsereg megszervezésével. Andersék rendelkeztek azoknak a tiszteknek a névsorával, akik szovjet fogolytáborokba kerültek. Több mint tízezernek a hollétéről azonban sem Anders tábornoknak, sem a szovjetek iránti lojálisabb Berling ezredesnek sem tudtak felvilágosítással szolgálni. Az állambiztonsági népbiztos, Berija ugyan megpróbálta velük elhitetni, hogy egy hibás döntés folytán kiszolgáltatták őket a németeknek, de szavait nem vették komolyan. Helyettesének, Vaszilij Merkulov tábornoknak a célzása annál baljóslatúbb volt: „Súlyos tévedés történt.” Sztálin különféle homályos válaszokkal traktálta Sikorskit és Anders tábornokot: szétszóródtak a Szovjetunió belsejében, nem tudják megtalálni őket, Kínába szöktek stb. A fogoly tisztek sorsa körüli bizonytalanság bizalmatlanságot keltett a szerveződő lengyel hadseregben, s ez nagymértékben járult hozzá, hogy Anders 1942 folyamán kivonult a Szovjetunióból és Iránon át csatlakozott a közel-keleti angol hadsereghez.
A lengyel tisztek sorsával kapcsolatban Sztálinék először 1943 áprilisának közepén adtak konkrét választ. Ezt azonban megelőzte március 29-én, hogy a német hadseregfőparancsnokság (OKH) – elrendelte az időközben elfoglalt Katýnban a feltételezett tömegsírok teljes feltárását, a bennük lévő áldozatok számának, haláluk körülményeinek megállapítását. Április 13-án a Harmadik Birodalom hivatalosan értesítette a világot, hogy tízezer lengyel tiszt tömegsírját tárták fel. A göbbelsi propaganda természetesen azt célozta, hogy a hírrel viszályt kelthet a szövetségesek között. Ezúttal biztosra mehetett... A feltárás színhelyére és munkálataiba nemcsak szövetségeseinek és a semleges államoknak a képviselőit lettek volna hajlandók meghívni, hanem a hadifogoly-delegáltak révén, az ellenfelet is. Arra, amire Andersék hiába vártak másfél évig, április 15-én választ kapott a világ: a TASZSZ közlése szerint a lengyel tiszteket a szmolenszki körzetet elfoglaló hitleristák lőtték agyon 1941 őszén.
A katýni tömegsírok feltárásáról több propagandafilm született. Az egyiket a Lengyelország centrumából kikanyarí-tott Főkormányzóság lengyel lakóinak vetítették, a másikat a leigázott, illetve Hitlerrel szövetséges európai államok mozijaiban játszották. A harmadikat a szovjetek készítették, akik, miután 1943 szeptemberében felszabadították Szmolenszket és környékét, rögtön nekiálltak a katýni tömegsírok újólagos feltárásának, hogy a mészárlással kapcsolatos tételüket bizonyítsák. Az e célból összeállított bizottságba egyetlen külföldit sem hívtak meg, még a fél évvel korábban szervezett kommunista beállítottságú Lengyel Hazafiak Szövetségének képviselőit sem. A katýni háborús bűntett épp ez utóbbi vizsgálat bizonyítékainak könnyen cáfolható volta miatt került ki a nürnbergi per vádirataiból. Ráadásul a katýni tömegsírok csak 4143 tetemet, más adatok szerint 4151-et rejtettek. Közülük 2730-at sikerült azonosítani. Hogy a többi tízezer tisztet hol és hogyan ölték meg, arról csak feltételezések vannak.
A Katýnról készült filmekben nemcsak az átlőtt koponyák, hanem a tömegsírokban továbbélő tárgyak látványa is megrendítő: a hazulról kapott levelezőlapok; a már fel nem adhatott levelek; a kitüntetések és a kitüntetések hordására jogosító igazolványok; az értéküket vesztett lengyel bankók, családi fényképek, nyakláncok, újságkivágások; órák, amelyeken 1940 tavaszán megállt az idő; és az egyformára vágott kötelek, amelyekkel az áldozatok kezét hátul összebéklyózták; és a fenyőligetben vízszintesen felsorakozó halott hadseregről készített légifelvételek.
Katýn nemcsak a lengyel hadsereg, hanem mindenekelőtt a lengyel értelmiség elleni merénylet színhelye. Ezt ugyanis mind a hitleri, mind a sztálini felfogás szerint likvidálni kellett – faji, illetve osztályalapon.
A Lengyelország elleni közös támadás, az 1939 szeptemberében kirobbant háború a legvégzetesebb csapást a zsidó származású lengyel állampolgárokra mérte. Lélekszámuk az 1931-es népszámlálási adatok szerint meghaladta a 3100100-et. Nagyobb részük a Köztársaság keleti felében élt. Akik 1939 őszén a Szovjetunió polgárai lettek, elvileg megmenekülhettek volna, ha 1941 júniusában követik, követni tudják a visszavonuló szovjet hadsereget. De számukra az elmúlt másfél év közvetlen élményei riasztóbbaknak bizonyultak azoknál a híreknél, amelyeket a főkormányzóságban lakó hitsorsosaik életének alakulásáról kaptak. Maradtak; az anyaföldön és az égbolton kirajzolható tömegsírok ezrei nyelték el azokat is, ezeket is.
A varsói gettó Zsidó Tanácsának elnöke, Adam Czerniakow mérnök írja le naplójában, hogy egy alkalommal mindenféle földi jóval megpakolt teherkocsi gördült át a halállal körbekerített városállam szigorúan őrzött kapuján. A főutcát megtisztították az éhenhaltak tetemeitől, üzleteit föltöltötték élelemmel. A tulajdonosok életükkel feleltek azért, hogy semmi se hiányozzék az áruból. Német forgatócsoport érkezett, hogy lefilmezze, milyen jól megy a varsói gettó lakóinak. Czerniakow irodáját is dilettáns módon átrendezték. íróasztalára hétágú gyertyatartót tettek. A forgatás befejezése után az üzleteket kiürítették. Több hasonló propagandafilmet készítettek. A szövetségeseknek mintha kényelmesebb lett volna ezeknek hinni, mint a Honi Hadsereg Auschwitzről szóló jelentéseinek. 1942 nyarán kezdetét vette a varsói gettó lakóinak bevagonírozása és elhurcolása a majdaneki haláltáborba.
A Műcsarnokban „kiállított” mozgó lengyel történelmi tablók a Szolidaritás 1989-es győzelmének bemutatásával zárulnak. Mondhatnánk azt is, Lengyelország XX. századi története happy enddel látszik befejeződni. Talán a miénk is. Másról se hallani manapság, mint az Európához való visszatérésről, hiszen ezer éven át annak részei voltunk... De hát mindezek a háborús és békebeli szörnyűségek Európában estek meg. Európában, amelynek kultúrájával, demokratikus hagyományaival, emberi törvényeivel oly nagyra vagyunk. Európában, amelynek régi bűneiről hajlamosak vagyunk oly gyorsan és könnyen megfeledkezni, az újkeletűekről pedig – közömbösségből vagy kényelemből – nem akarunk tudomást venni.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1229 átlag: 5.52 |
 |
|
