HangképKaukázusi RakétakörPetri Lukács Ádám
Géppisztoly helyett rádiótelefon. Abház szabadságharc a gaz maffiózók ellen.
A gejl színekben játszó szuhumii mandarinlugasban Lopatyin lassan tér magához a kámfor okozta kábulatból. Ólomnehéz tudatával egyelőre csupán egy dolgot lát át világosan: ez a környék sehogy sem emlékeztet a nyüzsgő, szürke, ember- és pirogszagú Arbatra, ahol eszméletvesztése előtt igyekezett a Nagy Keblű Dezsurnajához címzett vodkakimérésbe. A foglár odadob elé egy mejzskit, és rossz oroszsággal arra biztatja, hogy ha erőre akar kapni, egye meg. A híres abház csemegéről a konyakban érlelt diós-mandulás masszarúdról és az őr akcentusáról rájön, hogy a Kaukázusban van.
Tograt Rofzsevszer Abház kör című mozija ezzel az egyszerű emberrablási nyitóképpel indul, és innen bontakozik ki a (nem is olyan meseszerű) rémdráma: a szovjet állami diktatúrától megszabadult gyönyörű ország életét új hatalmasság keseríti meg: a tea, bor és konyakcsempészésből élő maffiózó, Pinkuba. Aki a modern idők embereként tudja, hogy az információ visszatartása létérdek, imigyen egy züllött moszkvai ex párttitkár segítségével privatizálja a helyi telefontársaságot, minek következtében a vonalak örökre elnémulnak. A régebben a Voice of America zavarására használt berendezéseket újra hadrendbe állítva pedig az elektronikus médiumok sistergő-zizegő masinákká válnak.
Ám a helyzet nem csak azért alapvetően más az Abház SZSZK életéhez képest, mert most nem kell Lenin helyett Pinkuba képeit kirakni a falra; elég neki adót, védelmi pénzt, s még ki tudja hány elnevezéssel illetett sarcot tejelni szakmányba. Hanem azért is, mert a filmvászon gyönyörű Abháziájában, míg a kommunistáknak számos, egymással szóba sem álló ellenzéke volt az ősabház nacionalistáktól az ultrabaloldaliakon át a trockistákig, most a ‘90-es évek nemzedéke meghatározó és „egységbe forrt”: a kisebbségek iránti tiszteletet, liberális államot, polgári demokráciát követelnek. Öszvérkordén, dzsipen, bogáncsos meredélyen gyalogló gyermekek a racionális boldogulás útját kitapogatni szándékozó eszményekkel tömik szüleiket, miközben azok sajttal és mandarin- meg szilvazselével a gyermekeket.
Ezt az idillt töri szilánkokká Pinkuba és a szelíd lelkű ifjúk. Az ellene való harc csodafegyverének tartják Lopatyint – így hát elrabolják.
Tudniillik a moszkvai számítógép- és informatika-tudóstól egy olyan kommunikációs eszközt remélnek, amivel végre tájékoztathatják a világot sanyarú helyzetükről.
Most már akár legyinthetnénk is, némi couleur locale-lal fűszerezett B-movie, hiszen a fejlemények nem túl meglepőek: a moszkvai mester egyhetes megfeszített munkával szerkeszt egy rádiótelefont – amelynek átjátszóállomása egy cédrusfán nyugszik –, eközben Pinkuba szeretné őt megvenni, ám Lopatyinban szabadságszerető szív dobog, s miután először a maffiózóval összejátszó német sajtócézárt értesítik, végül megtalálják az ideális kapcsolatot egy finn újságírónő személyében (Lopatyin leendő felesége – természetesen), akinek közvetítésével, megérkezik az ENSZ és Abházia végérvényesen szabad és virágzó ország lesz.
Újszerűen hangszerelt megoldás mindenesetre, hogy a magányos, belső ellenállás senkinek nem jut eszébe. A diktátort nem paramilitáris szabadságharcos alakulatok kívánják megfékezni, sőt senki sem rukkol elő semmilyen háborús kezdeményezéssel. A cél pontosan az, hogy egy csepp vér nélkül legyen szabadság. A mozi ideája szerint erre pedig az a megoldás, hogy valamiképpen informálhassák a békét mindenhol fenntartani kívánó ENSZ-erőket. Az erre készített eszközről a szakállas vicc is eszünkbe ötlik, miszerint: „Miért nem forgalmaznak szovjet chipeket? – Mert nem fér ki a gyárkapun”. Hiszen a rádiótelefonhoz az áramforrást egy rozsdamarta Moszkvics akkumulátora biztosítja – így a hívott fél mindig azt hiheti, hogy az Abházok egy autósztrádáról telefonálnak, hiszen a telefonálás alapfeltétele az alapjáraton pöfögő kocsimotor. A telefon membránja pedig a művelődési házról leszerelt több kilós hangszóró doboz. Ám a helyi rádiófrekvencián működő, kevéssé mobil telefon igazi varázsát az adja, hogy a moszkvai nagyáruházakból jól ismert, eredetileg pénzszámításra használt, ógörög találmány, az abakusz teszi lehetővé, hogy feltárcsázzunk valakit.
Én azonban nem tudtam legyinteni, mivel képtelen voltam eldönteni, hogy mit is látok. A Super 8-asra és SVHS-re forgatott mozi, amelyet egyébiránt se egy rádiótelefon készítő multi, se más nem szponzorált, miről is szólt?
Segélykiáltás? Egyszerű krimi? De ha krimi, miért azt magyarázza igencsak didaktikusan, hogy a szabad kommunikálás életet menthet? Azért, mert ez valóban így van, és a hosszú elnyomatás után erről meg kell győzni az embereket? Na jó, de mi az oka annak, hogy itt minden egyetemista egy-egy fiatal John Stuart Mill? Vagy talán ez egy Eizenstein propaganda-film paródia lenne? Esetleg Eizenstein „apokrif”?
Szerencsére a beskatulyázási kényszertől megóv, hogy eszembe jut a kitűnő Szerb Antal sommás ítélete a Ulysses szerzőjéről: „Joyce-nak az egész világon nagy tekintélye volt, mint sok mindenkinek, akit senki sem ért meg, de senki sem meri bevallani. Ha valaki intellektuális körökben megkockáztatta kifogásait, lenéző mosollyal fogadták. Most már meghalt; halottakról jót vagy semmit. Most már talán sohasem szabad bevallani, hogy blöff volt az egész.”
A rovatot a Pannon GSM Rt. támogatja.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1168 átlag: 5.6 |
 |
|
