A mesés TibetA vigasztalás mandaláiSári László
Hollywoodi gyógyír a nyugati kultúra rossz lelkiismeretére: rajongó és reménykedő Tibet-filmek.
„Ha van a földön szörnyűséges és visszataszító vallás, akkor az a tibeti... Iszonyúak a lámáknak a világ teremtéséről szóló meséi, a bűnöket szörnyűséges büntetéssel és bűnhődéssel fenyegetik... Szentségük célja egészen természetellenes: a testetlen nyugalom, a babonás gondolattalanság és kolostori szeplőtlenség állapota... Ha minden tibeti a lámák erényeit követte volna, Tibet nem léteznék többé. Kihalt volna azoknak az embereknek a nemzetsége, akik nem érintkeznek mással, nem művelik meg hideg országukat, sem iparral, sem kereskedelemmel nem foglalkoznak; éhen pusztultak és megfagytak volna, miközben a mennyországukról álmodoznak.”
Ezt a sok hülyeséget mind Gottfried Herder írta le a tibetiekről kétszáz évvel ezelőtt. De sajnos nemcsak ő gondolt efféléket Kelet népeiről a felvilágosodás (sic!) korában. Vele csaknem egy időben Hegel sem volt sokkal jobb véleménnyel a keleti kultúrákról, s míg a berlini egyetem auditórium maximumában százak tolongtak és hallgatták történetfilozófiai sületlenségeit Kelet kezdetleges, gyermeki szellemiségéről, addig szegény Schopenhauernak a szomszéd teremben egyetlen hallgatója sem akadt. Az ő sokkal árnyaltabb és szerényebb bölcseletére, amely nem a felsőbbrendű európai ember szemével tekintett Kelet kultúráira, senki nem volt kíváncsi. (Nem mulasztanám el itt megjegyezni, miként azt maga Schopenhauer is többször megtette, hogy milyen jótékony hatással voltak gondolkodására Kőrösi Csoma Sándor épp a – Herder szerint „szörnyűséges” – tibeti buddhizmusról írott beszámolói.)
Herder és Hegel szemlélete azóta is jellemzi a Nyugat keleti kultúrákhoz való viszonyulását, a helyzet nem sokat változott. S ha mégis, ez a változás pusztán abban áll, hogy a korábbi hűvös és elutasító értetlenség mellett századunkban megjelent Nyugaton a rajongó értetlenség is, mely szintén a régi együgyűség megnyilvánulása, csak épp ellenkező előjellel. A nyugati társadalmi formák „magas” szellemiségéről és erkölcsiségéről a nyugati közönség ma is szívesebben hallgatja öntelt prófétáit (most Herder és Hegel helyett politikusokat, szociológusokat, pszichológusokat, atomfizikusokat, génsebészeket, marketingfőnököket), és eközben rajong, mondjuk, a kínai konyháért meg a feng-shuiért, mintsem hogy igazán komoly érdeklődéssel fordulna Kelet kultúrái felé, vagy legalább megkeresné mai Schopenhauerjeit és betérne előadásaikra. A nyugati szemlélet tehát ma is változatlan, pedig egyre fontosabb lenne odafigyelni a Kelet régi kultúráira, mielőtt a rájuk telepedő nyugati civilizáció végképp elnémítja őket.
Nem az ezredvég produkálja azokat a nyugati válságtüneteket, amelyek gyakrabban fordítják vigyázó szemünket Kelet felé. Sajnos, ezek a tünetek valóban aggasztóak, nemcsak kötelező ezredfordulós töprengéseink növesztik őket ijesztő méretűekké. Lehet, hogy ezért kapkodunk mostanában sűrűbben Kelet felé; lehet, hogy a romantikus szellemi kalandok új divatja viszi indiai asramokba és buddhista kolostorokba a nyugatiakat. De hogy például a buddhizmus eszmerendszere és erkölcsisége ma is jól alkalmazható, sőt méltósággal vállalható normákat kínál sokak számára, vagyis élhető életet, azt Nyugaton is mind számosabban vallják. Egyre többen érdeklődnek iránta, egyre többen rokonszenveznek vele és egyre többen remélik (naivan) azt is, hogy ezek a szelíd normák egyszer majd a világunk sorsát irányító politikai és gazdasági folyamatoknak is új irányt szabnak. Remek filmjével Martin Scorsese is a reménykedők táborába állt. A dalai láma példájával azt hirdeti, hogy máris létezik efféle politizálás, sőt azt állítja (helyesen), hogy Tibet és kultúrája minden e századi veszedelemtől sokkal inkább védhető ily módon, mint harcos szembenállással. Másként szólva Tibet számára az erőszakmentesség az egyedüli lehetőség a megmaradásra.
Scorsese filmje már létében is azt bizonyítja, hogy a tibeti buddhizmus nemhogy eltűnt volna Tibet kínai „felszabadításával” (és az ipari civilizáció behurcolásával), de éppen ennek „köszönhetően” figyelt rá még inkább a világ, s fordult felé aggódó érdeklődéssel. Sajnos azonban ez rendhagyó eset, s ebből is legfeljebb erkölcsi hasznuk származik a tibetieknek, gyakorlatilag szinte semmi.
*
Scorsese tudja (akárcsak Schopenhauer), hogy Herder és Hegel micsoda képtelenségeket állított. Tudja, hogy egyetlen kultúra sem azért marad fenn vagy tűnik el, mert a kultúrát fenntartó közösség hajlandó vagy nem hajlandó „iparral és kereskedelemmel foglalkozni”. (Az utóbbi, a kereskedelmi érzék és hajlandóság hiánya, egyébként a tibetiekről szólva nem is igaz. Épp ellenkezőleg: bárki megnézheti az indiai emigrációban élő tibeti kereskedőket, milyen sikeresek. De kézműiparuk termékei sem lehetnek silányak, hiszen főleg azokkal kereskednek – ezt teszik évszázadok óta.) Scorsese tehát tudja, hogy ha ma kevesebb tibeti él is a „történelmi Tibet” területén, mint korábban – amely szabadon egyébként 1720 óta csak akkor létezett, amikor tibeti helytartójáról (ambán) a kínai császár megfeledkezett –, akkor az nem azért van, mert az előző nemzedékek nem művelték meg „hideg országukat”, hiszen a Himalája sziklás meredélyeit nem is lehet megművelni. Különösen egy annyira „hideg országban”, ahol a legtöbb helyen még kóró sem nő, nemhogy gabona. És ha Scorsese mindezt tudja, akkor azt is sejti, amit már sokkal kevesebben (így Schopenhauer sem) értenek meg: ha tibetiek már rég nem lesznek a földön, a kultúrájuk még akkor is fennmarad. Mert ez maradandóbb és nekünk is fontosabb alkotásuk, mint például a „fejlett” ipar, amit Herder kért számon rajtuk.
Ez éppen olyan képtelen gondolat volt tőle akkor, mint mai utódaitól, akik például számon kérik Kínán a nyugati magatartási normákat. Még akkor is, ha eszményi társadalmi szervezettséget feltételezünk Nyugaton és e társadalmak működési szabályainak tökéletességéről is meg vagyunk győződve. De hát hol van szó erről a tökélyről? És kitől kaptunk felhatalmazást, hogy eldöntsük, mi legyen fontosabb Kínában: a táplálkozáshoz, a ruházkodáshoz való jog vagy a személyiséghez fűződő jogok érvényesítése? Hogy várhatnánk el bárkitől is, hogy felejtse el több ezer éves szabályait, s éljen ezentúl úgy, ahogy mi élünk Nyugaton? Az, hogy egyre szorosabb közelségben élünk egymással a földgolyón, és hogy az ipari termékek zömét ezen a féltekén állítjuk elő, nem jogosít fel bennünket erre. Éppen emiatt kéne ésszerűbben és érzékenyebben egyeztetni az együttélés szabályait a keleti világgal.
Hegeliánus gőggel a nyugati polgár azt képzeli, hogy ő maga a tökéletes végkifejlet, a történelem végterméke. Vele és korával beteljesedik és véget is ér az idő. Kelet ennek a „fejlődésnek” valamelyik alsó fokán áll, ha feléje fordulunk, hát lehajolunk hozzá. Ha elégedettek vagyunk vele, rámosolygunk a fejletlen kis lényre és cukorkával kínáljuk, ha nem tetszik a viselkedése, ijesztgetjük vagy büntetjük (lásd Kínát az ópiumháborúktól a Tienamnem térig). Tibet vagy Kína vagy akár India, ez a nyugati mennyország magasságából teljesen mindegy. Egyformán fejletlen gyermeki lények lakják e tájakat, kultúrájuk gyermeki képzelgés csupán, a felnőtt emberek életének gyakorlatában használhatatlan. Legfeljebb ha játékszerül jó a sok komoly tennivaló közt. Ilyenkor, a pihenés perceiben lehet ámulni rajta, és boldogan eltelni azzal az érzéssel, milyen jó, hogy mi már kinőttük ezeket az „iszonyú” (Herder) vagy éppen megmosolyogtató (Hegel) meséket, mítoszokat – és közöttük a kultúrát.
Azért jó Scorsese filmje, mert ennek az évszázadok óta változatlan nyugati szemléletnek nyoma sincs benne. Filmjében Tibet nem egzotikum, a tibetiek nem csodabogarak, s a tibeti kultúra nem gügye mesevilág. Még Bertoluccinak sem sikerült a „mesés Kelet” csapdáját elkerülnie A kis Buddhával, bár valószínűbb, hogy a mester ezt nem is akarta. Úgy gondolhatta, hogy az együgyű nyugati nézőnek könnyebben adja el a keleti gondolatot az etetős mesével. És jól is számított, filmjét mindenütt rengetegen látták, a hatása pedig talán még az ő reményeit is felülmúlta. A kis Buddha a nyugati mítosz szereplőjévé vált, amerikai anyukák esti meséiben is feltűnik manapság. Csak Micimackó ne legyen belőle.
Mert A kis Buddha, sajnos, magában hordozza ezt a lehetőséget. Olyan költői mese, mely a Keletet nem igazi valóságában mutatja be, hanem mint egy szép álmot láttatja. Sem Tibet kultúrája, sem történelme, sem hétköznapjainak élete nem kerül látószögébe. Csak a mese. Ám a mese szép, „tanulságos”, s előadásmódja a tibeti látásmódot idézi és dicséri, ezért olyan hatásos – érzelmileg.
Bertolucci érett, nagy művész, azért tudott ilyen nagy hatású filmet készíteni. Nem sikerült ez a Hét év Tibetben alkotójának, Jean-Jacques Annaud-nak. Az ő filmje magán hordozza a nyugati szemlélet jegyeit. A rajongó, vagy az ő esetében inkább az „egzotikumot” kereső, jóindulatú, civil utazó bámészkodik Tibetben. Ebből a filmből nem is tudunk meg szinte semmit a tibeti kultúráról. (Pardon: a tibetiek és a földigiliszták békés egymás mellett éléséről mégis tudósít egy jelenet.) De legalább míg bámuljuk a filmvásznon ezt a valószínűtlenül romantikus történetet (Harrer nem ilyen izgága fickó volt, a tibetiek meg nem kerek erdő mélyén élő, nyelvüket öltögető debilisek), addig sem a nyugati civilizáció rögeszmés továbbteremtésével vagyunk elfoglalva. Nem önmagunkban és lázas igyekezettel teremtett alkotásainkban gyönyörködünk; ezekről egyre jobban tudható, hogy inkább veszélyeztetik, semmint szolgálják az élet nyugalmát és biztonságát. De hát büszkeségeink, az ipari civilizáció termékei olyanok már rajtunk, mint a vastüdő. Képtelenek vagyunk szabadulni tőlük. A velük való optimális viszony beállítása épp úgy lehetetlen ma már, mint az optimális Kelet-Nyugat viszony kialakítása. Túlment rajta az idő. Egyet tehetünk: a globalizálódó nyugati válság folyamatába keleti fékeket iktatunk. Olyan fékeket, mint Scorsese.
*
A Kundun számos lehetőséget ad a töprengésre önmagunk egymással meghasonlott nyugati és keleti felén. Egyik oldalon a kényszeres igyekezet, hogy kényelmet teremtsünk magunknak egyszeri és röpke létezésünk idejére, s örömmel töltsük itt ezt a kis időt, a másik oldalon pedig a felismerés, hogy mindez úgyis hiábavaló. Messzebbre kellene nézni talán, vetjük föl a kérdést keletről, hogy elkerüljük a nyugati komfortteremtési technikák akadályait és kockázatát. Ám messzebb tekintve sem Keletről, sem Nyugatról nem látunk mást, csak az elmúlást, a halált. És még ha igen különböző is a viszonyunk az elmúláshoz Nyugaton és Keleten, egyformán vigasztalásra szorulunk, mivel egyik oldalról sem mutatkozik a kérdésre megfelelő válasz, megnyugtató megoldás. Sem kihívása (Nyugat), sem tagadása (Kelet) nem könnyíti meg a halál elfogadását. „Képzett buddhista szerzetes létemre is kétségbe ejtett anyám halála, olykor elborzaszt az elmúlás” – vall érzéseiről egyik könyvében a dalai láma. Nincs tehát megváltás, csak megkönnyebbülés és vigasztalás. Ebben azonban a Kelet nagy segítségre lehet a Nyugatnak. A keleti írástudók évszázadokon át a legméltóbb munkával töltötték idejüket: a távolit, az elérhetetlent, a kifürkészhetetlent fürkészték „odaát”. S tapasztalataikat még ma is kínálják ezek a kultúrák. Scorsese élt a lehetőséggel. Így történt, hogy belenézett egy mandalába, s rájött, miben látja a tibeti buddhizmus a létezés titkát. Az elmúlásban. A vigasztalást pedig a keletkezés és az elmúlás művészi kivitelezésében. Scorsese jól tudja ezt, ezért használja filmjében mindvégig olyan meggyőzően és költőien a mandala-metaforát. És filmje ezért nemcsak egy sors, egy kultúra, egy szellemiség páratlanul pontos és lenyűgöző ábrázolása, hanem vigasztalás is.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1210 átlag: 5.59 |
 |
|
