André DelvauxSzonatinák a vallon erdőbenBikácsy Gergely
A belga rendező szelídített szürrealista, a kifinomult szellem megszállottja. Resnais ifjúsági kiadásban.
Néhány jelentős filmalkotóval túl későn ismerkedik meg a magyar néző. Bolyongó zenekritikus a páfrányosban... jellemeznénk akaratlanul ironikusan a legismertebb belga filmalkotó művészetét. André Delvaux az európai filmművészet egyik legigényesebb és roppant kulturált kismestere. Kritikai szakzsargonban sajnos ez majdnem becsmérlés, holott én komolyan és szó szerint gondolom: minden elismerésem, tiszteletem az övé.
A belga szürrealizmus különösen a festészetben hozott létre maradandó értéket: a rendező névrokona, Paul Delvaux és Magritte hangja és hangulatai idéződnek elénk, de Henri Michaux vizionárius költészetét is itt kell említenünk. Bizonyára e kulturális örökség táján keresendő a filmrendező Delvaux ihletének forrása.
Afféle szelídített szürrealista ő: minden filmjében a ráció és annak fényes fegyvere, a beszélt, sőt az írott emberi szó uralkodik. Az ő hőse csaknem mindig író, kritikus, tanár. Nemcsak beszélnek e filmekben, de magáról a nyelvről beszélnek. Intellektualitás hatja át tehát műveit, a műalkotás önmaga ellen is forduló barát-ellenfele volna Delvaux? Igen, de azért ennél árnyaltabb és bonyolultabb filmjeinek alaphelyzete: a szavakkal, logikával, értékítéletekkel bíbelődő figurák itt zenekritikusok, zenetanárok, félúton az alkotás öröme és a „hivatásos műértés-értékelés” kínjai között. Delvaux-nál tehát nem a fogalmi gondolkodás, nem a szigorú és steril ráció áll szemben az érzelmek, ösztönök szép és veszélyes világával, hanem a ráción átszűrt, („átnemesült”) zene- és művészetélmény... mivel is? Talán a Természettel, talán az Ösztön-én (Kosztolányi szavával: az Ősvalami) vicsorgó vonzásával. Olyan ez a tiszteletet ébresztő tehetséges rendező, akár a művészet vizein is elegáns tempókkal haladó „úszómester” a gyilkolni is képes, sötét hullámokat görgető tengeren.
Bizonyára nem véletlen, hogy sok hőse „többnyelvű”. Több nyelv vonzásában élő, de nyelvi identitásukat olykor nem találó figurák, kiknek azután a zene nyújtja a biztonságot egyetlen anyanyelv helyett. A fordító dilemmája kínozza őket, de ne csupán a műfordítói munkára gondoljunk, hanem a fogalmak, sőt az érzések lefordításának élet-drámákat meghatározó kínjaira. Német, francia, flamand nyelven egyaránt beszélnek e zene-anyanyelvű bolyongók. Luxemburgi zenekritikus bukkan fel az első világháború - kicsit Jules és Jimet idéző - Párizsában, hogy luxemburgiként a németet s a franciát is akcentussal beszélve átérezhesse, mennyire nem találja helyét a háborús Európában. A Belle-ben 16. századi francia költőket, Louise Labét, Maurice Sceve-t fordít és kommentál a főhős. Szerelme, az erdőben bujkáló „Belle” igazi „vadnő”. Néma is persze, a fogalmak, a szavak nem adattak meg neki: az érzelmek csupán. Belle társa, egy hozzávaló vadember, spanyol cigány. Ez utóbbi jámbor óriás, de azért készen áll fejszét emelni. Hősünk két brüsszeli hangverseny és zenetörténeti előadás között rohan ki az erdei viskóba, hogy jelekkel valljon szerelmet a néma lánynak, s hogy elijedjen a spanyol cigány izmos harsogásától. Mivel flamandföldön a spanyolságnak históriai „konnotációja” támad, nem sok kicsit a zene, a nyelvek, a történelem és a kulturális hagyományok gazdag hátteréből?
A Belle zenekritikusa a fényes akadémiai előadóterem katedráján sáros, meztelen lábbal ad elő, tépett lélekkel is briliánsan. Mintha saját álmának másik világából még alig tért volna vissza. Sajnos az ugyancsak briliáns formaérzékű Delvaux a sáros lábbal, a mocsokkal, a szennyel nem tud igazán mit kezdeni, soha nem tudja ellenpontként fölerősíteni a rútat: a vad cigány fejszevillanása is szép nála és kevéssé vészterhes. (Olykor komikumba fúlva hiteltelen.) Így az álom satnya, nem felesel igazán a valósággal. Legalábbis ebben a szépelgővé sikeredett filmben.
Feszesebb és játékosabb, tehát szebb is a már említett első világháborús hátterű Találka Bray-ben. Ennek ifjú zenekritikus-zongoraművésze táviratot kap frontharcos barátjától, ám rejtélyes, kevésszavú fiatal lánnyal találkozik barátja helyett egy szép villában. „Fougerai” - Páfrányos. Az elragadó világítású és a Makk Károly-Tóth János filmekbe illő tárgyi világ varázsa csak egy éjszakáig tart, reggelre a szép lakás üres, a titokzatos lány eltűnt. S bár az ifjú zenekritikus katonavonatok dübörgésében emlékezik a tűnt éjszakára, az első világháború bestiális kultúrafoszlató háttere nem tudja ellenpontozni, feledtetni a béke, a kultúra és a szerelem gyönyörű emlékét, értékét... Ez csak azért zavar, mert épp arról (vagy arról is) szólna a film, hogy igazán e sok szépség és érték pusztult el Verdun lövészárkainak mocskában. De e ráébredésnek nincs ereje a filmben.
Delvaux-nál mindig a szépség, a kultúra marad erősebb, mindaz tehát, amiért érdemes élni: a szép nők nála mindig kedvesek is, a szép tárgyak nem állnak bosszút, a halál megnyugtató.
Olyan, mint Alain Resnais ifjúsági kiadásban. Talán az sem véletlen, hogy a Bray minden szürreális ihletettsége ellenére gyakran a Jules és Jimet idézi fel - gondolom szándéktalanul.
Frontra utaznak a sárban a halni szánt katonák, de mellettük ülve César Franck, Fauré és Debussy zenéjét vitatják s adják elő érzéssel és szenvedéllyel Delvaux hősei. Persze, hogy a világnak ebbe a melengető rétegébe bújnánk a gyilkosok elől magunk is, és persze, hogy irigyelnénk és imitálnánk őket. Csakhogy ettől a műalkotás kicsit szebbé válik, mint ahogy Delvaux szeretné, sőt olykor szépelgővé is, hiszen a rendező a teljes világot is odarajzolná, nyers fenyegetéseivel, ocsmányságával. Az ocsmányság rajzához, a rúthoz azonban vajmi kevés tehetsége van.
Első, a hatvanas évek elején joggal híveket szerző opuszának (A borotváltfejű) zenetanár hősét orvosprofesszor barátai rendőrségi boncolásra invitálják. Szép tájban zajlik a kemény műtét, a sírkert mellett. Az orvostudor sebészek szadista nyugalommal fűrészelnek: „szép a hulla koponyája”, mondják. A szépség bűvölte és a művészi széphez hivatásosan értő zenetanár rosszul lesz. Később a férfi egy fiatal énekesnővel, titkos szerelmével beszélget erről az ellentétről. Delvaux minden kulturált és képalkotó tehetsége ellenére marad az illusztráció és az értelmes tanulság leszűrése.
Delvaux legjobb és legerősebb filmje egyszersmind a legismertebb is - a magyar mozikban legalább: az Egy este, egy vonat. Egyetlen „szabályosan szürreális” filmje. Szökellve is súlyos színészek (Yves Montand, Anouk Aimée) erősítik. A rendező itt követi leghívebben a Breton alkotta szürreális esztétika ihletését. Álom, találkozás, „objektív véletlen”, s az álom és a realitás válaszfala lassan Delvaux-nál is leomlik. E filmjében sötétlik leginkább a vigasztalanság. És a dermedt reménytelenség itt végre van olyan erős, mint a szépség, és ez ugyancsak javára válik a filmnek.
Breton nagyon nem szerette Cocteau választékos és hivalgó opuszait. Delvaux egyáltalán nem hivalgó, nem kreál művi, erőltetett eszközökkel hisztérikus önmitológiát, ebben nem hasonlít Cocteau-hoz. Mégis valahogy cocteau-s lett életműve. Vagy közelibb példát hozva: legtöbb opusza kicsit olyan, mint Robbe-Grillet filmjei, mondjuk a Halhatatlan vagy a Magritte bűvöletében fogant Szép fogolynő.
Delvaux csendesebb, rokonszenvesebb, tépelődőbb a fenti művészeknél. De mondjuk még egyszerűbben, módosítva a kissé hangzatos középfokot: csendes, kulturált, tépelődő és gondolkodó filmalkotó. Éppen rokonszenves avíttságával igazi értéke a tegnapivá napjainkban nemesülő-elfoszló filmművészetnek.
André Delvaux filmjeit az Örökmozgó vetítette.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1005 átlag: 5.35 |
 |
|
