MédiaTanköteles magyar filmekIskolapéldaVarga Balázs
A film nem csak tananyag az iskolában. Néha az iskola válik a filmek számára tanulságos társadalmi modellé.
A család-iskola-munkahely hármasságának legmostohábban kezelt tagja, az iskola az elmúlt évtizedek magyar filmjeinek állandó mellékszereplője. Megbízható epizodistaként játssza el a rá osztott drámai szerepet: falai között tetőzik az ifjúsági probléma, diákok és tanárok fárasztják egymást, vagy éppen (jóval ritkábban) romantikus flörtökbe bonyolódnak. Az iskola a nagybetűs életre neveli a diákokat, akik az órák után fuldokolva robbannak ki a szabadba; a tantestület vitái rámutatnak a fejlődő szocialista demokrácia kisközösségi visszásságaira – egyszóval általában koncentrált világmodellként működik, a „fennálló” kicsinyített mása.
Az ötvenes évek filmjei egy gyengécske Karinthy-adaptációt leszámítva távol tartották magukat az oktatás frontjától, a termelési filmek népnevelő buzgalma más terepen bontakozott ki. Pedig az osztályharc kérdése az iskolában nem feltétlenül az 6/a, b, c osztályok, esetleg az alsó és felső tagozatok között merülhetett volna fel, de ezt a lehetőséget a tématervek megfogalmazói legnagyobb szerencsénkre végül is kihagyták.
A felsőbb vezetés csak az évtized végén ébredt rá arra, hogy a pedagógusok és az oktatás kérdései méltatlanul ritkán szerepelnek a magyar filmekben. A gondok enyhítésére ekkor rögvest két alkotás is készült, a Vörös tinta és a Fapados szerelem megkésett, szocreál bája azonban legfeljebb a statisztikai átlag javítására lehetett jó, a széles néprétegek ettől még nem lettek barátságosabbak a szülői fogadóórákon.
A hatvanas évek elején az Esős vasárnap tűnt ígéretes próbálkozásnak, ám a csinos új tanárért bolonduló gimnazista lányok története hamar elkanyarodott az oktatás magasztos problémáitól. A korszakban népszerű generációs filmek sem sokat törődtek az iskolával, hiszen mind a Bohóc a falon és a Szerelmes biciklisták, mind pedig a Szevasz, Vera a tanítás végeztével, a nyári szünidő idején játszódott. Az iskola nyomában járó kutató legfeljebb a Szentjános fejevételével kárpótolhatja magát, egy sáros tanyasi iskolában küszködő tanítónő történetével. Az elmaradottság és a szűklátókörűség, a modernizáció és az emancipáció témáinak segítségével ez a film az évtized magyar filmjének vezető paradigmájában helyezte el az iskolarendszer kérdését.
A hetvenes évek dokumentarizmusa kedvtelve, szisztematikus lendülettel vetette bele magát különféle társadalmi jelenségek vizsgálatába és a bürokrácia televényébe. Ennek fényében korántsem meglepő, hogy hamar rátaláltak az iskolára is. A korszak analitikus dokumentumfilmjei közül monumentalitásával is kiemelkedő ötrészes Nevelésügyi sorozat portréi egy pedagóguscsalád tagjait, generációit mutatták be, a hivatalosság ostoba rítusai iránt kiváltképp érzékeny dokumentaristák pedig az iskolai élet mindennapjait boncolták. A Jutalomutazás tanárai és apparátcsikjai jellegtelen, személytelen figurák, megannyi csavar a gépezetben, robotikus mozdulattal hajtják fel a repikonyakot, gépiesen darálják a bürokrataszöveget. Az iskola nehézkes és korlátolt intézmény, a diák, ha mást akar mint a felnőttek, itt csak porszem lehet a gépezetben. Lehet, hogy jószándék feszíti a tantestületet és csak a diák javát akarják, amikor arról győzködik a szülőket, hogy engedjék el fiukat a nagy útra, kincstári fordulatokban bővelkedő erőfeszítéseik mégis sikerületlen maradnak.
A Petőfi '73-ban nem a tanárok, hanem a diákok kommentálják sematikus, kongó ürességű KISZ-mondatokban az iskolarendszer helyzetét és próbálják megfogalmazni, milyen is lehetne a „hétköznapok forradalma”. Naiv idealista tételeik nem sok jóval biztatnak. Ez a forradalom már a 12 pont kihirdetésénél megbukott.
A hetvenes évtized a korábbiakhoz képest az iskolatéma virágkora volt. Amíg a dokumentarizmus számára az iskola többnyire a társadalom intézményeként, a szatirikus filmek szempontjából valamilyen közéleti jelenség, kis magyar abszurditás bemutatása miatt volt érdekes. A protekciót kifigurázó zenés vígjáték, a Csak egy telefon inkább csak háttérként használja fel az iskola, pontosabban a beiskolázás témáját. Emlékezetesnek legfeljebb a dalbetétek leírhatatlan blődlisorozata, például a tehénfejést tanuló technikumi diáklányok csacska kórusa nevezhető belőle.
A Pókfoci azonban végre tőrőlmetszett iskolafilm, persze komoly társadalmi áthallásokkal. A tantestület tekintélyelvű és korlátolt viszonyai, az álszent és képmutató igazgató, a lelkes reformista magyartanárnő, a konformista férj, a simulékony és rendpárti tornatanár figurája, valamint a nélkülözhetetlen hallgatag többség általános magatartásformákat karikíroznak. A Pókfoci iskolájában minden az új és hatékony módszerek körül forog. Az igazgató lelkesen túlteljesíti a felülről érkezett kéréseket és normatívákat, olyan anyagból irat dolgozatot a gyerekekkel, amelyet azok nem is tanultak, a magyartanárnő spontán újításait azonban elszabotálja, és inkább a tornatanár helytakarékos pókfoci óráját mutatja be a felettes szerveknek. Vigasztalanul kacagtató az összkép, és a diákok ebben a kusza mechanizmusban is elsikkadnak.
Más filmekben (Gyerekbetegségek, Suli-buli, Nyomkereső, Szerelmes szívek) szabad fikcióvá, a fantázia infantilis, burleszkes tobzódásává oldódik az iskolatéma. Ezekben a filmekben szó sincs társadalmi metszetről, mechanizmus-elemzésről és paraboláról. A Suli-buli és ritka társai a Tanár úr kérem távoli visszfényeiként az iskolai élet mindennapjait karikírozzák, a reggeli késéstől az osztálykirándulásig. Típusfigurákat mozgatnak (önmagát felrobbantó kémiatanár, morc pedellus, galamblelkű magyartanár), gegekbe és viccekbe oltják az iskolapadban elszenvedett kellemes élményeket.
Jellemző, hogy a filmek többségéből éppen a hétköznapok hiányoznak. Az iskolai élet mindig valamilyen egyéb töltetet kell, hogy hordozzon. Kisrealista témaként (ami a cseh filmben oly gyakori) alig, pusztán burleszkes, karikaturisztikus elrajzoltságban tűnnek elénk az apró, hétköznapi kalandok. Vigyázó tekintetünket általában vagy a tantestületre vagy pedig a diákokra fókuszáljuk. E két tábor között sáncok húzódnak, kettősségük állandó konfliktusforrás. A diákok lázadása, ellenállása hol generációs, hol establishment-ellenes, hol morális színezetű. A konfliktus-szituációkra kihegyezett filmek két állandó tanártípust, két pólust teremtettek. Az egyik a drill, a rend embere. Ennek a típusnak reprezentatív képviselője a fasisztoid Rajnák a Megáll az időből, de ez a figura kísért a Ballagás igazgatóhelyettesének képében is. A másik az empatikus tanár(nő), aki megérti a diákokat, megpróbál segíteni nekik, mintegy mederbe terelni az indulataikat, ám kísérletei sorra kudarcba fulladnak. Ezek a karakterek, Malacpofa és társai (Lengyelné a Pókfociból, Jutka néni a Ballagásból) a tragikus hős, a Szentjános fejevétele tanárnője távoli rokonai, rokonszenves, de bukásra ítélt közvetítők. Olykor bratyizó, magukat jó fejnek gondoló figurák, mint Csőrös tanár úr az Iskolakerülőkben, aki leáll focizni a gyerekekkel, de csak azért, hogy végig ő brillírozzon a pályán, ám minden igyekezete ellenére sem tudja megértetni magát kedvenc tanítványával; máskor felvilágosult, de tehetetlen, magánéleti gondokkal terhelt figurák.
A tanárok és diákok között húzódó, a filmekben antagonisztikusnak tűnő szakadék felett csak a románc jelent ideiglenes átjárót. Ezek a szerelmek azonban kudarccal végződnek (Bojti és Gabi, illetve Vali szerelmi háromszöge a Ballagásban, Imre és Katica nővér kapcsolata a Rohanj velemben). A szerelmi szál egyben el is vezet a közvetlen iskolatémától, az individuális történeteket erősíti a filmekben.
A Ballagásban az iskola ostoba kötelmei ellen lázadnak fel közösséget formálva (ha néhány hétre is) egy végzős osztály tagjai. A film az összefogás pozitív, utópista lehetőségét szegezi szembe az iskola mechanikus rendjével, intézményével, majd átfordul az egyéni drámába, és a közösség szétesésével, a társaság individualizálódásával ér véget. A Megáll az idő fiataljait legfeljebb a formátlan dac, az iskola/rendszer totális elutasítása tereli egy csoportba (bár a film végének tanúsága szerint a kompromisszumok radikális tagadása és elfogadása egyaránt a konformizmushoz vezet). A Megáll az idő cseppet sem barátságos gimnáziuma egyben a magyar film legatmoszferikusabb iskola-képének helyszíne. A neonfényes félhomályban tartott alagsori koncertek ellenkultúrás kisközössége, a fülledt biológia-szertárban tartott szexuálmorális kiselőadás, a porlepte folyosón szánkázó diákság, a mellékhelyiségekben elszívott zugcigik világa kézzelfogható, átélhető és elutasítható világ, nem papírmasé figurák gyülekezete.
A rendszerváltás éveiben azután két film is az iskolát választotta helyszínül a maga társadalmi széthullás-történetének, a periferikus lét történeteinek elmondásához. Az Iskolakerülők világvégi nevelőintézetében pusztuló, reménytelen, lecsúszó lények forognak körbe-körbe egymás körül, nehéz lenne bárkit is példaként állítani a diákok elé. Az Édes Emma, drága Böbe tantestülete a politikai vitának álcázott egzisztenciális viaskodások terepe, ahol a munkanélküliség közelgő rémétől megijedt, alulfizetett tanári állásukhoz körömszakadtukig ragaszkodó, a munka mellett bármi áron pénzt kereső egyének vádbeszédeket vágnak egymás fejéhez. Ebben a közegben a higgadt oktatás, a közösségteremtés lehetősége fel sem merül. Itt még a morális tartással rendelkező, fegyelmezett Emma is a diákokon vezeti le elkeseredettségét. Persze tévedés lenne azt hinni, hogy az az oldal szerethetőbb lenne: frusztrált, orosztankönyveket égető, magányos gyerekek ütköznek össze a tanerőkkel. Ritka vigasztalan összkép: az iskola kis világmodellje az idealizmus biztos temetője. A mechanizmus, az intézmény merev logikája a filmekben rendületlenül gyűri maga alá a jobb sorsa érdemes egyéneket. És ebből a szempontból édesmindegy, hogy tanár vagy diák az illető.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1112 átlag: 5.54 |
 |
|
