KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/március
• Schubert Gusztáv: Az őrület angyala Pszichomozi
• Stark András: Persona, fehér köpenyben Pszichiáterek tükre
• N. N.: Pszichomozi
• Turcsányi Sándor: Valami menthető Újabb cseh filmek
• Bori Erzsébet: Merülési mélység Doc’Est ’97
MAGYAR MŰHELY
• Kövesdy Gábor: Szűk terekben Beszélgetés Sas Tamással

• Forgách András: A véres clown Mifune Toshiro
• N. N.: Kuroszava és Mifune közös filmjei
• Fáy Miklós: Kilencvenhárom zene Takemitsu Toru
MULTIMÉDIA
• Hirsch Tibor: Életünk ROM-jai Nirvána

• Földényi F. László: Egy „sikertelen ember” mozija Musil és a film
• Ardai Zoltán: Törless ’66 K. u. K. állomás
KÖNYV
• Reményi József Tamás: Öntőműhely Tarkovszkij-monográfia
FESZTIVÁL
• Csejdy András: Példáért szomszédba Thesszaloniki
TELEVÍZÓ
• Lipp Tamás: Vasárnapi nép Márciusi cselekedetek
• Muhi Klára: Háziverseny Filmkínálat a képernyőn
KRITIKA
• Fáber András: Szent Kristóf angolul tanul A Rémkirály
• Tóth András György: Mózes és az indiánok Beszélgetés Michel Tournier-val
LÁTTUK MÉG
• Csejdy András: Comic Strip – Képtelen képregény
• Hirsch Tibor: Csillagot az égből
• Takács Ferenc: Amistad
• Schubert Gusztáv: Játsz/ma
• Hungler Tímea: Fogadatlan prókátor
• Barotányi Zoltán: Robinson Crusoe
• Schubert Gusztáv: Szerelemben, háborúban
• Kis Anna: Szép remények
• Békés Pál: Lesz ez még így se!
• Harmat György: A boldogító nem
• Takács Ferenc: Hőhullám
• Tamás Amaryllis: Mint a királyok!

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Márciusi cselekedetek

Vasárnapi nép

Lipp Tamás

1848 emlékezetét százötven éve formálja a mindenkori politikai érdek. A Magyarok Cselekedetei-sorozat cserepeiben ez a roncsolt, elrozsdált, átírt történelem erősebb, mint az ünnepi lelkendezés.

 

„Borzasztó vasárnapi nép vagyunk! Nekünk mindig ünnep kell...”

Lapok Petőfi Sándor naplójából

 

Márciusi magyarok cselekedetei egy millenniumi tévésorozatból, 1848-49/1997-98. Peregnek az „archív” felvételek, sorjáznak a forradalom rekvizítumai: tüntető ifjak, kihajtott nyakú fehér ingek (később a pajtás és az úttörő időkben, emlékszem, az ing alatt pulóverek), kokárdák, sujtásos öltönyök, farkasfogas zászlók (mint az egyik epizódból megtudom, mára a restaurálásra fordítható összeg hiányában reménytelenül foszlanak), arcok közelről, elrajzolt férfiarcok, szép lányok, ropogósak, márciusiak. Petőfi: a forradalom erőszakos, országos átalakulás. Sajtószabadságot! Jókai: a Pilvax (a nemzet) ma három osztályból áll: a nyugalom, a forradalom és a zavargások embereiből. Macskazenészek az utcán. Először a közutálatnak örvendő professzorok, később Lederer báró, budai főparancsnok kap ízelítőt. Utóbbi 1848. május 10-én, miután értesül a macskazenészek tervéről, a környező házak udvarán elrejti „válogatott alakulatait, kik karddal, puskatussal, szuronnyal tanítják móresre a renitenseket”. Húsz vérbefagyott ember marad a kövezeten. Lederer ezután titkon elhagyja Budát, Bécsbe megy.

 

*

 

Magyarok márciusi cselekedetei. Ezúttal Ottlik Géza zseniális novellája nyomán: A nyomdában. Petőfi masztix-szagú álszakállal. Kihajtott ing, sujtás, kokárda, havas eső, lásd, mint fent. Vágóképek a Petőfi '73 című filmből. Az MC szövege: „Petőfi előrelépett.” Kép: (no, nézd csak!) Petőfi előrelép. Szöveg: „Irinyi rátette kezét a legnagyobb sajtógépre, és Landerer fejet hajtott.” Kép: (ki hinné?) közeli Irinyi kezéről, amint azt éppen a sajtógépre helyezi. És látjuk, bizony, Landerer fejet hajt. A stáblistából nem derül ki, kinek gratulálhatunk az ötletgazdag adaptációért. Visszaköszönnek a régi, hamisan lelkendező ünnepségek, Ottlik erős prózája mellett a dramatikus-patetikus jelenetsor mindinkább karikatúrává torzul. A Magyarok Cselekedetei mindig ott jó, ahol rábukkan azokra a reális, a nagytörténetírásból többnyire kidobott intim drámai pillanatokra, amelyek „történelmi egypercesek” módján bevilágítanak a história groteszk és kegyetlen természetébe.

 

*

 

Eső, esernyők, Széchenyi naplója, 1848. március 15. A filmbéli szöveg kissé nehezen érthető, ezért előveszem a magam kötetét, amely 1978-ban jelent meg, akkor a hétköznapok forradalmisága dívott; „a legnagyobb magyar” naplóját csak a pult alól lehetett beszerezni. Arra már nem emlékszem pontosan, hogy mikor, de én ezeket a sorokat húztam alá: „Májam... gyalázatos. – Ma látom, Magyarország tökéletes felbomlása felé halad. Hamarosan végem lesz. Az egész úgy tűnik fel előttem, mint valami rossz álom!... Feltesszük magunknak a kérdést: Milyen lesz az atmoszféra? Bécsben? Zászlók, lövések fogadnak... A Jägerzeilén szállunk ki. Az egésznek rebellió-színezete van. Kossuthot többször virágokkal koronázzák, egzaltált bécsiek, lengyelek és itáliaiak ölelgetik. Én Madame Kossuthtal egy kocsiban, ki reszket. Miután Kossuth diadalmenetben a Károly főherceg elé vitetett, Batthyány Lajossal a Muschba ebédelni ‘OLLY CSEND és REND VOLT... SENKI SEM LOPOTT.’ -Ezt mondják – és örvendeznek!!! Elrémülök... mert ez bizonysága annak, hogy még a tolvajok sem kalkulálnak... hanem már ők is fanatizálva vannak!” Ünnep oldalnézetből.

 

*

 

Jelenet a 80 huszárból. Egy hátasló iszonyút bucskázik. (Akkor még a környezetvédők valószínűleg nem tiltakoztak a barbár, elektrosokkos lóbuktatások ellen.) Görgey megsebesül. Részlet az Életem és működésemből. „Merően a felém közeledő huszárokra szegezett szemmel igyekeztem kiolvasni mozdulataikból, vajon értik-e a veszélyt rejtő pont felé való mutogatásomat: egyszer csak erős ütést kaptam, és éreztem, hogy meg vagyok sebesülve. Ettől fogva kalapomat arra kellett használnom, hogy jobb kötés híján a fejemre szorítsam.” A leírás – talán a visszafogott, minden pátoszt nélkülöző, kissé nehézkes, bürokratikus fogalmazásmód miatt – különösen drámai erejű. Olyan mély a seb, hogy a szemtanúk látják „az agyvelő burkát sötét fémes színű fölülettel fényletni, s az ütér-lüktetés s a lélegzés kettős mozgása szerint emelkedni, szállni”. A már egyszer összevarrt sérülés elgennyesedik, újra föl kell vágni. Görgey egy porcelántál fölé hajlik, mellette Markusovszky doktor. Mindketten fehér ingben. Csak távolról látjuk a két alakot, a film alkotói ezúttal hagyják, hadd érvényesüljön a szöveg. Görgey észreveszi: a tálban egy eltévedt bolha úszkál. Talán ezek a márciusi etűdök legjobb képsorai. A szemtanú tárgyilagos szavait halljuk: „a hosszú tépést az egyik sebszéli nyíláson kilógó végénél fogva gondosan kihúzta; aztán a platinából való vágányos kutaszt a seb két végén még nyitott egyik nyíláson be, a másikon ki, a közép forradás alatt keresztüldugta – bal kezével erősen megfogta a kutasznak nyelét, jobb kezével annak vágányába illesztette műtőkése éles hegyét, és összeszedve minden erejét, három ne-kifeszüléssel a sebnek idő előtti forradását végig, eredetleges hosszában fölmetszette.” A magamfajta civilt már az ájulás kerülgeti. „Megfogtam.” – mondja Görgey nyugodtan. – „Megfogtam a tálban a bolhát”. Az operációt követően 24 órát töltött nyeregben a váci ütközetben.

Mennyit elárul ez a rövid részlet arról az emberről, akire Kossuth később a „silány gazember”, az „aljas áruló” szerepét osztotta! Ide kívánkoznak Jászi Oszkár gunyoros szavai: „nyilvánvaló, hogy a sebláztól rázott, agyat repesztő fájdalmaktól gyötrött, roskadozó férfiúnak, ki meredek hegyi utakon s az ellenség körmei között aggódó gondossággal vezeti seregét, nincs egyéb szándéka, mint elárulni hazáját...”

Hiszen hatolt volna csak néhány milliméterrel mélyebbre az a gránátrepesz, s Görgeyt nemzeti hősként őrzi az emlékezet! De ha, tegyük fel, Görgey hősi halált hal, vajon Kossuth akkor kire osztotta volna az áruló szerepét? Mert egy bukott forradalom és szabadságharc után árulóra – már csak mentálhigiénés okokból is – szükség van. Másképpen, ahogy Madách írja a Görgey-perre utalva a Tragédiában, „önszégyenét meg nem bocsátja a nép”.

 

*

 

I. Miklós orosz cár levele Ferenc Józsefhez: „Kedves Barátom! Görgey... hadseregével letette a fegyvert és kegyelemre megadta magát neked. Adjunk hálát Istennek, hogy megelégelte alattvalóink drága vérének hullását és alkalmat ad neked, hogy uralkodói jogaink legszebbikét, a helyesen értelmezett kegyelmet gyakorolhasd. Kegyelmet a megtévesztetteknek! Barátod kéri ezt számukra... Szívvel-lélekkel maradok örökre hűséges és ragaszkodó Miklósod.” (Mácsai Pál olvassa a levelet kissé nazális, hátborzongató kedélyességgel.) Magyarországon elszabadul a terror, amiért, persze, nem a császár a felelős – hiszen ő két hétig (!) vonakodott aláírni Haynau megbízását –, hanem rosszindulatú hivatalnokai. Mintha Haynau – a király ellenére – csak saját szakállára (a későbbi kedélyeskedő szóhasználat szerint: tekintélyes bajuszára) kegyetlenkedett volna. Pusztán Haynau személyes bosszújáról, hivatali kötelességének túllihegéséről lenne szó? Inkább arról, hogy a fiatal császár legelőbb a „katonai hitszegést” torolta meg. (Aradi tizenhármak!) A törvényes magyar miniszterelnököt pedig – bár az udvarban mindenki jól tudta, milyen elkeseredett harcot vívott saját radikális ellenzékével – személyiségének sugárzó ereje, erkölcsi feddhetetlensége miatt ítélték veszélyesnek, s ezért végezték ki. (Egy másik MC-epizódban a Batthyányt játszó színészt sminkelik, másnap kivégzőosztag várja).

Haynau valószínűleg nem volt „vérivó”, mint ahogy azt később a „jó király” képét színezgető magyar történészek beállítják. Inkább Radetzky tábornoknak, az osztrák főisztnek lehet igaza: Haynau olyan, mint a borotva, használat után jól el kell zárni.

Haynautól, „a dühes bolondtól” a józan számítás távol álott. Még hivatalban volt, amikor 1849. december 10-én, „alapítvány-hagyományozó hirdetményben” közhírré tette: 321 879 forintot és 38 krajcárt adott arra a célra, hogy annak kamataiból az „1848-49. évi háború rokkantjai segélyben részesüljenek”. Mégpedig fele részben a cs. kir. hadsereg, fele részben a magyar honvédsereg legénységi állományú tagjai.

 

*

 

Márciusi magyarok apotheózisa. Petőfiről mondja (írja) Jókai 1892-ben egy ünnepélyes szoboravatáskor: „És még egyet láthat (mármint Petőfi). Azt, hogy ‘van még egy népeitől szeretett és népeit szerető király, s az Magyarországé’.” Néhány évvel később pedig a Petőfi arcképét viselő „48. csász. és kir.  sorezred” 100 éves fennállásának ünnepén ezzel a gondolattal rukkol elő: „És most Petőfi emléke ott lesz az osztrák-magyar sorezred díszcsarnokának relikviáriumában. Az utánagondolást a magyar olvasóra bízom, De ismételve felújítom annak az eseménynek az emlékét, amidőn koronás királyunk egy ünnepélyes alkalommal e szavakat intézte hozzám: ‘nagyon szép volt az emlékbeszéd, amit Ön Petőfi szobránál tartott’.”

 

*

 

És az utolsó a szabadságharc groteszk egypercesei közül: Arad, 1849, október 5-ről 6-ra virradó éjszaka. Tekintettel a nagy zsúfoltságra, a kivégzésre várakozó Damjanich megosztja Franz Bott hóhérral cellájának előszobáját. A tábornok érdeklődik, mire számíthat. A bakó megtapogatja a kérdéses nyakat, melynek izmai csak úgy duzzadnak az erőtől. Franz nem szól, csak csóválja a fejét, s nem mer semmi ígéretet tenni kivégzés gyorsabb végrehajtására vonatkozóan. A hivatalos bizonyítvány viszont arról árulkodik, hogy F. B. „foglalatosságánál kellő ügyességet és jártasságot tanúsított”. A dobok, ahogy ünnepeken (kivégzéseken) szokás, szakadatlanul peregtek. És az eső – miként az epizód végén a narrátor megállapítja – szakadatlanul esett, és az ég is egyre homályosabb lett.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/03 49-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3635