Magyar MűhelyPálfi György: HukkleClockwork-BelladonnaHirsch Tibor
Ahol a szó elakad, magukért beszélnek a képek. Pálfi György bűnügyi mikrokozmosza, e rendhagyó csuklás-alapú világmagyarázat a Szemle legjobb elsőfilmje volt.
„Akkor indulj!” Lehet így biztatni a legkisebb királyfit, aki fogadkozik, hogy ő akkor megpróbálja. „Indulj! Induljon az életed.” Mellesleg induljon a mese. Húzza csak szépen lefelé a dramaturgiai gravitáció. Lehet belőle még kaland-pikareszk, de lehet bildungsroman is, megokosodással, végső csalódással.
Széles tabló, világregény, világfilm pedig úgy lehet, ha a szerző nem főszereplőt indít, hanem éppen csak valamilyen mese-katalizátort, végzet-göröngyöt. Lehetőleg gömbölyűt, hadd guruljon. Indulhat így az élet, és indulhat a halál is. Küldi evidens szereposztás szerint egyenesen Lucifer. „Akkor indulj!” (vagy induljatok!) – szólt például a Sátán az ő követeihez, bizonyos Marcel Carné rendezte bő félévszázados mozidarabban, és a rontást katalizáló erők férfiként-nőként testesülve már ott is tolongtak a helyszínen.
Későbbi klasszikusok és klasszikusjelöltek viszont rendre eltekintenek az efféle komplikált követségektől. Végül is tényleg elég, ha a Gonosz elejt egy kavicsot. Szó szerint, dramaturgiai göröngyöt pottyant, sátánian cinikus Első Pöccintéssel, mondjuk Bódy a Kutya éji dalában, vagy Első Csobbantással, ha a rendezőnek úgy jobban konveniál, mint megannyi Greenaway-opusban. Az ördögi mese tehát sokféleképpen indulhat, csak annyi a hasonlóság, hogy bevezető totálkép általában megmutatja, mi is lesz a célkeresztben, továbbá hogy a gravitációnak minden idevágó filmben meg szokás adni, ami a gravitációé. Sátáni mese nem tud felfelé gurulni: ha elszabadult luftballont kínál a nyitókép, akkor tudható, más történetben vagyunk.
A Hukkle azért nem ennyire szimplán sátáni történet. Mintha bizony a Gonosz diszkussziója megengedné a közhelyes megoldásokat! Természetesen nem engedi meg. Ami itt a sémát követi, az evokáció: tekereg a kígyó, még a főcím alatt, előbúvik, azután lenéz a mélybe. Odalent a falu, bent a célkeresztben, és Belzebub a maga Első Pöccintésével már küldi is lefelé követeit. Követe a hagyományhoz igazodva mindig tart földközéppont-irányba: tejcseppek a bödönbe, vízsugár a kannába, egy katicabogár, női dekoltázsba igyekszik szigorúan lefelé. És itt jön be a férfipillantás. Valóságos, feministák által leleplezett male gaze, ahogy a másnapos fuvaros ifjú női családfenntartót les meg, birkapásztor-lányt, amolyan fordított Jancsi és Iluska helyzetben, csakhogy az őrület teljes legyen. Nem teljes, vagyis nem teljesen fordított, hiszen hát mégis csak a férfi vágyakozásából következő kötelesség-mulasztás indítja el itt is az igazi történetet, akár ha a János vitéz kezdődne. Birkanyáj helyett a szekér bitangol el, a szokásos férfi-gyarlóság, és a közelebbről még nem meghatározható női bűnök következményeként. Ömlik a víz, borul a kanna, mozdulnak a lovak, minden szigorúan a tömegvonzás útján. Ez az elszabadult szekér, úgyis, mint véletlen, most már erős, jól hallható üzenete a káosznak. Gurul lefelé a kocsikerék, akár egy pillanattal korábban a kígyópikkelyre asszociáltató bicikli-külső, rajta az első végzethordozó – természetesen női – utassal.
Szóval megvan a rosszmese-kezdő baleset. Csendes kis kellemetlenség, kocsis nélkül hazafelé baktató lovakkal. De a Kígyónak nyilván ennyi is elég. A dramaturgiai göröngy el lett hajítva. Ki is nyílik tőle rögtön a nadragulya (Atropina Belladonna) odafenn a domboldalon. Induljon hát, ami éppen ebből kiindulhat.
*
A fentiekből kitűnik, hogy a prelúdium, csakúgy, mint a folytatás, nagyjából elmesélhető anélkül, hogy akármely néző megerősítené: tényleg ezt látta – látta ezt. És nem azért, mert magától értetődően a mozgóképes lényeg a szavakon túl van, s mert magyar művészfilmben ősidők óta fontosabb a kép, mint a történet.
Ez most más eset. A Hukkléban igenis a mese a lényeg. Kétágú mese, akár a kígyó nyelve. Elsőször: gravitáció-vezérelte történet a méltó büntetések által helyrebillenő sátáni világról, ahol a végzet beteget, lustát, önelégült hímet, ki tudja még, ki mindenkit tesz el az útból. Másodszor: egyszerű krimi, természetesen a kizökkent világról (krimiként mi másról is szólhatna?), ami nem zökken vissza a végén sem, van is benne meghasonlott rendőr, akit direkt ilyen mesékhez talált ki a film noir félévszázados dramaturgiája.
A Hukkle cím film ifjú rendezője nagyon szépen megtanulta, mire is büszke annyira a modernista papák mozija. Arra büszke, hogy megtanult olyan képet mutatni, ami nem viszi előre a történetet, de mégis ott van; meri vállalni, hogy számára az ilyen kép az igazán fontos; üzenet és hangulat az úr, a mese cifra szolga. A Hukkléban szó sincs erről. A Hukkle tömény fordulatosság, ős-Hollywood és brazil szappanopera. Csak éppen színtiszta képnyelven. Vagyis, aki szóban próbálja összefoglalni a történetet, annak műértésével nem az a baj, hogy nem a lényegre figyel. Hiszen a mese a lényeg, és dehogyis a kép, abban az öreges modernista értelemben. Viszont a kép úgy hordozza a mesét, olyan erős kötésekkel, hogy szavakkal nem mondható el helyette. „Elszabadult lovaskocsi nadragulyát növeszt” – ennek a mondatnak így se füle, se farka. A kép viszont el tudja mesélni a történetet, úgy, hogy benne a nadragulya növekedését magyarázó narrációs kapocs éppen olyan magától értetődő, mint hogy a papírba csomagolt üvegcse asszonykézben előbb-utóbb férfihalált jelent.
Mi kell ehhez? Boszorkányos kamera, de nem hangulatfestő, nem metaforaépítő, hanem történet-mesélő. Honnan lehet tudást gyűjteni ennek használatához? Ha a mozgókép-csináló tehetség már megvan, akkor is különös forrásokból.
Első forrás: cselekményes videó-klipek, történet-zanzára vett reklámfilmek. Az ezekből szerzett tudás elegendő ott, ahol, mondjuk, villanásnyi ideig mutatott tekintet fejezné ki egy rögvest gyilkossá váló asszony összetett motivációját. Viszont nem elégséges ott, ahol éppen úgy tilos a montázs, mintha még mindig benne lennénk a modernitásban, a régi jó új hullám szabály-univerzumában. Mert hát a Hukkléban ilyen hely is van.
Második forrás: Reality TV. A szóban forgó csatorna konkrétan, a műfaj általában. Szorítja az operatőr a könnyű kamerát, fordul és közelít, akár gyilkost is üldözhet, aki bármikor váratlan mozdulatot tesz, neki támad a rendőrnek, és a krónikás dolga követhető történetként rögzíteni a kapkodást és kavarodást, ott és akkor, vágás nélkül. Van ilyen bőséggel a Hukkléban is, ahogy a kamerás ember bércre hág és völgybe száll, bogár-perspektívából indulva gólyamadárként köröz az események fölött, dehogyis a képi szimbólumok kedvéért, csak azért, hogy a vághatatlan valóság esemény-folyama maga is vágatlan képfolyamként legyen követhető, mondjuk onnantól, hogy a méregkeverő néne a halálos virágot először leszakítja. Van mit meríteni tehát a televíziós szenzációvadászok képi világból, csak ez még mindig nem elegendő egy játékfilm-hosszúságú, mindazonáltal kozmikus léptékű bűnügy szavak nélküli bonyolításához.
Valószínűleg a harmadik forrás a legfontosabb, akár volt közvetlen tapasztalatuk véle az alkotóknak, akár nem. Hiszen akad olyan mozgóképes univerzum, ahol a szájbarágós vágás és a bóklászó hosszú snitt együtt szolgálja ugyanazt a célt: éppen a mese követhetőségét. A Hukkle látványvilága ugyanis több vonatkozásban is emlékeztet a kalandjátékok komputermonitor kínálta vizuális lehetőségekre, képhasználati szabályokra. „Képhasználati szabály” mindenekelőtt, hogy csak a pupillameresztő figyelem terem nézői (játékosi) babért. Hiszen játék közben nem szimbólumfejtés céljából bóklásszuk körbe a látványtervező kínálta tereket, hanem hogy valóságos, történet-értelmező kulcsokat találjunk bennük. Apró tárgyat, térképet, varázsszert, fegyvert és bűnjelet, vagy szó szerinti dramaturgia göröngyöt, követ, ami elgörgethető, és a megnyíló titkos járat utat nyit a mese folytatása felé. Ez a dühös figyelem tipikus Hukkle-nézői attitűd. Hukkle: úgyis, mint speciális eszközökkel nehezített komputerjáték-pálya. Egyetlen-egyszer mutatnak meg a mesterszintre kapcsoló virtuális kalandornak mindent – bűnt, bűnjelet és kulcsokat. Ebben a játékban nincs interaktív bóklászás a történet fontos helyszínein, erdőn és mezőn, nyári konyhában és méhesben, varrodai fiókban és halpaprikással gőzölgő tányérban. Képszög, képkivágás, időtartam – a játékosnak egyik fölött sincs hatalma, így kell neki rejtélyt nyomozni. Tényleg szuper-haladó fokozat: mintha bizony filmet nézne! Hogy a felvillantott vizuális lehetőségek közben emlékeztetik rá, hogyan is folyik ez a szokásos változatokban, csak szándékos fricska a profiknak. Hiszen Lara Crofttal is ugyanígy csobbanhatunk a vízbe, ahogy itt a horgásztó mélyére, hogy kiutat és megoldást keressünk, ugyanígy kutat kamera-szemünk ott is a folyékony közegben, rezeg ott is a képernyő-felezőhullám, kibukkanunk és visszatérünk a száraz világba. Gombnyomásra kérhetünk ott mikro-közelit vagy madártávlatot, vághatunk hatszor is egymásután, a bizarr rángások az elegáns folyamatossággal kereső kamera képeit követve otrombán és váratlanul is elfogadhatóak, ha egyszer a rejtvényfejtés praxisa úgy kívánja…
Szóval, ezt tudja a Hukkle is, a játékos beavatkozás nélkül. Vagy mintha volna egy igazi játékos, mondjuk a rendező, kezében egér vagy joystick, fölrepül és alábukik, simán csúszik, és odébb ránt, ráközelít, és nehézségi fokozatot vált. Mi nézők, kibicelünk. Dühösen akarjuk látni, amit ő is lát, érteni, mikor miért lassít, mikor miért siet. Ha ő elegendő bonusz-pontot szerez, akkor kibicként mi is megtaláljuk a történetet, amiért eredetileg a monitor mögé álltunk leselkedni.
*
Persze ha a rendező a „quest” típusú gépi megmérettetést kedvelő kalandjátékos (márpedig játszik, azt a vak is látja), akkor nyilván keres valamit.
Térjünk hát vissza oda, hogy ezzel a kétségkívül filmnyelvi állóvizet (talán nem is csak hazai állóvizet) kavaró kép-készlettel mégis mit kereshet? Micsoda krimi-történet az, amit egy kígyó indít útjára („Indulj!” – tényleg mondaná, ha nem volna némafilm), és egy asszonykórus búcsúztat, aki dalolva foglalja össze a sztorit, benne a valóságosnak mutatott emberhalállal, mintha lakodalmas népi tréfa volna az egész? Hiszen rendben van, ha valaki csakis az egyszerű krimi vetületet óhajtaná élvezni, felidézheti akár a tematikus ősforrást is. Bíztathatja magát azzal, hogy hiszen elhíresültek bizonyos tiszazugi arzénes gyilkosságok az első háború után, volt köröttük titokzatosság, kibogozhatatlan indíték-gubanc, volt bírvágy, női szeretethiány, plusz sötét erők együtt, megvolt azután hozzá a színpadi (Háy Gyula: Tiszazug), majd a filmes feldolgozás is, történelemfilozófiai modellre feszítve, Csend és kiáltás címen, Jancsó Miklós rendezésében. Szóval bíztathatja magát, hogy a komputer-játékosi nyomkereső professzionizmus a legkevesebb, de a legtöbb is, mi nézőtől itt várható, mert hogy a bűneset tréfás adaptációját elegendő tréfás adaptációként megfejteni.
Komor sejtéseink vannak, ismervén a régi abszurd sátáni természetét, és frissen készült posztmodern torzók természetes kötődését a káoszhoz, melyben még favicc és rémdráma között sem lehet rendesen különbséget tenni. Ráadásul a Hukkle nem is efféle torzó. Nem holmi vetület, vicces rész-állítás. A kígyó a dombon, falu a völgyben: ez, így mégiscsak tabló kívánna lenni az Egészről.
Csuklás-alapú világmagyarázat. Mert természetesen a cím megfejtésével kell kezdenünk, mely igenis metafora a javából a sok-sok történetépítő konkrétság közepette. Már csak azért is, mert a csukló bácsika az egyetlen, aki mégiscsak amolyan képi luxus, a régi modernista értelemben. Ül a kispadon, és nem mozdít előre semmit. A komputerjátékos kamerája az ő arcán anélkül időz el, hogy krimi-részleteket keresne.
Az öreg nem kínál mást, mint a csuklást és az idült félmosolyt. Kezdjük az utóbbival: mi lehet benne? Tudás? Az ügy beleérző követése? Előre-látása? Ha aggkori demencia, akkor is lehet az a nézés huncut – ami jelen esetben bűnpártolással egyenértékű – és lehet utolsó utáni stádium, legeslegvégső bölcsesség. Az öreg tekintete például követi a temetési menetet, benne élők bátorítása, holtak köszöntése: „Csak így tovább, gyerekek!” Kínzó kétely: ha a film elején a tekergődző Sátán bocsátja útjára a történetet a domboldalon, akkor ki az, aki a kispadon csuklik és bambul a világba. Szenilissé lett Isten? Esetleg a Kígyó reinkarnációja volna, aki közelebbről és emberalakban óhajtja nézni a maga dramaturgiai göröngyeivel megindított előadást?
Ami viszont a csuklást illeti, az tiszta sor: ritmusszabályozó. Ez a világ-krimi itt csuklás-ritmusban bonyolódik. Hiszen éppen ezt tudja a komputerjátékos virtuális kamerája is. Ráközelít, elidőz, továbbsiklik, kutakodik, de nem módszeresen, néha kimeredt szemmel, néha viszont szórakozottan. Ez ugyebár csuklás-forma. Látszólagos bambulás, azután hukk. Hukk, hukkle. A csuklás sűrűsége, hossza-formája-hangszíne amúgy tart bizonyos tempót a világban, emígy meg mégis maga a rendetlenség. Lehet rá számítani, de nem lehet kiszámítani.
És innentől kezdve a lakodalmas asszonykórus által összefoglalt pszicho-horror és dokudráma, idill és misztikum nem véletlenül rendetlen és műfajtalan. A csuklás a káosz hangja. Talán egy szenilis, tétlenül kibicelő isten rekeszizma kínálja hozzá formát, a szabályozó hang-keretet, mely valaha szép volt és pontos, a szférák zenéje, de ennyi maradt belőle. Vagy játszik az Öreg Ördög. Csuklik, és történetet gurít.
*
Az még nem volna igazi újdonság, hogy fiatal filmesek egy végleg elszúrt világról viszonylag jókedvvel mesélnek. Ezt hívják posztmodernnek. Pálfi György fölénye – túl megannyi képhasználati leleményen – egy névelőnyi és egy igekötőnyi különbség. Nem mesél egy világról, hanem – akár a régi, magabízó filmes öregek – megint elmeséli a világot. Azt a világot, mely káosz-ritmusra hozzá méltó történetet pörget ki magából, miközben a Kígyó a dombtetőn tekereg. A Hukkle mégiscsak világmozi. Ennyiben öreges. Vagyis lehetne ugyanezzel a kellemetlen kinyilatkoztatással vicces, de keserű, mint Jancsóé, súlyos és apokaliptikus, mint Tarr Béláé, és éppenséggel reményt csillogtató is, mondjuk, mint Enyedi Ildikóé. Pálfit a hölgytől és az uraktól egy vagy több nemzedék választja el. Filmjében nincs remény, nincs apokalipszis, és nem mellékesen keserűség sincs.
Vicc, az van. Ha a mese végén a semmiből alászálló harci repülő sokkja meg is világosítja elménket, attól még fülig érő szájjal hagyjuk el a mozit.
Röhögünk rajta, ahogy csuklik a Gondviselés. Meggyőző filmet csinált az ifjú rendező. Meggyőz róla, hogy az újmódi világfilmhez ez volna az adekvát viszony. Rejtvényfejtés, majd kacérkodás a Kígyóval. Kubrick szelleme, hazai palackból. Ilyen ma egy fiatalos majdnem-remekmű. Fiatalság: bolondság. Bolondozás és kénkőfüst.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1198 átlag: 5.43 |
 |
|
