KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/március
KRÓNIKA
• Takács Ferenc: Gene Kelly (1912-1996)

• Hirsch Tibor: Mélységiszony Underground
• Kovács András Bálint: Crazy történelem Underground
• Bori Erzsébet: Lekésett randevú Jugoszláv fekete filmek
KÍNA
• Bikácsy Gergely: Az illatozó lelkek tavának filmjei Kína a Temze fölött
• Szőke András: A kínai idő Napló
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: A cyberkirály (hold)udvara William Gibson
• Nyírő András: Game over Mortal Kombat
FORGATÓKÖNYV
• Forgách András: Hosszú alkony Forgatókönyv
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Szünetjel
• Lőrincz Éva: A pelenkázás művészete
KÖNYV
• Dániel Ferenc: Széljegyzetek egy képeskönyvhöz Laci, Bonnie és Clyde
KRITIKA
• Csejdy András: Vamos a la playa! Titkom virága
• Turcsányi Sándor: Szintén zenész Desperado
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Mrs. Parker és az ördögi kör
• Déri Zsolt: Casino
• Bori Erzsébet: Nővérem, nővérem
• Báron György: A skarlát betű
• Ardai Zoltán: Sabrina
• Vidovszky György: Jumanji
• Harmat György: Wong Foo

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Underground

Crazy történelem

Kovács András Bálint

Kusturica a frontvonalat nem szerbek, horvátok, szlovének és bosnyákok között húzza meg, hanem a jugoszláv hazafiak (valamiért mind szerbek) és az „idegenek” (németek, kommunisták, négerek, európaiak) között. Új Leni Riefenstahl lett, akit elsodort a pusztító nemzeti erő esztétikuma. Filmjével a rossz lelkiismeretre apellált, és nyert.

Az Undergroundban sötét erő dolgozik.

Képes magával ragadni a nézőt, kiváltképp azt, aki úgy érzi, jó, ha valami felrázza civilizált európai ernyedtségéből. A vad balkáni tűz, amely immár nemcsak mítosz, hanem véres valóság, megfelelő ellenpontja annak a zavart tehetetlenségnek, amelyet Európa és a világ tanúsított ennek a tűzfészeknek az újabb fellobbanásával szemben, és amelyet a rosszindulatú szemlélő úgy is értelmezhet, hogy a tehetetlenség csak látszat, valójában a világ busás hasznot húzott a testvérháborúból. Kusturica erre a rosszindulatra és rossz lelkiismeretre apellált filmjével, és nyert. Arany Pálmát Cannes-ban. De vesztett is még többet. Elvesztette művészi hitelét, amit első filmjeivel szerzett. Új Leni Riefenstahl lett, akit elsodort a pusztító nemzeti erő esztétikuma.

Ezenkívül: Kusturica filmje csapnivalóan rossz. És nemcsak azért, mert hazug és elfogult, hanem, mert – vélhetően ebből következően – művészileg átgondolatlan és zagyva. Pontosabban: az első része kifejezetten szórakoztató; a második rész mind gondolatilag, mind elbeszélésmódját tekintve végtelenül zavaros és ostoba, míg a harmadik rész – miközben nem kevésbé zavaros és ostoba – még fellengzősen gonosz is. Ezenkívül az egész kétszer olyan hosszú, mint amilyennek lennie kéne.

Nehéz jóindulatúnak maradni a tehetséges fiatal rendező iránt, akinek tehétségéből, úgy látszik nem futotta annak belátására, hogy a „minimális humanista álláspont” (bármit jelentsen is ez a kifejezés, amelyet saját filmjével kapcsolatban használt egy nyilatkozatban) nem elég egy olyan konfliktus feldolgozásához, amelyet éppen, hogy csak nagyon sok emberi megértéssel, azaz humanizmussal lehetne megoldani. És ha nem láttuk volna korábbi filmjeit, a „tehetséges fiatal rendező” megjelölést felcserélném az „infantilis dühvel bélelt jó formaérzékű suhancra”.

Kusturica tudta, hogy életveszélyes témához nyúl, amellyel kapcsolatban minden egyes állítás azonnal százszoros gellert kap úgy, hogy a végén már senki sem ismer rá. Tudta, hogy nem szabad „történelmi filmet” készítenie, amelyben magyarázni akarja az újabb balkáni vérontást. Filmjében nem a háború történelmi, politikai okait boncolgatja, hanem azt a lelkületet próbálja meg leírni, amely a háborúságban résztvevő feleket tüzeli. A baj csak az, hogy az Underground – talán a rendező akarata ellenére? – mégis egy sajátos történelmet mond föl, pedig az első részből még érződik az igyekezet, hogy a súlypont a nemzeti karakterábrázolásra essen. A második és a harmadik rész azonban az első részben elmondottakhoz már semmit sem tud hozzátenni, viszont egy történelmi ívvé kerekíti az elején elindított cselekményt. Kusturica nyilván nagyon magabiztos volt, és úgy gondolta, hogy karakterei elég erősek ahhoz, hogy eltereljék a figyelmet a történet politikai és történelmi aspektusairól. Tévedett: alakjai figyelemkeltőék, de ordítóan egysíkúak. Ezért érdeklődésünk minduntalan a történelmi háttérre téved.

Az pedig ebben a filmben ámulatba ejtően ostoba, és a legjobb esetben is csak paródiaként értékelhető. Íme: Jugoszlávia területe idegen hatalmak vetélkedésének színtere, de legelsősorban a németek hódító agressziójának célpontja. A szerbeknek mindegy, ki bombáz, az idegenek úgyis csak azért jönnek ide, hogy romboljanak, vagy hogy a háborúból nyereséget húzzanak. Miután a második világháborúban a németek a szövetségesekkel karöltve lerombolták Szerbiát, jött a kommunista Tito, aki sötétségbe és tudatlanságba kényszerítve hű népét elhitette velük, hogy a háború még mindig folyik, közben pedig – megint csak idegenekkel folytatott – sötét fegyverkereskedelemmel kereste degeszre magát. Mikor meghalt, a nép kijött a napvilágra, el volt tévelyedve, mert azt hitte, még mindig harcolnia kell, s közben szembesült a hamis mítoszokkal. Eközben megint idegenek – kék sisakosok – léptek Nagy-Jugoszlávia földjére, busás hasznot húzva az eltévelyedett nép testvérháborújából, amiből semmit sem értenek. De a nép mindennek ellenére szereti hazáját, igazából vendégszerető, és nem akar gyűlölködni.

Hogy miért ugrottak Jugoszlávia népei egymás torkának? Néma csönd. De sajnos ki lehet találni, hogy Kusturica mit gondol erről, és ez baj. Legkirívóbb utalása a horvátok és a szlovének németek iránti szimpátiája, illetve a szerbek németellenessége: Jugoszláviában csak a szerbek nem hajlandók meghajolni az idegenek előtt, vagyis ők szeretik legjobban hazájukat.

Ízlés dolga, ki mit gondol erről a történelemképről. Nemcsak azért nem érdemes vitatkozni vele, mert minden pontján hamis, mert árad belőle a szerb nemzeti elfogultság – Kusturica maga egyébként ,jugoszláv keverék” –, mert a nácikat, Titót és a szövetségeseket egybemosó gondolat nevetséges, és csakis a legkorlátoltabb nacionalizmus szempontjából konzisztens (hiszen Tito is horvát volt); mert a kéksisakoson keresztül – akik ráadásul négerek is a filmben – az európai békemisszió elutasítása vérlázító, hanem mert a nézőnek végig az az érzése, hogy nem is ez a tömény badarság a rendező igazi mondandója. Kusturica valahogy úgy gondolja, hogy nem is az a fontos, hogy mi történt, hanem az, hogy megértsük: a balkáni, jugoszláv lelkület olyan, hogy nagyon szereti a hazáját, de ha becsapják, megtévesztik és elárulják, akkor vakon vagdalkozni kezd, hogy kő kövön nem marad. A frontvonalat ezért nem a szerbek, a horvátok, a szlovének és a bosnyákok között húzza meg, hanem a jugoszláv hazafiak (akik valamiért mind szerbek) és az ,idegenek” – németek, kommunisták, négerek, európaiak-között. Mert a „humanista minimum” nem azt kérdezi, hogy ki a horvát és ki a bosnyák, hanem azt, hogy ki adja idegen kézre a hazát. Márpedig Kusturica szerint történelmi tény, hogy a második világháború óta folyamatosan idegen kézen van a haza, ami most valóságos szétesését is eredményezte. Ezért meri a Tito-temetés képei alá a Lili Marlene hangjait tenni. Innen a film indulata is, de ez sajnos inkább a nacionalista elfogultság dokumentuma, mintsem elfogadtatja érvelését.

Mindettől azonban még nem nyert volna a film Arany Pálmát. Ami mégis magával tudta ragadni a nézők egy részét, s amitől minden visszássága ellenére mégis hitelesnek érezhető, az Kusturica művészi „őszintesége”; ezt a hihetetlenül zavaros történelmi agyrémet úgy tárja elénk, mint amilyen: szürreális, zavaros agyrémként. A film gyors tempójú, szürreális abszurd tragikomédia, ami – bármit gondoljunk is a valóságos történet részleteiről – sajnos igencsak megfelelő megközelítése ennek a véres drámának.

Kusturica szeretettel figyeli hőseit, mint egy egzotikus állatkert lakóit. (Az állatkert motívuma ráadásul explicit a filmben, hiszen a németek terrorbombázásának rémségét egy állatkert pusztulásán keresztül érzékelteti, s az onnan megmenekülő kis majom a film végéig szimbóluma lesz az ártatlanul pusztított jugoszláv népnek.) Ez az (ön)irónia menti meg a filmet attól, hogy egyszerűen leírható legyen a nacionalista ideológiával. Minden hőse elrajzolt karikatúra – akiket egyébként a legbüszkébben vállal –, és legalább annyit lehet mulatni rajtuk, mint amennyire komolyan kell venni őket. Mert komolyan kell venni őket, hiszen tréfás kedv ide, részeges duhajkodás oda, ezek az emberek könnyen ölnek.

De ha jól megfigyeljük Kusturica karakterábrázolását, megint csak egy nagyon szimpla képletet kapunk. Minden alak csupán két dimenzióban mozog: az egyik az élet érzéki élvezete, a másik a hazához való viszony. A két főhős féktelen duhaj természete már-már az imbecillitás határait súrolja (mint ahogy Marko öccse és Crni fia ki is merítik ezt a kategóriát), de mindez csak jellemük egzotikumát, esztétikai oldalát adja, etikai oldalukat a hazáért való elszánt küzdelem képviseli. Ha huszonöt évvel ezelőtt készült volna ez a film, azért ünnepelnénk, mert megmutatja: a hősiesség jól megfér az emberi gyarlósággal, amint ez látható is volt Menzel Szigorúan ellenőrzött vonatokjában. Kusturicának azonban nem ez a célja. Meg akarja értetni a hűvös liberális európai elmével, hogy ez az Európa számára szinte felfoghatatlan testvérháború nemes emberi értékek nevében folyik. Ehhez azonban meg kell ismerni ezt a sajátos karaktert. Eszerint a szerb: forróvérű, nagytermészetű duhaj ember, aki annyira szereti a hazáját, hogy akár a testvérgyilkosságig menően képes küzdeni érte. A filmben az emberi gyarlóság csakis a hazával való viszonyban számít annak. Minden egyebet jótékony megbocsátás illet.

Azt gondolom, bogy itt csúszik félre végzetesen a rendező. Egy véres bohóctréfa hőseiről akarja bebizonyítani, hogy szeretetre méltóak. Filmjében a hazaszeretet az a minimális érték (a humanista minimum), amelynek alapján közös nevezőre próbálja hozni a „jó” embereket. Márpedig ez az a pont, ahol a „hűvös liberális európai elme” meggyőzhetetlen. Az egyetemes humanizmus értékei és a nemzeti hovatartozás értékei egy ponton kényszerűen szembekerülnek egymással. Ez a pont az „idegenekkel” való ellenséges szembenállás.

Marko először még jó pajtás, de kommunista, tehát tolvajokkal, útonállókkal trafikál; ez még megbocsátható. Elszereti bajtársa nőjét: ez is elmegy. Később már rabságban tartja a népet, még később pedig titkos fegyverkereskedelemmel járul hozzá a testvérháborúhoz, ráadásul Németországból: ezért már meg kell halnia; saját idióta öccse veri nyomorékká. A lánnyal már több baj van, igaz, hogy ő csak asszony (a szerb nagy macho is), tehát ingatag, kurválkodik a némettel, tehát úgy kell bánni vele, mint egy darab zsákkal: a szerb a hátára kötözi, és egyszerűen visszarabolja az idegentől. De mert kurvaságra csak hajlamos, összeáll a kommunistával, s így rossz (nemzetelnyomó) útra lépvén neki is halnia kell. Ha tehát a nagytermészetű szerb nem szereti eléggé a hazáját, kurválkodásra, csalárdságra és fekete üzelmekre hajlamos, és jön a katasztrófa.

Az első rész végéig az Underground abszurdba hajló szatíra. A második részben Kusturica megpróbálja megmagyarázni, mi volt a baj a kommunistákkal, s ez hogyan készítette elő a későbbi tragédiát. A film itt leginkább a Bástyasétány 74-hez hasonló szatirikus-szürreális parabola formáját veszi fel. A baj csak az, hogy amíg a szertelenség az első részben inkább az alakokat jellemezte, most ugyanez a filmre is érvényes lesz. Rengeteg narratív és képi ötletet próbál a rendező belezsúfolni a filmbe, úgy, hogy a néző alig győzi kapkodni a fejét: ki kicsoda, ki hol van, ki él és ki halt meg, hol a reális és a szürreális határa! A szimbólumok bonyolult burjánzásán szinte lehetetlen keresztülhatolni, a néző örül, ha egy-egy jelenetnél úgy érzi, követni tudja. Az egész túl spekulatív, túl nehézkes, a rendező maga is alig tud kikecmeregni belőle. Ez az igazi baj, s az csak olaj a tűzre – bár a kettő vélhetően nem független egymástól –, hogy történelemképe primitív és igazságtalan. Kusturica szerint a kommunisták kihasználták a nemzeti ellenállás mítoszát, hogy igájukba hajtsák a népet, de elárulták ezt a történetet, elfojtották a nemzeti szellemet, és az idegenek kezére játszották Jugoszláviát. Addig kurválkodtak – Marko másodszor is elcsábítja Crni szerelmét –, amíg a kismajom bemászott a tankba és szétlőtte az egész kócerájt. Az egész történet épp annyira értelmetlen, mint a fenti mondat. Mert nem arról van szó, hogy a kommunisták kevésbé lettek volna hazugak és alávalóak (bár ez is egy kicsit primitíven hangzik), mint amilyennek Kusturica ábrázolja őket, hanem az, hogy sem magát Jugoszláviát, sem a Jugoszláviát szétfeszítő etnikai feszültségeket nem lehet egyszerűen az elmúlt ötven év számlájára írni. Ha eltekintünk is a szerb hegemón törekvések szerepétől ebben a konfliktusban, akkor sem igaz, hogy a kommunisták miatt robbant volna szét Jugoszlávia. Hiba eltagadni, hogy épp a kommunista Jugoszlávia idején volt a legnagyobb etnikai béke ezen a tájékon még akkor is, ha ezt a diktatúra elnyomásával magyarázzuk. Az etnikai feszültségek nem azért robbantak ki, mert a kommunisták „nemzetietlenek” voltak. Épp ellenkezőleg: azért, mert ugyanannak a diktatúrának ideológiájában az internacionalizmust felváltotta a nemzeti gőg és demagógia. Éppen az, ami Kusturica filmjéből is árad. Hogyan is láthatna ki belőle a rendező! Hogyan is érthetné meg, hogy a sok százezer ember, akiknek sorsát megsiratja, épp amiatt pusztult el, mert akárkik szemében „hazátlan bitangok” voltak? Hiszen ő is arról beszél, hogy az „árulók” tették tönkre szép hazáját... A nacionalistákban az a rémületes, hogy neki csak az a szerb (horvát, magyar, román, orosz, szlovák, lengyel, arab stb.), aki a szerb (horvát, magyar ... stb.) nemzet dominanciáját vallja. Nem elég egy nemzetbe beleszületni, másokat el kell nyomni ahhoz, hogy valakinek joga legyen valóban a nemzethez tartozni. Ennek pedig kivétel nélkül minden esetben az az ideológiája, hogy a harc önvédelmi, és az „idegenek” kényszerítik azt ránk. Amíg a törzsiségnek ez a logikája hatni képes – amelyet oly szépen és pontosan ábrázolt egy másik, a dél-szláv háborúval foglalkozó film, az Első előtt, amely nem véletlenül körkörös szerkezetű, és így el tudja kerülni a szükségképpen torzító történelmi képleteket –, a testvérháborúnak nem lesz vége.

Kusturica ezt láthatóan nem érti. Kár, mert van fantáziája, van benne láttató erő, és bizonyos dolgokat maga is nagyon élesen lát. De amit filmje harmadik részében csinál, az gyalázat. A kéksisakosokat hibáztatni, hősi pózba állítani a tömeggyilkosokat, csak mert a „hazájukat” védik, eltagadni a háború etnikai eredetét hazugság és bűn. Hiába a fellengzős pátosz, amivel az Andrej Rubljov vlagyimiri jelenetét idézi a templomtoronyból lezuhanó libákkal – ahol oroszok oroszokat gyilkolnak az idegen tatárok segítségével –, vagy amivel a végén békülő szózatot intéz a nézőhöz, már nem hiszem, hogy tudja, mit beszél. Filmje ugyanolyan vérgőzössé válik, mint amilyenek hősei. Már nem hiszem, hogy Crni ártalmatlan duhaj, és nem hiszem, hogy meg lehetne bocsátani a fegyverkereskedő Markónak. Gyilkosoknak egymás vállára borulni, szláv fájdalommal siratni a hazát: gazemberek vagyunk, de jó a lelkünk; nem lesz ebből béke...


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/03 08-10. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=237