KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/március
KRÓNIKA
• Takács Ferenc: Gene Kelly (1912-1996)

• Hirsch Tibor: Mélységiszony Underground
• Kovács András Bálint: Crazy történelem Underground
• Bori Erzsébet: Lekésett randevú Jugoszláv fekete filmek
KÍNA
• Bikácsy Gergely: Az illatozó lelkek tavának filmjei Kína a Temze fölött
• Szőke András: A kínai idő Napló
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: A cyberkirály (hold)udvara William Gibson
• Nyírő András: Game over Mortal Kombat
FORGATÓKÖNYV
• Forgách András: Hosszú alkony Forgatókönyv
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Szünetjel
• Lőrincz Éva: A pelenkázás művészete
KÖNYV
• Dániel Ferenc: Széljegyzetek egy képeskönyvhöz Laci, Bonnie és Clyde
KRITIKA
• Csejdy András: Vamos a la playa! Titkom virága
• Turcsányi Sándor: Szintén zenész Desperado
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Mrs. Parker és az ördögi kör
• Déri Zsolt: Casino
• Bori Erzsébet: Nővérem, nővérem
• Báron György: A skarlát betű
• Ardai Zoltán: Sabrina
• Vidovszky György: Jumanji
• Harmat György: Wong Foo

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Laci, Bonnie és Clyde

Széljegyzetek egy képeskönyvhöz

Dániel Ferenc

Hartai László és stábja, dacolva a pénzhiánnyal, film helyett képregényt forgatott, szereplőkkel, helyszínekkel, tetszés szerint változtatható fotókkal.

Csapatnyi makacs, rokonszenves ember fura könyvet adott közre. A Laci, Bonnie és Clyde címet viselő opusz valójában nyomtatott képes forgatókönyv, cinemascope-méretű leporelló egy megvalósulatlan filmről, amelyet kvázi-nézőként böngészhetünk, vagy képzeletünk vásznán fiktív moziként „pergethetünk”. Megejtő Hartai Lászlóék konoksága (a többesszám egy komplett stábot jelent), hogy filmes költségvetés hiányában, a forgatástól elmarasztalva sem dobták be a törülközőt, nem lökték süllyesztőbe mozgóképlátomásukat. Ehelyett – low-low budget alapon – a mozirajongó kevesek számára „forgalmaznak” egy sajátos képregényt történettel, szereplőkkel, helyszínekkel, képi hangulatokkal, akusztikus utalásokkal a pszeudoforgatás titkaival, részleteivel. Nagyon kell szeretni ehhez a mozit. Végtére is mindannyian tudjuk, az eljárás többnyire fordított: előbb készül a nagysikerű film, azután szemezget, idéz, albumozik a nyomtatott sajtó.

Különös érzés a művet dicsérgetni. Hogy lapról-lapra megkomponált, míves munka. Hogy a fázisfotóknak kisugárzása van, hogy a kivágatok találóak és hangulatosak, a xeroxbetétek sejtelmesek, érdekesek; hogy a tipográfus mintha együtt érezné a rejtekező filmet és az olvasásra kínálkozó szöveget. A fázisképekben jelenetek lappangnak, kiolvasható érzelmi kapcsolatok motiválják, törekednek valami felé. Mindez a xeroxbetéteken a kettősnyomásnak köszönhetően kettősjelentésűvé válik: „ha akarom, homorú, ha akarom, domború”. A fekete-fehér színvilág a tudatos archaizálás eszköze: a múltból kell/lehet élővé menteni filmjeinket. Az olvasó szégyenkezik is, lelkifurdalása támad, mint pénzeszközökben nem bővelkedő, potenciális filmgyártónak: „mért nincs annyi zsozsóm, hogy ez a csapat élőben is megmutathassa, mit tud vagy mit tudna...?”

A magamfajta olvasó, mint reménybeni, de eleve esélytelen filmproducer a hitetlensége miatt is szégyenkezik. Hartaiék látens filmjében föllép, bujkál, inspirál, értelemez „Laci” az univerzális mozibuzi, amolyan poszt-Mándys kulcsfigura ő, akinek az úgy nevezett életén, mint huzatos átjáróházon, átlibbennek az örökfilm képei, századunk mitologémái. Számára nincs romlandóság. Nincsenek kételyei. Mintha meg sem érintette volna énjét Walter Benjamintól származó sok, és nyomós aggályunk a sokszorosítás okozta silányulás iránt. Mármost, szégyen ide-oda, nekem vannak kételyeim, aggályaim.

Forgatókönyv: INFORMÁCIÓS IRODA (Budapest). Egy vasalódeszkán és a túltáplált macskán kívül semmi se zavarja a filmdobozokkal, régi folyóiratokkal, plakátokkal zsúfolt irodaképet. Ez a férfi birodalma, a mozivállalat információs központja, ahova bárki telefonálhat mozi-ügyben. Bármilyen mozi-ügyben, akár a műsorra, akár egy névre, akár egy film történetére kíváncsi. Csúcsidőben szinte mindig csöng a készülék. Olykor marhaságokat kérdeznek tőle, vagy olyasmit, amit bármelyik műsorújság megír. Gyakran hívják ismeretlen ismerősei, akikkel valamikor régen, egy-egy telefon során cinkosokká lettek.

Fotókivágat: Laci telefonál, tárgyi világa majdnem üres, jelzésszerű. Háttérben, a falon korjelző filmplakátok: Marco Ferreri és Peter Greenaway műveit hirdetik.

Hiszek a fotókivágatnak, de erősen kétlem, hogy napjainkban volna „csúcsidő” mohón érdeklődő filmrajongókkal. Éppenhogy apályidő van, vagy klipidő, amikor a forródrót kölcsönös baromkodástól hevül föl. Kit érdekel manapság, a velőtrázó effektusok korában egy film története? Ki fogékony még olyan kultúrhistóriai finomságok iránt, hogy a szürrealista mozgalom fénykorában művészek, szép emberek gyűltek össze s amúgy, mellékesen, jelenlétükből késői legenda kerekedhet? Mekkora reklám-hajcihő kellene ahhoz, hogy a fogyasztók egyáltalában észrevegyék? most, íme, egy sztár-operatőr – egy referenciafilm erejéig – eladja lelkét a szépiparnak, csúcsgázsiért egy xeroxkampánynak?

Példáimat a ,Hartai” – albumból vettem. Lehet, hogy mindez kekeckedésnek tűnik, de az ő válaszaik valamiképpen túl kézenfekvőek, adekvátak. Ironikusan bizonyítottak. Értelmiségi válaszok. A film kultúrájában mélyen átitatott válaszok. Újból végigtekintve a stáblistát: ez nem is lehetne másként. Ettől válik az album és annak tartalma az értelmiségi összekacsintás termékévé, a mi belső ügyünké. Mi beérjük a hívószavakkal: Dali, a haldokló, pénzéhes Dali, Breton, az avantgárd férfias-szép főtitkára; egy hotel az „Andalúziai kutyához”, zuhanyozó: „a víz dobolása a műanyag függönyön”; Bonnie, a veszedelmesnő; egy üres lakás korban egymáshoz nem illő párral; pucér segg à la Brando, Casablanca, az Orient Expressz; haladás, nyargalás, autózás „kifulladásig”, pisztolygolyó a szív fölé... és így tovább.

Sok a jóból vagy kevés? – ha azt tekintem, hogy én vagyok egyike az örökmozi kihalófélben szenvelgő rajongóinak, mint kivételes példány szemben az árral, még hiszek a film misztériumában, vaskosabb képeskönyvet is végig bogarásznék. Sőt. Magam is hajszolnék pénzes támogatókat, hogy – Hartaiék nyomában – én is megcsináljam a vászonról visszaköltött leporellómat. Talán más szereplőkkel, más vezérmotívumokkal, más kép-gondolattársításokkal és lábjegyzetekkel. A világ azonban rideg és igen-igen kemény: a filmforgalmazó fejével gondolkodva, ami írásomban kétely vagy aggály gyanánt fölmerülhetett, az abban a fejben és zsebben lehet egyszerű döntvény: „nem adok”. És nem ad, mert Grunwalsky Ferenc ajánlósoraival ellentétben – egyszerűen nem tűri, hogy akármilyen sztorit túlterheljenek filmidézetekkel; hogy egy ízig-vérig amerikai mitologémát beleoltsanak egy franciába, s azontúl még a „felfoghatatlan” közép-kelet-európaiba. Választani kell.

Lábjegyzet: jól az agyamba véstem, amikor Jarmusch Florida, a Paradicsom filmjét egy off-Broadway moziban – teltházban ülve – láttam, s a történet végén a szereplők Budapest felé tartó légijáratra szálltak, az egész mozi kórusban röhögött. Ez ott, oda illő, oda célzott poén volt, és talált is.

 

 

Hartai László – Muhi András: Laci, Bonnie és Clyde (Könyvfilm) Inforg Kiadó, 1995.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/03 50-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=228