KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/március
KRÓNIKA
• Takács Ferenc: Gene Kelly (1912-1996)

• Hirsch Tibor: Mélységiszony Underground
• Kovács András Bálint: Crazy történelem Underground
• Bori Erzsébet: Lekésett randevú Jugoszláv fekete filmek
KÍNA
• Bikácsy Gergely: Az illatozó lelkek tavának filmjei Kína a Temze fölött
• Szőke András: A kínai idő Napló
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: A cyberkirály (hold)udvara William Gibson
• Nyírő András: Game over Mortal Kombat
FORGATÓKÖNYV
• Forgách András: Hosszú alkony Forgatókönyv
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Szünetjel
• Lőrincz Éva: A pelenkázás művészete
KÖNYV
• Dániel Ferenc: Széljegyzetek egy képeskönyvhöz Laci, Bonnie és Clyde
KRITIKA
• Csejdy András: Vamos a la playa! Titkom virága
• Turcsányi Sándor: Szintén zenész Desperado
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Mrs. Parker és az ördögi kör
• Déri Zsolt: Casino
• Bori Erzsébet: Nővérem, nővérem
• Báron György: A skarlát betű
• Ardai Zoltán: Sabrina
• Vidovszky György: Jumanji
• Harmat György: Wong Foo

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Cybervilág

William Gibson

A cyberkirály (hold)udvara

Kömlődi Ferenc

Mire a mozikba került az első megfilmesített William Gibson-történet, a Johnny Mnemonic, a virtuálrealizmus már nem elszálló fantasztikum, inkább lassanként beteljesülő prófécia.

Végtelen tér, szuperszonikus sebesség. E dimenzióban a valaha vagy a múlt néhány nanoszekondot jelentenek csupán.

Aranyzöld kristály-kőrengeteg felett lila fellegek gomolyognak. A messzeségben bágyadt-sárga eukaliptusz meredezik az ég felé: egykoron rózsaszín iszaptengerben tengette életét. Szivárvány-kráterből fluoreszkáló láva hömpölyög. Aztán a képmezőt függőleges cseppkő-egyenesek hálózzák be. A háttérben szélvészgyorsan pergő türkiz-karmazsin-narancssárga koncentrikus körök. Hermelinpalástba burkolt távoli bolygó. A burok aranyló embriót melenget. A horizontot színkarnevál meteor szeli át... A Future Sound of London-klipek mesebeli-mesterséges helyszínein akár William Gibson virtuálhőse, Case, a legendás console cowboy is találkozhatna Neuromancer-rel.

Cyberspace. „Olyan háromdimenziós konszenzuális hely, amelyben az információk láthatók, hallhatók, sőt akár tapinthatók is lesznek. E virtuális környezetek némelyikében az ’adatok’ emberek, vagyis az egyes szereplők háromdimenziós megjelenítései...” (Allucquere Rosanne Stone: A szellem teste, Replika, 1995. június) Felfoghatatlan teljesség, kollektív hallucináció – vallja az új, elektronikus-informatikus (közismertebben techno) kultúra apostola, a Johnny Mnemonic, a Neuromancer-trilógia és a Virtuálfény szerzője, William Gibson, cyberpunkguru. (Aki saját állítása szerint a Neuromancer megírásáig számítógépeknek még a közelében sem járt.)

 

 

„Negatív” utópiák

 

A véletlen fura szeszélye, hogy a jeles „közeljövő-kutató” kulcsműve, a Neuromancer az 1984-es, orwelli évben jelent meg. (A ciklus további darabjai: Count Zero, Mona Lisa Overdrive.) A Johnny Mnemonic-ot Gibson korábban írta, de témája és szereplői révén (elsősorban a filmben Mollyról Jane-ra átkeresztelt implant-lányra gondolunk) nyugodtan tekinthetjük prológnak. Legbölcsebben mégis akkor járunk el, ha elemzésünket az időben legközelebbi – a XXI. század első évtizedében játszódó –, 1993-as Virtuálfénnyel kezdjük.

A cselekmény – a két szövetségi államra szakadt Kaliforniában – egy véletlenül eltulajdonított VR-szemüveg körül bonyolódik. A főszereplők biztonsági emberek, információfutárok. Az adatokat egyelőre még nem fejbe épített mikrochipeken tárolják (mint például a Johnny Mnemonic-ban), hanem a kívülállók számára titokzatos és használhatatlan napszemüvegekbe programozzák. A döntő bonyodalmak akkor történnek, amikor valaki felteszi ezt a szemüveget (később: amikor belép a kibertérbe). A Virtuális Realitás: adathalmaz, jövőkép, vagy – a humanizált technológia diadala. (Az Orbital 1994-es Snivilisation-jének borítóján Isten is VR-maszkot hord. „Filozófia?” – így egy férfihang. „Technológia” -skandálja egy hölgy. A kérdés-felelet játék a végtelenségig ismétlődik...)

A kaliforniai utcakép pedig a Szárnyas fejvadászt idézi, csak a replikánsokat hiányolhatjuk. Gibson lépésről lépésre jut el a „ködös” jövőhöz: a Virtuálfény világa tulajdonképpen ma is létező – kissé eltúlzott – valóság. Mintha egy számítógépbe táplálta volna ezredvégünk karakterjegyeit, végeredménynek pedig az eljövendő harmincnegyven év arculatát kapta meg. A változások leheletfinomak, első látásra (olvasásra) szinte észrevétlenek. A mindenhatót számítógépnek hívják (és ma?), Kalifornia széthulló világ (mi vajon nem szembesülünk naponta a káosszal?), polgárai ámokfutó rakéták (1996-ban nincs így?). A részletek megegyeznek, az egész azonban megváltozott. „Nemcsak a század végén, az ezredfordulón vagyunk túl, de valami másnak is a végére értünk. Éra? Paradigma? Mindenhol a befejezés jele” – elmélkedik Yamazaki, a japán diák. Nyugtalanító, ám mégis igaz – e néhány mondatban benne foglaltatik az Újtól való összes félelmünk. Gibsont sci-fi írónak skatulyázzák be, pedig könyvei nem fantasztikusak. Hiányzik belőlük a tündérmesei elem, a naiv irrealitás. A jövőbe nem vágyakat vetít: a mából, hagyományos (karteziánus) logikával prognosztizál. A valóság jelen kerékvágásából talán, ha tíz százalékkal zökkent ki.

És ha ehhez a tíz százalékhoz még tízet hozzáteszünk, megkapjuk a Johnny Mnemonicot (a filmet – Gibson forgatókönyvéből – Robert Longo rendezte, a főbb szerepekben Keanu Reeves, Dina Meyer és Dolph Lundgren jeleskednek). 2021-ben vagyunk (a Szárnyas fejvadász 2019-ben játszódik), a számítógépek az Univerzum urai, mögöttük pedig multinacionális nagyvállalatok állnak. Johnny információfutár, az agyában lévő chipet azonban túltöltötték... Először Pekingben, aztán New Jersey-ben bukkan fel, és így tovább. Hasonló kozmopolitizmus jellemzi a Neuromancer-ciklust is: Case és társai hol Párizsban, hol Ankarában, hol Tokióban vagy a két megaváros konglomerátumban – Chibában illetvé a Sprawl-ban – bolyonganak. Igaz, a világ geopolitikailag apró államokra hullott szét, de ezeket az apró államokat már „csak” számítógépes – kódolható és dekódolható – határok választják el egymástól. Szabadság-illúzió: személyes papírokra nincs szükség, az adatbankban úgyis mindent rögzítettek. A világfaluban az angol a hivatalos nyelv. Éppen akkor – paradox tendencia (vagy mégsem?!) –, amikor a techno-kor elektronikus zenéjéből kihal az ének (a konkrét nyelviség), s az amerikai-angolszász titánok mellé skandináv, holland, belga, német, francia nagyságok lépnek!

A ma még oly sok Európai Közösségi vitára okot adó egységes fizetőeszköz is megvalósult: 2021 polgárai új yenben gondolkodnak. Abban a világban, amelyet az információs sztrádává módosult cyberspace-kommunikáció ural. Kultúrája örökletes, s amikor felnőtt a negyedik-ötödik generáció, mondjuk Case vagy Johnny gyermekei (a növekedés üteme kétszerese a természetes növekedési ütemnek), a tradicionális műveltségnek bizony már csak hírmondói tengődnek. Ki jár könyvtárba, ha az Interneten – vagy annak jogutódán – minden szükséges információhoz hozzáférhetünk? Ki olvas például verseket, ha interaktív utakon lényegesen kreatívabb (és konkrétabb) tevékenységekkel tölthetjük szabadidőnket? A gibsoni világban az olyan élő organizmusokat, mint a fű vagy a fa, szinte nem is említik. Mesterséges úton sokkal tökéletesebb szervezetek állíthatók elő. Neuromancer korában a lovak már harminc éve kihaltak, a zsokék pedig console-zsokék. Az eget – különböző programok által – megváltoztathatjuk magunk is. Pontosabban a mindannyiunkat őrző-óvó mammutvállalatok. A cyberspace fokozatos (materiális és szociális) kitágulásával illúzió és realitás határai is elmosódnak. A science-fiction kategóriát szép lassan elfelejtik. Gibson utópiái prognosztizáltak, prognosztizálhatók, pozitív-negatív minősítésnek – ideológiamentességüknél fogva – nincs értelme. 2021 és ami utána jön egyszerűen olyan, amilyen...

 

 

„Mesterséges” intelligenciák

 

Gibson világa nemcsak idő- és térutazások sora: az utazás tudatalattink, a lélek rejtett régiói felé is irányul. „Az ember végleg kiszáll a történelemből – állítja Douglas Rushkoff – és beleveti magát Kibéria időtlen dimenzióiba.” Case, Turner, Johnny, Molly és a többiek e dimenziókban tevékenykednek. „Kibéria a kibervilág szó egy variációja, de Rushkoff beleérti a New Age miszticizmusát, a pszichedelikus drogok világát és a rave kultúrát is. Ezek az asszociációk nem teljesen alaptalanok: a virtuális valóság a legközelebbi szimulációja annak, ahogyan egy időtől, helytől, sőt személyazonosságtól megfosztott világ kinézne. A kábítószerek és a VR egyaránt lehetőséget adnak egy új, nemlineáris valóság megteremtésére, ahol az önkifejezés közösségi eszmény.” (Lance Strate: A kiberidő megtapasztalása...) Időtől, helytől, személyazonosságtól megfosztott világ: Rushkoff kimondatlanul arra a jelenségre is utal, melyet másodlagos tudati állapotként szoktunk körülírni. A nemlétező létező, az ismeretlen ismerős – meghatározásaként még egy sor közhely-paradoxont felböföghetnénk. De akár a Tibeti Halottaskönyvre is hivatkozhatnánk. Helyette azonban célszerűbb – s Gibson gondolataihoz is közelebb áll – a WARP lemezcég kiadta Artificial Intelligence (Mesterséges Intelligencia) széria első videójára, a mintegy negyven perces Motionra (Mozgás, 1994) utalnunk. (A WARP-ról annyit illik tudni, hogy sheffieldi illetőségűek, „istállójukba” pedig az elektronikus – póriasabban: techno – zene olyan kísérletező szellemei tartoznak, mint az Aphex Twin, az Autechre, a Black Dog, az LFO vagy a Sabres of Paradies.)

Phil Wolstenholme, a három rendező egyike szerint céljuk az agy számára felfoghatatlan pszichés területek ábrázolása volt. A tudományok, a pszichológia, a vallás, az asztronómia részlegesen érintik is e szférát, lényegét meghatározni azonban mindmáig nem tudták. „Ez az állapot maga a Tiszta Információ, és csak tőlünk függ, hogy vágyainknak megfelelő formát adjunk neki.” A nem szerény célra egyes egyedül a számítógépes grafika végtelen trükkarzenálja képes. A történet nem túl bonyolult: tágas helyiségben egy robot (mesterséges intelligencia = MI) ücsörög és jointot szív. A Beaumont Hannant, a Polygon Window, a Cabaret Voltaire-es Richard H. Kirk, Speedy J., Mark Franklin és az Autechre komponálta zenék az ő látomásait illusztrálják. Olyan tájakon bolyongunk, melyeket valaha tényleg láttunk, csak épp idejére és helyére nem emlékszünk már. Valahol a kollektív memóriában léteznek: utazónk szinte fénysebességgel száguldja be őket. Mikroszkopikus sejtek, konstruktivista görög szoborcsoportok, elképesztően mély (barna) szurdokok, valószerűtlenül zöld fennsíkok. Később ismeretlen élőlények vándorlását figyeljük, a tapogatócsápok mini-űrhajóvá alakulnak, aztán robotunk is belemászik a képbe, peckesen bandukol a sivatagban. Majd semmivé foszlik: valahol a tudatalatti és a tökéletes szimuláció között járunk. A színek melegbarnák, okkersárgák, azúrkékek – nincs félelemérzetünk. Boldog lebegésben leledzünk. A negyven perc az Univerzum történetét eleveníti fel... (Persze nem azt a históriát, melynek csúcspontja, példának okáért, Hannibál az Alpokban.)

A jointot szívó robot akár Gibson-regényfigura is lehetne: hősei többek között drogokon élnek. (A pejoratív ’kábítószer’ helyett célszerűbb drogot mondani, már csak azért is, mert az angol szó – mint valaha a szerek – többek között gyógyszert jelent.) A XXI. században használatuk éppen olyan mindennapos, mint ahogy például szemeket és egyéb testrészeket cserélnek le. Vagy ahogy kivénhedt milliárdosok létfenntartó kádakban tengetik (vég)napjaikat. Alkalmasint a drogokat orvosi utasításra szedik. Persze céljuk is más, mint napjaink azon tizenéveseié, kik unaloműzésből kapkodják magukba az Ecstasyt. A gibsoni tudat valóban kitágult. Például Angie-é, a Mona Lisa Overdrive egyik hősnőjéé. Lelki szemei előtt hosszú film pereg: az informatizált világ egyik fődinasztiájának, a Tessier-Ashpooloknak a története. A sztori a genetikailag tökéletes ártószellemig, Lady 3Jane-ig tart. Bár lehetséges, hogy ő már csak holografikus kép. Angie (vagy Kumiko) álmait, vágyait a valóság felé MI-k, azaz kizárólag csak az ő számukra létező számítógépes szellemlények továbbítják. S rajtuk keresztül kommunikálnak azzal a bizonyos másik világgal is. Angie szeretné tudni, mikor következett be a „Változás Napja”. „Amikor a mátrix öntudatra ébredt, egyidejűleg érzékelt egy másik mátrixot is, egy másik öntudatot” – Colin, a számítógép-szellem válasza a cyberspace-ábrázolásokat, a Motiont vagy a Future Sound of London klipjeit is értelmezi. Gibson művészete e ponton filozófikus mélységekbe „száll alá”: a szimultán létező, párhuzamos világok jelenségére világít rá. Egy-egy „képkocka” erejéig, belemagyarázó szándék nélkül. Sajnos a Johnny Mnemonic című filmből ezek a mélységek hiányoznak: szimpla akciófilm lett belőle, egy a sok közül, holnapra elfelejtjük. Gibson szelleméhez közelebb áll a Szárnyas fejvadász befejezése: Harrison Ford és a replikáns (tehát MI) Rachel a valóság elől ilyen párhuzamos világba menekülnek. (Nagy kár, hogy a film zenéjét az ünnepelt giccskirály, Vangelis szerezte.) Vagy a Reload A Collection of Short Stories című multimédiális albumát (1993) „illusztráló” Dominic Fripp-féle techno-novellák körébe. Az írások a súlytalansági állapotot igyekeztek szavakba önteni. A MI-k tudatunkat különös, futurisztikus Valpurgis-éjszakák felé bővítik. Például a Mona Lisa Overdrive utolsó fejezetében: az ismeretlen birtokot élőhalott szellemlények – „Zéró Gróf” Bobby, Angie, a Finn és Colin – lakják. Egy virtuális közösség. Virtuális közösségek persze régóta léteznek. Manapság virtuális koncertek is: az FSOL (már megint ők) londoni stúdiójukból messzi városok felé sugározzák az „élő” koncertet. Az ISDN-integrált szolgáltatású digitális hálózat, s egyben 1995-ös albumuk címe – a jövő hangversenymodellje. A közvetlen zenekar-közönség kapcsolatot a SONY- televíziót és telefonhálózatot összeházasító – videókonferenciájához hasonló jelenség váltja fel. Lehet, hogy a gombokat sem az FSOL-komponisták nyomkodják, mint ahogy a más dimenzióba költözött Angie-t is Mona szimulálja, s éli a sztárok felpörgetett életét. De az is előfordulhat, hogy már Monát is szimulálják. Például Jones, a Johnny Mnemonic agyát mikrohullámokkal letapogató delfin.

 

 

A delfin

 

Johnnyt – és közvetve az egész emberiséget – Jones menti meg. Az agyban tárolt adatok ugyanis életmentő információk. Segítségükkel egy új, minden korábbinál pusztítóbb járvány válna gyógyíthatóvá: az AIDS-párhuzam egyértelmű. A Virtuálfényben pedig húsvér „AIDS-sztárokat” bálványoznak. Démétér és Apolló kultikus állata maga is szupersztár: gondoljunk bele, Gibsonnál a természet csak szintetikus, mesterséges flóra és fauna formájában vagy annak teljes hiányában jelenítődik meg. Kivétel a delfin. Az ő energiájával égetik szénné a fanatikus vallási őrült és kérlelhetetlen bérgyilkos Prédikátort. Dolph Lundgren a Yakuza embere: a XXI. századi bűnözés korlátlan hatalmú intézménye nem a Maffia, hanem a japán kollégák irányította multinacionális bűnszövetkezet. (A geopolitikai trendek – az Egyesült Államoknak a Csendes-óceáni térség felé forduló gazdasága – ugyanezt ígérik.)

De a delfin a kiberkultúrában máshol is előbukkan: egy 1995-ös NASA-tervezetben egy űrjármű a földönkívüli intelligenciák számára készített multimédiális szobrot szállít. Rendeltetése jelek adása (és vétele) a távoli ismeretlen felé. A projekt neve Űrrepülő Delfin.

A Motion nem azonosítható élővilágában pedig csak a fény-egyenesek és árnyékalagutak kibernetikus labirintusában hullámzó tigrisdelfinek az egyedüli „valóságos” állatok. Intelligenciájuk messzeföldön híres. Ezenfelül nyugalmat és a teljesség érzetét sugározzák magukból. Mindazt, ami Gibson könyveiből és a mi világunkból kimaradt.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1996/03 28-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=233