Láttuk mégMrs. Parker és az ördögi körTakács Ferenc
Robert Altman produkciójában és a jelek szerint Robert Altman stílusának igézetében készítette el Alan Rudolph (Altman régi munkatársa) az eposzi terjedelmű munkát Dorothy Parkerről, századunk amerikai irodalmának és irodalmi-művészeti életének színes, érdekes és sok tekintetben jelképes sorsú és működésű alakjáról. „Mrs. Parker” – mert Dorothy Rothschild első férje után kapott nevét haláláig használta, s szerette, ha mindenki így szólítja – a húszas évek gyermeke volt, a szesztilalom és a dzsesszkorszak nevelte íróvá. A film is ezt a világot idézi fel igazi „altmanos” részletezéssel, a végtelenségig pontosan. Ám az életesség, a rögtönzés látszatát keltő ravasz ál-terjengősséggel: hosszú-hosszú jelenetsorok taglalják a húszas évek New York-i bohéméletét, az Algonquin Hotel hatalmas kerek asztalát, s a körötte „ördögi kört” alkotó újságírók, kritikusok reménybeli film- és drámaírók szellemes társalgását, finomabb és durvább marakodásait és persze kusza szerelmi viszonyait is.
Rendkívüli gondossággal kivitelezett retróban tárul elénk ez a húszas évekbeli bohémig: részegségnek, cinikusan érzelgősségellenes érzelmességnek, stílusos önpusztításnak és teremtő szellemi nyugtalanságnak a világa, amely a korszak irodalmi krónikásának, F. Scott Fitzgeraldnak a regényeiből és elbeszéléseiből ismerős. Ugyanez a retró-módszer (az éppen taglalt időszak frizuradivatjának és autóformáinak, nadrághajtókáinak és függönymintáinak gondos felidézése) jellemzi a film előrepillantásos részeit is: a húszas évek történetet ugyanis meg-megszakítják olyan jelenetek, amelyeket Dorothy Parker életének későbbi szakaszából, 1937-ből, 1945-ból, 1958-ból és halálának évéből, 1967-ből vett a rendező. Ezt az aprólékos vizuális gondosságot egészíti ki egy színdramaturgiai ötlet, valamelyest gépies, ám nem hatástalan jelkép: a húszas évek világát, az igazi, izgalmas életet ugyanis színesben látjuk, a későbbi időszakokat- a ráadás éveit – pedig fekete-fehérben.
Pontos, ragyogóan kivitelezett munka a film, szinte már-már öncélúan dekadens tobzódás a retróban, önnön módszerének, s e módszer kivitelezésének technikai tökélyében. De mond is valamit. Elmondja Mrs. Parker életét, s evvel az élettel szerelemről és halálról, züllésről és alkotásról, kesernyés boldogtalanságról és teremtő önpusztításról beszél: azaz a modern amerikai művészsors mítoszát regéli el, jól, hatásosan és tanulságosan.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 995 átlag: 5.58 |
 |
|
