HorrorRomero zombifilmjeiHalvajárókHungler Tímea
Ahhoz, hogy élni tudjuk az életet, a múlandóságot tudatunk mélyére kell száműzzük, de ha elalszik a félelem, előjönnek a zombik. A darabos mozgásukról, halovány ábrázatukról és nyughatatlan természetükről elhíresült élőhalottak, közismertebb nevükön a zombik a nyugat-afrikai hitvilágból Haitin és New Orleans-on keresztül jutottak az Újvilágba, onnan pedig a filmvászonra valamikor a harmincas évek elején.
Hogy kik is ők valójában, a feketemágiában járatlan földi halandó számára az olyan filmekből derült ki pontosan, mint a mozi hőskorában született Fehér zombi (1932) vagy a Zombit gondoztam (1943) – ezek szerint az élőhalottak olyan, a vudu hitvilágból származó lények, akiket a varázsló, vagyis a boko halottakból teremtett azon célból, hogy a tudatukat uralva különféle utasításokat hajtasson végre velük. Az első zombik nem feltétlenül voltak hát gonoszak, sokkal inkább olyan akaratuktól megfosztott, rabszolgasorsba taszított lények, akiket a boko akkor használt, ha nem volt kedve saját ügyeiben személyesen eljárni, teszem azt, földet művelni.
A modern zombi először 1964-ben kelt ki a sírjából egy Del Tenney-filmben, a nemes egyszerűséggel csak Zombik (avagy Vudu vérfürdő) címre keresztelt opuszban. Hiába azonban Tenney vitathatatlan elsősége zombi-ügyben, a zombie-boom egy Pennsylvaniából származó amerikai rendező, George A. Romero munkásságától datálható, aki Dead-trilógiájával (Night of the Living Dead; Dawn of the Dead; Day of the Dead) újraírta az élőhalottak (élet)történetét.
A lény, akit legtöbbünk zombiként tart számon, a mai napig Romero-zombi –olyan transzállapotban közlekedő, húsevő szörny, aki a vérfarkas és a vámpír sajátos kombinációjaként minden élőt felfal, aki/ami az útjába kerül, ha pedig nem pusztítja el az áldozatát, csupán megsebesíti azt, harapásának köszönhetően a zombi nemzetség tagjait szaporítja tovább. A modern zombi, leszámítva a vásznon az utóbbi időben felbukkant igen robbanékony vérvonalat (A kaptár; 28 nappal később), kifejezetten lassú, elcsigázott, gyenge lény, ereje szapora voltában rejlik, csatáját az élőkkel szemben a „sok lúd disznót győz” elve alapján nyeri. A modern zombit nem gazdája akarata és kívánságai, hanem csillapíthatatlan éhsége hajtja, nyugtunk csak akkor lehet tőlük, ha egy jól irányzott fejlövéssel (á la farkasember), visszaküldjük őket oda, ahonnan érkeztek, vagyis a halálba.
Jóllehet Romero Dead-trilógiája a horror egyik legvéresebb zsánerét és annak főszereplőjét indította világhódító útjára, a rendező kannibál-jelenetektől, véres szekvenciáktól hemzsegő zombi-mozijai nem egyszerűen csak „splash and splatter” filmek. A vásznon masírozó élőhalottak a kriptákból jönnek, de nem csupán a kriptákról mesélnek.
Egyesült rémálmok
A trilógia első része, Az élőholtak éjszakája 1968-ban jelent meg, és bármennyire valószerűtlennek tűnik, a maga korában komoly társadalomkritikát fogalmazott meg, mint arra a rendező egyes nyilatkozatai is utalnak. A korabeli nézők az élőhalottak mészárlásaiban a vietnámi háborúra és az érzéketlenné vált, elemi ösztöneik által irányított amerikai katonákra ismertek rá, míg maga a történet a nemzet rossz lelkiismeretével szembesítette őket.
A minimál költségvetésből készült, fekete-fehér film cselekménye (a frissen kiadott és újravágott változat szerint) egy temetéssel veszi kezdetét – a gaztetteket végrehajtott bűnöző sírja felett a meggyilkolt kislány rokonsága és a helyi pap vitatkozik össze arról, megérdemli-e a férfi a keresztényhez méltó temetést, és a könyörületet. Miután a pap a rokonok felháborodása ellenére elmormol a halott felett egy utolsó imát, és távozik a helyszínről, a sírásók arra lesznek figyelmesek, hogy a holttest megelevenedik, és botladozva megindul a sírok között. Az első zombit idővel egyre több követi, az invázió megindul, a túlélők a környék egyik házába szorulnak vissza.
1968 eseményei sokkolták Amerikát, a nemzetnek a háborúban elpusztított vietnámiak és az elesett amerikaiak fájó emlékével és az élőhalottnak tekinthető, vegetáló túlélőkkel kellett szembesülnie. Az USA-nak muszáj volt lelkiismeret-vizsgálatot tartania, el kellett döntenie, hogy mihez kezd a halottaival, el tudja-e tisztességgel temetni őket, szembe tud-e nézni a véres múlttal, a saját felelősségével, vagy hagyja, hogy a halál diadalmaskodjon az életen, és a feldolgozatlan, megemésztetlen múlt zombik módjára kísértse és eméssze a nemzetet. A zombi a filmben annak az Egyesült Államoknak lett a szimbóluma, mely egy értelmetlen háborúban puszta hatalomvágyból, az éhségtől vezérelten falta fel mindazt, ami az útjába került, és most tette következményeivel és a gyásszal kénytelen megbirkózni.
A trilógia folytatatásában, Az élőholtak hajnalában a zombik száma tovább szaporodik, a túlélők kisebb csapatokba verődve küzdenek az életben maradásért, esetünkben egy mesterséges városba, egy bevásárlóközpontba szorulnak vissza. A második rész nem tekinthető hagyományos értelemben vett zombifilmnek, sokkal inkább a műfaj paródiájának, igaz, a vériszamos jeleneteket ez a mozi sem nélkülözi, és legalább olyan politikus alkotás, mi több, társadalmi szatíra, mint az előző rész.
A fáma szerint Romero fejéből akkor pattant ki az ötlet, hogy a trilógia második részének a helyszínéül egy plázát válasszon, amikor egy pittsburgh-i bevásárlóközpont vevőkörében első filmje zombijaira ismert rá. A trilógiai második része a fogyasztói kultúrát állítja pellengérre – nehéz eldönteni, hogy a pláza falain belül luxuskörülmények között élő, az üzlethelyiségek között transzállapotban közlekedő, és a zombikra a tetőről kedvtelésből lövöldöző emberek, vagy az éhség által hajszolt zombik az igazi szörnyetegek-e. A dilemmát a film befejezése sem oldja fel – a túlélőket végül nem az élőhalottak, hanem egy másik csoport túlélő, egy motorosbanda tagjai pusztítják el.
A trilógia befejező részében (Az élőholtak napja) már egy teljességében összeomlott társadalom jelenik meg a vásznon, a túlélők a felszínről a mélybe kényszerültek, lényegében élve eltemették magukat egy föld alatti katonai bázison. A három rész nyilvánvaló teszi, hogy az apokalipszis elkerülhetetlen – Romero zombifilmjei olyan negatív utópiák, melyek az emberiség fokozatos kihalását, és egy új, „életképesebb” faj, vagyis a zombik megjelenését és térhódítását festik elénk.
Nem véletlen, hogy a műfaj a hidegháború ideje alatt, egy lehetséges atomháború árnyékában virágzott – a filmek lényegében azt mutatták be, mi történne egy nukleáris katasztrófa idején, hogyan bomlana fel a rend, tagolódna sugárfertőzöttekre és egészségesekre a társadalom, és esnének idővel egymásnak a túlélők.
George A. Romero trilógiája egy fokozatosan elemeire hulló amerikai társadalmat mutat meg – míg az első részben a zombik csak egy várost fenyegettek, és az emberek végig túlerőben voltak, a második részben az élőhalottak több megyében is elszaporodnak, az utolsó fejezetben számuk pedig olyan nagyságrendet ér el, hogy a túlélők a film végére egy apró szigetre szorulnak vissza. Az USA-ban már csak foltokban van jelen egy kihalásra ítélt faj, az ember.
Porból lettem, porrá leszek
A zombifilm azon szörnyfilmek közé tartozik, melyben a monstrum nem valamiféle gigantikusra növesztett állatszerű lény vagy egy idegen bolygóról érkező ismeretlen organizmus, hanem a lelkétől és intellektusától megfosztott, puszta biológiai lénnyé redukált ember.
A feltámadó élőhalott a bomló test romlásával szembesíti a nézőt, arról, hogy mi történik a porhüvellyel azt követően, hogy megszűnik létezni. Amikor a megelevenedő zombikat szemléljük a vásznon, az üveges tekintetet, a hullafoltokat, a sápadt arcot, az oszló húst, a saját testünk múlékonyságával is kénytelenek vagyunk szembenézni.
A zombi, az élőhalott az abjekt egyik pregnáns megtestesülése – az irodalomtudós, Julia Kristeva által használt fogalom körébe azok a dolgok tartoznak, melyek intellektusunkkal nem befolyásolható zsigeri reakciókat, undort, szorongást, iszonyatot váltanak ki belőlünk a szennytől kezdve, a testnedveken és a salakanyagon át, a közüzemi szemétig, a tej föléig vagy a halottak látványáig. A törvények, a szabályok, az intellektus, a ráció, a társadalmi rend által szabályozott életünkbe az említett formákban törhet be az abjekt, elemi, biológiai létünkre, halandóságunkra emlékeztetve bennünket.
A szabályokon, a rítusokon keresztül definiált világ, a közeg, amit emberinek nevezünk, mindannyiunk számára tanulás és konstrukció eredményeképpen jön létre, ebből következően törékeny képződmény, mely pillanatok alatt romba dőlhet, elég hozzá egy betegség, egy haláleset vagy egy válsághelyzet, hogy mindezt megtapasztaljuk. Ahhoz, hogy élni tudjuk az életet, a szorongásunkat kiváltó mulandóságot és a mulandóságra utaló abjekteket a tudatunk mélyére kell száműzzük, a rendet pedig újra kell építenünk, mely azonban egy újabb katasztrófakor ugyanúgy rombadől majd.
Az abjektnek, mely az említett formákban tör be az életünkbe, ezért mindig ahhoz van köze, ami az identitást, a rendszert és a rendet kezdi ki – nem véletlen hát, hogy a trilógia harmadik részében, az egyik tudós úgy igyekszik a zombi-problémát orvosolni, hogy az egyik „legtehetségesebb” élőhalottat befogja, és a szocializációjával kísérletezik, igyekezvén visszaállítani ezzel a status quót.
Romero sírból visszatérő emberevő zombijait tekintsük akár a holocaust, a vietnámi háború, a fogyasztói kultúra vagy csak egyszerűen a mindannyiunk számára elkerülhetetlen vég szimbólumainak, abjekt voltuknak köszönhetően aktualitásukból sosem veszíthetnek. A létünkben minduntalan helyet követelő iszonyat megtestesülései.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1202 átlag: 5.57 |
 |
|
