Fitzgerald, a jazzkorszak krónikásaMámor és hamvazószerdaTakács Ferenc
A húszas évek mámoros „jazz”-érzését a gazdagsági válság nyomtalanul elsöpörte, a jazz-zene Amerika közkincse lett.
Roaring Twenties – ez lett a neve, szinte még azon melegében, az évtizednek Amerikában. „Azok a tomboló, fékezhetetlen, szilaj húszas évek” – így parafrazálhatnánk a kifejezést, s egyet is érthetünk a jellemzéssel: híres és emlékezetes évtized volt, melynek hamarosan mítosza támadt és ez a mítosz ma is eleven, mindmáig versenyben van a Swinging Sixties-zel, „a laza hatvanas évekkel”, ahogy a Beatles, a miniszoknya és az antibébi-tabletta eme későbbi évtizedét elkeresztelték Angliában.
Sok mindenről híres és emlékezetes az ezerkilencszázhúszas évtized. Amerikában, a háború győztes országában fellendül a gazdaság, jobban élnek az emberek, terjed a motorizáció. Életformaváltás zajlik le, a nők rövidre vágatják hajukat, levetik régi, nehéz és kényelmetlen öltözéküket, s merészen kurta szoknyát öltenek. Hedonista láz söpör végig az országon, az ifjúság gátlástalanul átadja magát az élvezeteknek, s – mivel szesztilalom van – az is iszik rendesen, akinek egyébként egy korty le nem menne a torkán. Aki teheti, teszi mindazt, amit Amerika puritán öröksége tilt: igyekszik gazdagon és dologtalanul élvezni az életet. Gondtalannak lenni – ez az évtized utópiája, s egy kis időre mintha meg is valósulhatna ez az utópia, messze még a Wall Street-i tőzsdekrach és a gazdasági világválság, Hitler és Sztálin egyelőre ismeretlen pályakezdők.
Híres és emlékezetes az évtized magaskulturális szempontból is. Ekkor születik meg s kerül rá a térképre a modern amerikai irodalom, megjelennek Sherwood Anderson, Ernest Hemingway, William Faulkner, Francis Scott Fitzgerald első regényei és elbeszélései, amelyek mind az évtized életérzésében fogannak. Pontosabban a korhangulat mélyén ható sötét sejtelem táplálja őket: a csalódás, a hitvesztés, a hiábavalóság-tudat, az a szellemiség és érzés, amelyet oly jól diagnosztizált a Párizsban élő amerikai írónő, Gertrude Stein, aki – Hemingway-jel beszélgetve – lost generation-nak, „elveszett nemzedéknek” nevezte el ezeket az írókat.
Közülük Francis Scott Fitzgerald volt az évtized igazi gyermeke. Mint ahogy atyja, vagy legalábbis keresztapja is: első, lármásan sikeres regényében, a This Side of Paradise-ban (Az Édentől innen, 1920) az évtized alaphangját ütötte meg, záró soraiban pedig bejelentette egy új nemzedék eljövetelét, „amely az előző generációhoz képest sokkal inkább fél a szegénységtől és sokkal inkább isteníti a sikert; amely felnőtt, s most látja, hogy halott minden isten, hogy megvívtak már minden háborút, hogy megrendült minden hit az emberben.” Két évvel később megjelent elbeszélésgyűjteményének, a Tales of the Jazz Age-nek (Történetek a jazzkorszakról, 1922) a címe pedig nevet is adott az évtizednek. Igen, ez volt – ez lett – a jazzkorszak, a New York-i szállodák tánctermeiben a fiatalok és a kevésbé fiatalok mámorosan ropták a bostont, a charlestont, a shimmyt és az ekkoriban szalonképessé váló argentin tangót, a speakeasy-kben (illegálisan italt mérő lebujokban) pedig a feketék zenéjét hallgatva itták le magukat.
Fitzgeraldnak a siker meghozta a pénzt is: a The Saturday Evening Post ezer dollárt – óriási összeget – fizetett minden novellájáért első regényével pedig vagyont keresett. A töménytelen pénzt arra használta, hogy bemutatót tartson, hogyan is él a jazzkorszak igazi gyermeke: szép és fiatal feleségével Zelda Sayre-rel mulatótól mulatóra járva szórták a pénzt, majd rövid időre Európába utaztak, hogy ott is bemutatót tartsanak a mámoros gondtalanságból, az életből, mely örökös karnevál, ünnepi csillogás, melyet nem homályosíthat el a szürke hétköznapok pora, azaz a munka, a gond és a felelősség.
A Fitzgerald-művek – mert közben születtek a művek is, nem is akármilyenek, s ekkoriban íródott az életmű csúcsteljesítménye, A nagy Gatsby (1925) is – voltaképpen ugyanarról szólnak, mint a Fitzgerald-élet. „A nagyon gazdagok mások” – jegyezte meg egy alkalommal Fitzgerald Hemingway-nek, a barátnak és a pályatársnak. „Igen – vonogatta a vállát Hemingway –, több a pénzük.” Hemingway-jel szemben Fitzgerald hitt ennek a másságnak a karneváli utópiájában, s a hétköznapi erkölcsiséggel szembenálló magasabb rendű esztétikumot fedezte fel benne. Regényeit és elbeszéléseit mind erről írta: a gazdagok, a dologtalan gazdagok világáról, a semmittevés rítusairól, a csillogás nyilvános színjátékairól, a létformává abszolutizált szórakozásról, a pénzszórás stílusbravúrjairól. Hogyan csinálta, nem tudni, de tény: mulatott és dolgozott egyidőben. Az élet mint szabadidő: erről robotolta össze életművét.
De – mint tudjuk – minden karneválnak vége lesz egyszer, a farsang után hamvazószerda következik. Amerika hamvazószerdája az 1929-es tőzsdekrachhal kezdődött: jöttek a komor és gondterhelt harmincas évek, jött a Depresszió, majd a New Deal, s ebben az új világban az irodalom társadalmi felelősségtudatra ébredt és erkölcsileg megkomolyodott. Fitzgerald írásművészete szinte egyik napról a másikra anakronisztikussá vált, sőt erkölcsileg kétesként kérdőjeleződött meg.
S eljött az író privát hamvazószerdája is: az alkoholizmus, az idegösszeroppanás, Zelda skizofréniája, hosszas munkaképtelenség, eladósodás. A harmincas évek második felében aztán sikerül valamelyest erőre kapnia az ekkor már jószerivel elfeledett és leírt Fitzgeraldnak, akiről sokan úgy tudták, hogy már nem is él. Hollywoodban próbál szerencsét, beáll az MGM „Underwood”-jai közé – a stúdió főnökei evvel az írógépmárka-névvel illették a forgatókönyvírásra felbérelt írókat. Két évig dolgozik, sértések és megaláztatások érik, de legalább keres valami pénzt és törleszteni tud adósságaiból. Még van ereje, hogy belekezdjen egy kulcsregénybe Irving Thalbergről, az MGM nagyhatalmú produceréről, erről az alulról jött, s nagyon messzire eljutó Gatsby-féle figuráról, de mielőtt befejezhetné, szívroham végez vele, negyvenhárom évesen. A regénytöredékből és Fitzgerald jegyzeteiből Edmund Wilson, a neves kritikus és barát szerkesztette össze a The Last Tycoon-t (1941 – Az utolsó cézár), melyet később – utolsó munkájaként – Elia Kazan filmesített meg 1976-ban.
*
Fitzgerald és a jazzkorszak igazi filmes emlékműve Jack Clayton 1974-ben készült filmje, A nagy Gatsby. (Az angol rendezőnek, aki Richardsonhoz és Schlesingerhez hasonlóan idővel áttelepült Hollywoodba, a korábbi munkái közül talán az 1959-es Hely a tetőn, ez az észak-angol ipari környezetben játszódó kesernyés proletárkarrier-história érdemel figyelmet, már csupán azért is, mert a történet mutat némi hasonlóságot a Gatsby-képlettel.) A regény egyébként többször is felkeltette a filmkészítők érdeklődését: tudunk egy korábbi feldolgozásról a negyvenes évek második feléből, s később, már Clayton filmje után tv-sorozatot is forgattak belőle. Igazán emlékezetes mégis Jack Clayton adaptációja maradt, részben a sztár-szereposztásnak köszönhetően – Robert Redford, Mia Farrow és Karen Black játszották a főbb szerepeket.
Clayton Gatsby-je első közelítésben a retró-filmtípus egyik korai példája, azaz képi szinten avval kelti fel az érdeklődést maga iránt, hogy a jelek szerint igen gondosan rekonstruálja a témájául választott időszak tárgyi világát a bútorstílustól a cipődivatig. Ez természetesen a jazzkorszak zenéjére és táncaira is vonatkozik: a film leghatásosabb tömegjelenetei a Gatsby-adta gigászi kerti bulikon vadul táncoló, lázasan evő-ivó sokaságról készült képsorok, melyek valamiféle vizuális refrénként is működnek. De mélyebb és finomabb értelemben is jelen van ez a retró-elem a filmben, ugyanis a rendezés és a fényképezés olykor tudatos stiláris repríz: egyes megoldások, például az üvegben-vízfelszínben tükröződő arcok vagy a belső terek bonyolult képi tagoltsága az Aranypolgár Orson Wellesének az előadásmódját idézik, tartalmi összefüggésben is logikusan, hiszen Kane és Gatsby ugyanannak az amerikai mítosznak a variánsai. Más stiláris idézet is előfordul, sok például az arcokról készült, hipnotikus hatású közeli vagy premier plán, mely a harmincas-negyvenes évek filmjeire emlékezteti az ilyesmire fogékony bennfentes nézőt.
Nincs viszont igazi megfelelője a filmben a könyv jelentése és hatása szempontjából oly fontos elbeszélés-technikának. A történetet olvasva Nick Carraway ártatlan, sőt naiv szemével látjuk a felfoghatatlanul gazdag, ám rejtélyes „történetű” Gatsby-t, s csupán annyit látunk belőle, amennyit Nick a nagy ember bűvöletében látni képes vagy látni akar. Ezt a film Gatsby késleltetett megjelenésével igyekszik pótolni: már mindenki róla beszél és őt akarja látni, mire végül megjelenik magányos és elegáns alakja.
Valóban fölötte áll környezetének. Nyár van, kánikulai hőség, úgyhogy mindenki izzad, minden arc verejtéktől fényes (hangsúlyozzák a közelik újra meg újra) – Gatsby-nek viszont szemlátomást nincs melege, mint ahogy ruháján sincs egyetlen gyűrődés, feje tetején egyetlen elszabadult tincs sem. Nick legalábbis ezt látja benne: a magasztos tökélyt, lebegést a magasban, ahová nem ér fel az élet gondja-baja. Azt az életet, a tisztán esztétikai létformát, az örömelv Édenét, amely után ő – a szorgos és erkölcsös közép-nyugatról a Keleti Partra szakadt fiatalember (Fitzgerald is ezt az utat tette meg) – csupán sóvárogni képes, és ahová ő nem juthat el soha.
Ám az esztétikai lét egyben a Gonosz fenyegetésével terhes, a tiszta és felelőtlen lebegés ajándékáért az erkölcs előbb-utóbb benyújtja a számlát: Gatsby világa a romlás világa is, Nicket, aki boldogan fogadja Gatsby barátságát, valójában kihasználják (Gatsby szerelmes Nick unokahúgába, Daisy-be, aki a durva és kellemetlen Buchanan felesége, s Nicket manipulálva újítja fel kapcsolatukat). A mámor tragédiába fordul: a történet végén már nem pezsgő, hanem vér folyik.
Puritán, moralizáló „tanulság” lenne ez? Szerencsére nem az. Akár a regény, a film is képes egyensúlyban tartani, s párhuzamosan működtetni az esztétikai azonosulás és az erkölcsi megítélés szemszögét. Azaz nem kényszerít döntésre, nem csináltat erkölcsi kasszát a nézővel, nem guberáltatja ki velünk az árát annak, ami amúgy is vágykép csupán, s – mint ilyen – elérhetetlen.
És így van a film a jazzkorszakkal is: szép volt, jó volt, bár örökké tartott volna. Dehát semmi sem tart örökké. A Gatsby-birtokra, mely egyszerre fényűző csillogás és bukolikus béke, a Hamu Völgyén át vezet az autóút, lepusztult ipari tájon, salakdombok között, örök szürkeségben. Az előbbi tünékeny álom; az utóbbi maga az élet. Így, kis betűvel.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1045 átlag: 5.39 |
 |
|
