KritikaGetnoSzívem visszahúzStőhr Lóránt
Az amerikai álom továbbra sem csereszabatos a magyar mentalitással. Hungaricum Las Vegas-ból.
Salamon András két rendezői személyiséget rejt magában. Az egyik az emberi történések részletei iránt fogékony, érzelmesen kisrealista alkat, míg a másik amolyan sztorizós fajta, túlzásokra hajlamos, sikerre éhes nagydumás. Távolról sem lehetetlen, hogy a két ellentétes rendezői én harmonikusan, avagy termékeny feszültségben megférjen egymással egyetlen emberen belül, láttunk már olyat a filmtörténetben, hogy egyetlen életművön belül egymást váltják a földhözragadtan epikus és szárnyalóan nagyívű filmek. Salamon azonban folyton egyazon filmen belül próbálja összeegyeztetni egymással két énjét, amivel aztán rendre kudarcot vall. Ha a történet nem magáról a történetmondás nehézségeiről szól, mint A dolgok állása, hanem inkább elrejteni igyekszik történet-mivoltát, akkor a különböző fordulatszámú narrációs stratégiák közti durva sebességváltás döccenőiben kiesnek a nézők az elbeszélés menetéből.
Ha már ideidéztem Wim Wenders korszakhatárt jelentő filmjét, akkor a távoli párhuzamon túl A dolgok állása és a Getno közti szembeötlő hasonlóságra is érdemes felfigyelni. Bár az európai film közel sem ugyanaz már, mint ami 1980 előtt volt, egy óhazából érkezett rendező újvilági forgatási helyszíneken vélhetően még mindig a szabadság mítoszával és a mítoszok szabadságával telített amerikai levegőt szívja magába. Ahogy a portugál tengerparttól Hollywoodig vezető út során Wenders levetette magáról az európai művészfilmes beidegződéseket, úgy szabadíthatta volna fel a bécsi és pesti külvárosokból a nevadai sivatagba tett kirándulás a Salamonban rejlő vágyat a nagy történet iránt. A tág terek és a végtelen egyenes utak kezdetben mégsem tudták elcsábítani a magyar rendezőt a szereplők érzelmi reakcióinak szoros lekövetésétől a történetgyártás sivatagába; lélekben ugyanúgy hű maradt az óhazához, mint főhőse, a kamaszos álmokat kergető, negyvenes családapa, aki énektanárnő feleségével és húsz körüli lányával kivándorol a pesti lakótelepről egy Las Vegas-hoz közeli településre. Korábbi filmjei könnyeden érzelmes hangnemében megszólalva, a szerző apránként tölti fel feszültséggel az Újvilágban töltött első napok, hetek során a nagyapa hulladékbontójában segédkező apa, a házfelújításon dolgozó anya és a gyorsétteremben robotoló gyerek közti erőteret. A hitek, remények, vonzalmak ellentmondásai, a férfi Amerika iránti naiv lelkesedése, a nő családja miatt érzett féltő aggodalma, a lány magyar kedvese utáni vágyódása lassú akkumulálódással és elkerülhetetlen robbanással fenyegetnek.
Salamon azonban nem várja ki, amíg a folyamatok beérnek, elébe szalad a pusztulásnak. Eldől egy létra, ami padlóra viszi a családfőt és egyúttal a filmet is magával rántja a sorozatos sorscsapások örvényébe. A szerző az apára hulló szerencsétlenségek egyre gyorsuló irama mellett már csak jelzésszerűen foglalkozik a többi szereplővel, a figyelem fókusza leszűkül a katasztrófák áramában tehetetlenül sodródó férfira, akinek kálváriáját a csapások mértéktelensége miatt nehéz együttérzéssel követnünk. Salamonnak rendezőként sem fekszik az amerikai tempó: a záporozó bajok, a lány autóbalesete, az anya félrelépése, az apa lebukása a biztosítótársaság nyomozói előtt, a civilruhás rendőr „meggyilkolása”, bosszantóan naiv formában, gyakorlatlan kéz nyomát magán viselve öltenek testet a vásznon, amit Tóth Zsolt meleg színekben fürdő, laza kameramozgások és szilárd kompozíciók közt egyensúlyozó képi világa és Incze Ágnes jó ritmusú vágása önmagában aligha képes eltakarni. A sivatagi autós üldözés és végtelen száguldozás filmtörténeti toposzait, a szabadság és halál e mitikus-szimbolikus nagyjeleneteit nehéz a roncstelep és az összeszart vécé otthonosan ismert helyszíneiből és az általuk implikált kisrealista szituációkból elrugaszkodva, gondos dramaturgiai-rendezői előkészítés nélkül megugrani.
Ha az elügyetlenkedett fordulatok ellenére mégsem bántó keserűséget, inkább az elrontott lehetőség láttán támadt csalódottságot hagy hátra maga után a film, akkor az elsősorban Salamon többször megtapasztalt rendezői erényének, a színészválasztásnak és színészvezetésnek az érdeme. Gesztesi Károlyon jól fest a hatalmas szívvel megáldott, ám a racionális világban esetlenül mozgó, mackószerű férfi- és apatípus gúnyája, Király Levente pedig az értékrendjében, életvitelében és nyelvében részben amerikanizálódott, részben a magyar mentalitást őrző, terebélyes nagyapa szerepében nyújt felejthetetlen alakítást, így nekik köszönhetően a megöregedett apa és a felnőtté vált fiú közti kapcsolat – egészen az eltolt befejezésig -- széprajzú vonulatként emelkedik ki a történetből. A három felemásra sikeredett játékfilmjéből áradó szeretet készteti feltennem a kérdést: vajon milyen filmet rendezne Salamon, ha énjének kizárólag egyik felére hallgatna?
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1225 átlag: 5.46 |
 |
|
