KritikaMélyen őrzött titkokMúlt, nincsÁgfalvi Attila
A balsorsok öröklődnek. Böszörményi Zsuzsa a magyar film szociográfiai hagyományát folytatja.
Egy film az ismeretlen anya kereséséről, egy film a kilátástalan jövővel vívott küzdelemről, egy film az emberek közti bizalom törékenységéről és az emberi lelkiismeretlenségről – kinek-kinek az ízlésére bízom, mit gondol az ilyesfajta felvezetésről. Böszörményi Zsuzsa ízléssel, mértéktartással és együttérzéssel forgatott a fent nevezett témákról, sőt teljesítményéért a 35. Filmszemle megosztott rendezési díját is elnyerte, tehát akinek ezek a hívószavak rokonszenvesek, nem fog csalódni, ha beül a moziba megnézni a Féltve őrzött titkokat. Ugyanakkor sajnos azok is tudhatják, mire számítsanak, akiknek ezek az önmagukban szép és nemes célok önmagukban csak fáradt és modoros közhelyek érzetét keltik, mivel a film ritkán haladja meg ezt a szintet. És ez nem a közreműködők tehetségén, a vállalás nehézségén, vagy az amúgy nyilván szűkös anyagi lehetőségeken múlott, hanem, érzésem szerint, egy olyan filmes formának az újbóli megjelenésén, ami évtizedekig „a művészfilmet” jelentette ugyan, de mára bebizonyosodott róla, hogy épp „művészi” kliséi akadályozzák meg abban, hogy témája mélyéig jusson.
A történet napjainkban játszódik: Irma nagykorú lesz, így elbocsátják az állami gyereknevelő intézetből; magzatát már előre eladta jól fizető kanadaiaknak, s csak annyi dolga van, hogy egy rémséges albérletben magát meghúzva vigyázzon kettejükre, amíg fel nem szállhat a Torontóba tartó repülőre, megszülni gyermekét. Ő azonban egy véletlennek köszönhetően keresni kezdi soha nem látott anyját; egy kissé sántító, de jószívű fiú is szegődik mellé, majd némi félreértések és újabb véletlenek után, anyjával is találkozva, hazaérkezik a bizonytalan életében legalább némi biztonságot adó szerelméhez.
Van valami alapvető baj az úgynevezett „igaz történetekből” forgatott filmekkel. Ha a rendező stilizálás nélkül, a valóságot kritikátlanul visszaállítani igyekezvén lépten-nyomon a történetbe és a szereplők modelljéül szolgáló karakterekbe fogózkodva próbálja rekonstruálni a történetet, akkor az eredmény a legtöbb esetben is csak halvány mása lehet annak az élménynek, amit a témából forgatott dokumentumfilm lenne képes adni. Ha pedig stilizálni kezd, elemeli filmjét a valóságtól, kiszűri esszenciáját, általánosítja mondanivalóját, akkor óhatatlanul felmerül a kérdés, miért épp a történetbe és az eredeti szereplők lélektanilag hitelesnek vélt megjelenítésébe kellene görcsösen fogózkodni? A kérdés persze költői, hiszen számtalan példa bizonyítja, hogy a megrendítő emberi sorsok a filmvásznon akkor jeleníthetők meg hitelesen, ha a rendező újrateremti őket, a maga képére formálja, és stilisztikai értelemben erőszakot tesz anyagán. Másképpen szólva, a film alkotóinak elsősorban magáról a filmezésről kell sokat tudniuk, hisz a történet úgyis magáért beszél.
Értelmetlen lenne újra leírni ezeket a köztudott megállapításokat, ha a magyar film történetét nem kísérné végig az a makacs hit, hogy megindító sorsok ősidők óta ugyanolyan receptek szerinti tálalása már önmagában is képes figyelemre méltó filmet eredményezni. Félreértés ne essék, nem a „trendi” vizuális tobzódást, a hatásvadász látványelemeket, a csavaros dramaturgiai megoldásokat hiányolom Böszörményi Zsuzsa filmjéből. Ő maga kínálja tálcán az összehasonlítási alapot, amikor Kati Outinent lépteti fel filmjében, s ezzel óhatatlanul Aki Kaurismäki szellemét idézi fel. A finn színésznő könnyedén, szépen hozza a tőle eddig látottaktól gyökeresen különböző jellemet, de jelenléte minden kritikánál egyértelműbbé teszi a film legsúlyosabb hibáját. Kati Outinen Kaurismäki filmjeiben ugyan mindig többé-kevésbé „ugyanazt játssza”, egyszerű teremtéseket, egyszerű eszközökkel, jelenlétének azonban mindig hihetetlen súlya, személyiségének pedig mélységes, megfejthetetlen titka van. Olcsó játék a szavakkal, de sajnos nagyon jellemző: a Féltve őrzött titkoknak mint filmnek semmilyen titka nincs; minden jelenete, minden jelleme lekerekített és sima, könnyen beazonosítható, számtalan előképpel rendelkezik, és semmi újat hozzájuk képest nem mond. Lehet beszélni persze a hol rémisztően durva, hol őrjítően felületes korunkban (s hozzá gyakran hasonló mozi-lenyomatán) ritkán látható emberi történetről, az empatikus látásmódról, az egyes jelenetek mögött rejlő, beláthatatlan mélységű tragédiákról (az intézetet elhagyó lányok elrablásának alapjául szolgáló, vérfagyasztó valóság önmagában is megérne egy filmet); meg lehet említeni Nagy Ervin néhol igazán megrázó alakítását, Fullajtár Andrea perfekt játékát, és persze mindenekelőtt Bagaméri Eszter elementárisan szuggesztív (ehhez képest tényleg mellékesen: szemledíjas) jelenlétét – de mindez a beszéd csak mellébeszélés lenne; ez a film ugyanis – ritka eset – kevesebb lett, mint alkotórészeinek összege. Ennél pedig nemcsak a néző, hanem maga a rendező – és főleg Irma története is többet érdemelt volna.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 967 átlag: 5.68 |
 |
|
