TelevízóKözszolgálati televíziózásAdáshibaRádai Eszter
Magyarország a tévénézésben európai listavezető, az EBU, a közszolgálati televíziók szervezetének felmérése szerint a magyar állampolgár 2000-ben átlagosan több mint négy órát töltött a televízió előtt naponta. „Egy 1995-ben született gyerek - Baló György, az itt következő beszélgetés egyik résztvevője végezte el ezt a számítást korábbi elnöki pályázatában - 18 éves koráig több mint 664 napot, életéből majdnem két évet tölt a képernyő előtt”. Miféle felelősséget ró ez a magyarországi televíziókra, köztük - kitüntetetten és meghatározó mértékben - a közszolgálati médiára, legelsősorban a Magyar Televízióra? Miért nem képes a magyarországi köztelevízió - jóformán a rendszerváltás óta - eleget tenni feladatainak, küldetésének, a sokoldalú, tárgyilagos tájékoztatásnak, az eltérő nézetek rendszeres ütköztetésének, és leginkább a közösség kulturális túléléséhez szükséges, gazdag kulturális kínálat szolgáltatásának? Ezekre a kérdésekre is keresik a választ a következő beszélgetés résztvevői: Baló György, a Magyar Televízió kulturális igazgatója, Fekete Ibolya filmrendező és Bajomi-Lázár Péter médiakutató, a Médiakutató című folyóirat főszerkesztője.
- Az a televíziózás, ami nálunk folyik, az a közszolgálati televízió például, amelyet a politika minden oldalról szorongat, és négyévenként más oldalról és kicsit másképp szorongat, és ezen kívül is minden mértéken felül átpolitizált, és ráadásul még reménytelen és kilátástalan versenyre is kényszerül a közönség kegyeiért a kereskedelmi csatornákkal és persze a kereskedelmi csatornák műsora – szóval mindez együtt milyen hatást gyakorolhat ránk, vagy mondjuk úgy, a társadalomra?
Baló György: Nehezen értelmezem ezt a kérdést, azt hiszem, hogy a televíziót csak annyiban lehet kiemelni a világból, amely körülvesz bennünket, hogy többet televíziózunk, mint amennyit olvasunk, vagy többet tévézünk, mint amennyit bevásárlóközpontba járunk. Úgyhogy azt is megkérdezhette volna, hogy a bevásárlóközpontok milyen hatással vannak a magyar társadalomra. Kicsit azoknak a régi vezetőknek a gondolkodásmódjára emlékeztet ez a kérdés, akik azon aggódtak, hogy „az általunk ellenőrzött egyetlen, központi forrásból milyen üzenetek mennek ki a világba, és mit tesznek ezek az én népemmel.” A televízió azt csinálja, amit a nép akar, amit kér, igényel, megérdemel, követel egyfelől, másfelől viszont egy hosszú tanulási folyamat legelején vagyunk mindannyian, fogyasztók is, televíziósok is. Demokráciát, áru- és politika-választást tanulunk és médiát.
Bajomi-Lázár Péter: Szerintem itt két kérdésről van szó. Az egyik, hogy foglalkoztatja-e a televízió egyáltalán az embereket, a másik az, hogy a televíziók műsorai gyakorolnak-e valamilyen hatást az emberek gondolkodására, képesek-e megváltoztatni a véleményüket. Az előbbiről keveset tudunk. Két évvel ezelőtt a Sajtószabadság Központ megbízásából országos reprezentatív mintán vizsgáltuk, hogy az emberek hallottak-e például az (első) csonka kuratóriumról. Azt találtuk, hogy öt emberből négy sosem hallott róluk. Ebből arra következtethetünk, hogy többségüket nem érdeklik az MTV körüli politikai csaták. Az utóbbi kérdésről sok empirikus adat van, ezek többé-kevésbé határozottan azt mondják, hogy a médiának korlátozott a hatása. Az emberek szelektíven tévéznek, habár sok időt töltenek a képernyő előtt, az nem nagyon befolyásolja a gondolkodásukat.
- A komoly tartalmat hordozó, kulturális és ismeretterjesztő műsorokra, hírműsorokra, közéleti és politikai vitaműsorokra gondol, vagy mindenre? A kereskedelmi televíziókban jelen lévő világra is ezt mondja?
Bajomi-Lázár: Ezt gyakorlatilag bármilyen tévéműsorról elmondhatjuk, habár igaz, hogy elsősorban a politikai műsorok hatását szokták vizsgálni. Ne feledjük, hogy a régi rend is összedőlt, hiába volt az övé a rádió és a tévé. Az elmúlt tizenkét év valamennyi kormánya megpróbálta kisebb-nagyobb mértékben kisajátítani a médiát, de ez nem mentette meg őket attól, hogy elveszítsék a következő választást.
- Nem tudom, ez optimista vagy pesszimista helyzetkép-e a televízió művelői számára.
Bajomi-Lázár: Ezek empirikus adatok, amelyeket ma már nagyon kevesen vitatnak. A dologhoz egyébként az is hozzátartozik, hogy - mivel az összes csatornából más ömlik -nem egységes a kínálat, így az nem is gyakorolhat egységes hatást az emberekre.
Fekete Ibolya: Én két másik szempontot tartok fontosnak. Az egyik kérdés, hogyan működik a televíziózás a politika és a közvélemény formálása terepén, a másik kérdés, hogyan működik - nagyon tág értelemben - kulturálisan. Ami az első megközelítést illeti: ez a társadalom - talán azt is mondhatom, a kelet-európai társadalmak - igen mulatságosan működnek, tudniillik hosszú, történelmi tapasztalatokon alapuló tréningjük van abban az alapmentalitásban, hogy ne higgyenek el semmit a médiának, mert az úgyis hazudik. És ez nem elhatározás, hanem beállítottság. Bármit mondanak nekik, nem hiszik el, névértéken semmilyen információt nem fogadnak el, mindig azt keresik, mi van mögötte. Én ezt egészséges tradíciónak tartom. Más kérdés, hogy ez a fajta eligazodás a hazugságok között sokkal nehezebbé vált az elmúlt évtizedben, amióta a politika rájött, hogy az információk visszatartásánál és dolgok eltitkolásánál hatásosabb eszköz a dezinformációs áradat, mert jobban össze tudja zavarni a tájékozódó képességet.
- Az igazság kedvéért tegyük hozzá, hogy azért volt a médiának néhány éve a rendszerváltás körül, amikor hittek neki, és igen magas volt a presztízse.
Fekete: Ez igaz. De aztán nagyon gyorsan eljutott oda, hogy minden megjelenhet benne, és mindennek az ellenkezője is, és ma már ott tart a dolog, hogy érzem, tudom, valami nem stimmel, de hogy mi és hogyan, és mihez képest nem stimmel, azt a fonalat már rég elvesztettem. Ami mármost a televíziózás kulturális részét illeti: hogy miféle ízlések mentén miféle műsorokkal tömi a - persze elsősorban kereskedelmi - televízió a magyar populációt, abban lehet nagyon finoman cizellált és sokat hangoztatott értelmiségi álláspontot elfoglalni, de ennél számomra sokkal érdekesebb, hogy a Balaton-felvidéki helybeli szomszédom arra panaszkodik, hogy hülyének nézik őt a kereskedelmi televíziók, és akkor már inkább az unalmas közszolgálatit nézi.
Baló: Szerintem nem nézi, vagy keveset nézi, a számok ugyanis az ellenkezőjét mutatják. Sokan mondják például, hogy „Dehogyis nézem én a valóságshow-kat, inkább ezt vagy azt az igényes kábelcsatornát nézem, vagy a köztelevíziókat - de ha az ember megnézi a számokat, meghökken: 2001-ben a magyar adófizetők által finanszírozni kényszerült három magyar közcsatorna - az MTV egyes és kettes csatornája és a Duna Televízió - együttesen, összesen körülbelül 16 százaléknyi részesedéssel rendelkezett a televíziós piacon. Vagyis egy „átlagos” pillanatban a magyar televíziónézők legfeljebb egyhatoda nézi valamelyik közcsatornát.
- És az öthatoda ugyanakkor nem kér belőle, tehát a nézők nagy többsége esetében a közmédia - úgy tűnik - nem tudja betölteni funkcióját. De vajon mi a közszolgálat feladata? Minden potenciális néző kiszolgálása, a nézők többségének kiszolgálása, vagy más, például a kultúrát fogyasztó, vagy az érdekeit képviselni nem tudó, vagy a gyermekkorú vagy akármilyen kisebbség szolgálata, igényeinek kielégítése? Összeférnek-e ezek a funkciók? És milyen megrendelést teljesít? Üzletit vagy társadalmit?
Baló: A köztelevízióval kapcsolatban van néhány kérdés, aminek megvitatása szerintem még előttünk áll és nem lehet kitérni előle. Az egyik téma lehet az, de csak az egyik, hogy teljesíti-e közszolgálati feladatait a közmédia? Erre sokan azt mondják, hogy nem. De hát pontosan mi az a közszolgálat? És érdekli-e a közönséget? Igényli-e? A Duna Televízióra és a Magyar Televízió kettes csatornájára is sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy nem kínálnak értékeket. Kérdés, szerintem igazi kérdés, hogy vannak-e Magyarországon többszázezren, esetleg még többen olyan médiafogyasztók, akik értékeket keresnek, vagy esetleg nincsenek olyan sokan, mint gondolnánk. És az is igazi kérdés, hogy ezeket az értékeket megfelelően érdekes, vonzó vagy éppenséggel szórakoztató formában prezentálja-e nekik a közszolgálati média.
- Megint azt kérdezem: mit kell tenni, ha nincsenek annyian? Biztos, hogy a közmédiának - úgy általában - minden körülmények között a nézőszámra kell figyelnie, körömszakadtáig kell a növelésére törekednie? És arra kell törekednie, hogy mindenkihez szóljon?
Fekete: Itt mindig az a kérdés, amit magam nem tudok megválaszolni soha, hogy azért néznek-e valamit kevesen, mert az nem jó, vagy azért nem adnak jót, mert úgyse néznék. És jón most nem magas művészetet vagy intellektuális vitaműsort értek, hanem minőségi színvonalat érdekességben, ízlésben, szemléletmódban. A jó minőség és a dögunalom nem összetartozó fogalmak. Egy-két műsortól eltekintve nincs kipróbálva, hogy mit tesznek a nézők, ha a közmédia ügyesebben, vonzóbban, elevenebben ad elő valamit. Addig marad a kérdés: elegendő mérce-e a közmédiában a nézettség? Nem hiszem, hogy például a kulturális közfunkciókat kitűnően betöltő Duna Televízió filmműsoraival kapcsolatban elegendő eligazítással szolgál pusztán a nézettség.
Baló: Ami szerény. Igaz, még mindig magasabb, mint általában a kulturális-művészeti műsoroké. Azt ki kell mondani, hogy Magyarországon a közmédia (még) nem találta meg a választ a kereskedelmi kihívásra. Ennek nagyon sok oka lehet, valószínűleg nem vagyunk elég tehetségesek, okosak, kreatívak, ügyesek, eredetiek, és ez fontos. Szerintem fontosabb, mint az, hogy kevés a pénzünk és kevesen vagyunk, bár ez is fontos, és ez is igaz.
- Az nem tartozik az okok közé, hogy a köztévé bele van kényszerítve a kereskedelmi csatornákkal folytatott egyenlőtlen nézettségi versenybe a reklámbevételekért, ahol már induláskor a vesztes pozíciójába került, és amelyben csak a rövidebbet húzhatja? Miközben nem marad ereje és kedve (persze másképp is pazarolja), hogy a saját feladatait jól, vonzón, színvonalasan vagy akárhogy elvégezze?
Baló: Ez bonyolult és hosszú beszélgetés. Majdnem brutálisan egyszerűsítve - a kereskedelmi média az esetek többségében lényegtelen témákat dolgoz fel kiváló produkciós eszközökkel és erős produkciós értékekkel, a közmédia pedig lényeges témákat elavult eszközökkel és gyenge értékekkel. De ez csak a dolog egyik része. Sokkal fontosabb ennél, az a szerintem megkerülhetetlen vita, amely még mindig előttünk áll, és egyelőre nem is nagyon látok rá fogadókészséget: ez a vita az érték és a nézettség viszonya. Sokat beszélgetünk erről a kollegáimmal. Nem hiszek benne, hogy a nézettség egyedül is lehet mérce, de bizonyos, hogy arra még a közmédiában sem lehet fütyülni, hogy hányan néznek egy műsort. Egy sokszempontú és sok mindenre figyelő, még kitalálandó műsor-értékmérési rendszer egyik, hangsúlyozom, egyik elemének bizonyosan a nézettségnek kell lennie.
Bajomi-Lázár: Én sem vagyok abban biztos, hogy a nézők mennyisége jó mérőszám a közszolgálati médiánál, lehet, hogy azt kellene inkább nézni, hogy az adott célcsoportokon belül mekkora a tetszési indexe egy-egy műsornak. Például a Magyar Rádió esetében a Cigányfélóra tetszik-e a romáknak vagy sem? És bár nem közömbös, de nem azzal kell törődni, hogy a gádzsók mit gondolnak róla.
Baló: Persze az is kérdés, vajon egy roma-magazint kinek szánunk? A romáknak? Vagy mindenki másnak? Nézőknek, akik a közhelyeken túl semmit nem, vagy nagyon keveset tudnak a romákról, nem foglalkoznak velük, de szeretnénk, ha többet tudnának róluk? És ezt majdnem minden kisebbségi műsorról el lehet mondani: elméletileg éppen az ilyen kisebbségekről szóló műsorokkal célozná meg az ember a többséget.
Bajomi-Lázár: Ha szabad egy merész történelmi párhuzamot vonni: azért beszélgetünk itt nézettségről, mert - nemcsak Magyarországon, hanem Európában mindenhol - valamikor monopolhelyzetben volt a közszolgálati média. Megszoktuk, hogy mindenki azt nézze, és ehhez a helyzethez viszonyítjuk a mai helyzetet. Lehet azonban, hogy arra a kérdésre, mi a közszolgálat feladata, könnyebben megtaláljuk a választ, ha megnézzük, mit csinálnak Amerikában. Ott ez fordítva történt, ötven évvel a kereskedelmi televíziók és rádiók után hozták létre a közszolgálati médiát, és már eleve nem a többséget akarták megszólítani, hanem alternatívát igyekeztek kínálni a kereskedelmi média mellett. A választási lehetőségre, a sokszínűségre koncentráltak. Ehhez képest az, hogy ott hányan nézik a közszolgálati tévét, másodlagos kérdés.
Fekete: Jobb lenne európai példát keresni, mert Amerika annyira más világ.
Bajomi-Lázár: Csak éppen az európai modell sem nagyon vált be. Még a BBC nézettsége is folyamatosan csökken, most 40-44 százalék között van - ami persze hozzánk képest még mindig szédületes eredmény. Egyébként a lengyeléknél is 40 százalék fölött van a köztévé nézettsége.
Baló: A lengyel köztévé piacvezető. Amennyire tudom, Európa sok országában a köztelevíziók lényegesen nagyobb részesedést szereztek vissza vagy vívtak ki maguknak: Lengyelországban, Németországban, Franciaországban, Spanyolországban, Hollandiában, Dániában, Svédországban, lehet sorolni, magasabb a nézettségük, mint Magyarországon.
Bajomi-Lázár: Igaz, hogy Olaszországban is nagy a nézettség, csakhogy a RAI egész nap kvázi-kereskedelmi esztrádműsort ad.
- Mivel magyarázható azoknak a közszolgálati televízióknak a sikere - kivéve a RAI-t -, amelyek megtartották vagy visszaszerezték piacvezető pozíciójukat? Mit tudnak ők jobban, mint mi? Mit adnak a közönségnek, amit a Magyar Televízió nem ad?
Baló: Ez is bonyolult, de az bizonyos, hogy nincs európai ország, amelynek közmédiáját akár törvényesen is ilyen fokon szállná meg a politika, és rajtunk kívül nincs ország, ahol két országos kereskedelmi televízió indult volna egyszerre.
Fekete: Ebben bizonyosan felelős a politika, a másik okot azonban abban látom - és kifejezetten nem a hírműsorokról beszélek -, hogy a közszolgálati televíziók nem képesek rátalálni arra a hangra, a dolgok tárgyalásának olyan módjára, amit a közvélemény szívesen fogadna, hitelesnek érezne, már ha létezik még egyáltalán az, amit hagyományosan közvéleménynek nevezünk. Abba az áldatlan vitába is kár beleereszkedni, hogy mekkora a média szerepe a közvélemény felmorzsolásában és dezorientálásában. Mindezek miatt azonban nehéz eltalálni azt a hangütést, amire felkaphatja a fejét az ember, mert hiteles is, szellemes is, egyszóval „színhelyes”. De mégiscsak ezt tartom a legfontosabbnak, és úgy képzelem, hogy ez a fajta „filhallás” még mindig működik, minden környezeti ártalom ellenére.
Baló: Az igazi gondokat nem a hír- és tájékoztató műsorok körül látom, mert hírekhez máshol is hozzá lehet jutni. De a köztévének vannak olyan specifikus feladatai, amelyeket senki nem végez el helyette, és ebben a tekintetben ez a televízió a kilencvenes éveket átaludta és mindmáig alszik. És ebből később nagy baj lesz. Ez a televízió három alapvető feladatáról nem vesz tudomást lassan másfél évtizede: az egyik a gyerekfikció, a másik az igazi, nagyerejű dokumentumfilm és a harmadik a televíziós dráma, tévéjáték, tévéfilm. Pedig a televízió hivatása szerint elsősorban nem politikai, hanem - döntően - kulturális médium, kulturális hagyomány és közösségteremtő, fenntartó, ösztökélő, finanszírozó erő. Mit teljesít ebből, mit képes teljesíteni ez a Magyar Televízió? Másfél évtized alatt fölnő egy nemzedék, amely mindezeket a műsorokat nem látja, vagy alig látja.
- Ki másnak szólhat ez a kérdés inkább, mint az MTV kulturális műsoraiért felelős vezetőjének? Mit válaszol rá?
Baló: Hogy erre csak minimális, elmondhatatlanul, talán botrányosan szerény mértékben vagyunk képesek. Döntően az anyagiak miatt, meg azért is, mert nem létezik az a műsorstruktúra, amely ezt érzékelhető mennyiségben befogadni képes.
Fekete: Például a magyar filmmel és a magyar televíziós filmmel biztosan ez a helyzet, ezek jelenléte a Magyar Televízió műsorában gyakorlatilag a nullával egyenlő. Tettünk rá időnként kétségbeesett kísérleteket, hogy rábeszéljünk bizonyos televíziós vezetőket, hogy sugározzanak magyar filmeket. Azt válaszolták, nem érdemes, mert nem lesz nézője, ezért a magyar filmnek nincs reklámértéke. Pedig sok olyan magyar film van, amit ha elkezdenek nézni, talán végig is ülik, talán szeretni is fogják, nincs kipróbálva. Hiába tűzöd éjjel egykor műsorra, akkor csak azokra számíthatsz, akik a moziban is megnézik.
- Vajon mit kockáztatna az MTV ezzel, mennyibe kerül egy ilyen filmet bemutatni?
Baló: Értem, amit a filmesek mondanak, és ez évtizedek óta tartó vita: a televíziós műsorszerkesztők már a ’80-as években is úgy látták, hogy a magyar játékfilmek közül nagyon kevés alkalmas főműsoridőre. Én is azt gondolom, hogy több magyar filmet kellene bemutatnunk, de azt is tudom, hogy ezek között ritka a televíziós közönségsiker, mondjuk a többszázezres, esetleg milliós nézettség. A hosszú válasz végén ahhoz a kérdéshez jutnánk, s erre is választ kell találnunk, hogy kell-e, szabad-e, kötelességünk-e a potenciálisan többmillió tévénéző közül mondjuk százezernek bemutatni egy filmet, egy kétórás koncertet, vagy egy háromórás színházat. Valószínűleg igen, de a következő kérdés az, hogy - mikor, mennyit?
- De mit lehet ezáltal veszteni? Óriási reklámbevételeket? Amiből az MTV-nek így is, úgy is kevés jut? Mit szorítana ki a film vagy a koncert a műsorból, ami pótolhatatlan veszteség lenne, amit aztán a közönség őrjöngve követelne? És mibe kerül egy ilyen film bemutatása? Nagyon sokba?
Baló: A közönség semmit nem követel őrjöngve. De megkérdezhetik például, hogy: adott egy televízió, amit a magyar adófizetők tartanak el - akkor miért gondolja, hogy megengedheti magának, hogy az adófizetők egy töredékének sugározzon műsorokat? A film ezen belül is sajátos, mert az többnyire másutt is hozzáférhető - mármint mozikban, szemben mondjuk egy kiállítással vagy egy koncerttel. S azért akadnak magyar filmek, amelyekre több százezer jegyet adnak el. Tudom, hogy erre is van sokféle válasz, de a kérdés - sok más kérdéssel együtt - létezik.
Fekete: Ismétlem: senki sem tudott még arra válaszolni: valódi nézői igényeket elégítenek-e ki a tévéműsorok, azt kapják-e a nézők, amit várnának, vagy a kínálat által gerjesztett igényeket, vagyis a közönségnek azt kell néznie, amit kap. A legjobb példa rá a kereskedelmi televíziók néhány minden szintet alulmúló műsora, amire mindenki hörög, mégis mindenki nézi. Ha azonban megfordítjuk a logikát, és arra az optimista álláspontra helyezkedünk, hogy noha nincsen szokásban jó magyar filmeket vetíteni, próbáljuk meg, akkor lehet, hogy a tévénéző belenéz és ott marad. És így talán bizonyos igényeket, amelyekről azt hittük, már nem is léteznek, fel lehet támasztani. Nem tudom elképzelni, hogy ne tudnánk előszedni tizenöt vonzó, érdekes, erős hatású filmet az elmúlt 15 évből.
Bajomi-Lázár: Rupert Murdoch brit-ausztrál médiacsászár mondta, hogy az a köz igazi szolgálata, ha megadjuk az embereknek, amit kérnek, azaz szappanoperákat és fikciós filmeket sugárzunk. Ezzel a logikával könnyű volna rásütni az elitizmus és a paternalizmus bélyegét a Magyar Televízióra, ha rendre kis nézettségű, magyar gyártású produkciókat sugározna. Ennél csak az a rosszabb, ha azt mondják rá: „micsoda disznóság, hogy Lagzi Lajcsi műsorát adja”, ami valóban nem jelent alternatívát a kereskedelmi tévékhez képest. Ez csapdahelyzet, ezt a dilemmát nem könnyű feloldani.
Baló: Magyarországon mégis sokan úgy tesznek, mintha ez a nagyon is valóságos dilemma nem létezne. Miközben nálunk a válságban lévő köztelevízióról lényegében nincsenek tartalmas viták, nyugaton a köztelevíziózásról sok országban igazi viták folynak, mert sokan ott is úgy gondolják, hogy válságban van, mert relatíve egyre kevesebb a pénze és a nézője is a kereskedelmi televíziós globális kínálatához képest. És az ottani vitáknak is az az egyik alaptémája, miképpen lehet ellenőrizni, mire és hogyan költik az adófizetők pénzét. Hol vagyunk mi ettől? És mi lehet az oka annak, hogy bizonyos tekintetben és egyes területeken majdnem vagy ott tartunk, mint Európa, a köztelevíziózásban viszont fényévekre maradunk el tőle? Mi a magyarázata ennek? Másfelől nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a köztelevízió nem független attól, ami körülötte, körülöttünk - a világban és Magyarországon - zajlik. Például tetszik, nem tetszik, az úgynevezett minőségi sajtó olvasottsága csökken, a bulvársajtóé pedig nő. Lehet ezzel szembemenni, de egy egész ország, egy társadalom egészének média- vagy kultúrafogyasztási szokásainak rendszeréről van szó, s ez alakulóban és átalakulóban van. Ennek csak része a televízió, ezért nem igazságos mindig rajta elverni a port.
Fekete: Nem kéne feladni, mert azért itt mindig valami tágasabb dologról van szó: arról, hogy milyen egy ország önmagáról alkotott kulturális felfogása. És a köztelevízió azért mégis nagy bűnt követett el, amikor azt az igényt, amely azért nem könnyen adta meg magát a konzumtelevíziózásnak, és amely még ma is vegetál valahol, nem tudta megmenteni, valamilyen táplálékkal életben tartani, ellátni, ne adj’ isten, megerősíteni, felnöveszteni. Nemigen tett erőfeszítéseket arra, hogy ötletesebb, érdekfeszítőbb, stilárisan korszerűbb, „gyorsabb reagálású” legyen.
Baló: Sajnos minden akkori jóslattal szemben bámulatos sebességgel adta meg magát a Magyar Televízió, ez a lehangoló igazság. Ebben sokan nagyot tévedtünk, keményebb ellenállásra számítottunk. A kereskedelmi televíziók beindulását követő 12 hónapon belül az MTV közönségrészesedése kétszer feleződött meg: több mint nyolcvan százalékról húsz százalék alá zuhant.
Fekete: Mert nem nyújtott alternatívát, elszürkült, kiürült és ott állt tanácstalanul.
Baló: Lényegében ugyanolyan maradt, mint előtte, csak versenytársai támadtak.
Fekete: De hát éppen ön mondja, hogy azóta is hiányzik belőle két alapvető műfaj: nem készül dokumentumfilm, és nem létezik tévéjáték, pedig ezek lehetnének egy köztelevízióban az igazi vonzerők. Nem az én dolgom firtatni, hogy hogyan kerülhet a Magyar Televízió - amely egyébként nem kevés pénzt visz el - abba a helyzetbe, hogy egy büdös fillér nem jut ezekre a műfajokra. Jó, most valami elindult, de ez is a filmesek felől, hogy legyenek közös finanszírozású tévéfilmek, amelyekhez a pénz felét a filmszakma adja. Ez normális helyeken fordítva van, a televízió vállal részt a játékfilmek finanszírozásában, de üsse kő, ha ilyen nagy a baj, akkor legyen így, csak mozduljunk el végre a holtpontról. Szóval itt valami elindult, de csak azért, mert a filmesek erőszakoskodtak.
Baló: A Magyar Televízió valóban nem készült föl a versenyre. Lett volna rá ideje, több is, mint a világ legtöbb televíziójának, hiszen legkésőbb 1988-ban már legalább sejteni lehetett, hogy előbb-utóbb nálunk is lesznek kereskedelmi tévék, de 1995-ig több mint hét év telt el, mire a parlament elfogadta a médiatörvényt. De még egyszer mondanom kell, ha felkészült volna, ma akkor is szembe kellene mennie sok mindennel, amit az ember naponta tapasztal a médiavilágban. A Népszabadság is készülhetett a Blikkre, mégis többen olvassák most a Blikket, mint a Népszabadságot.
Bajomi-Lázár: Kérdés, miért nem működik nálunk az, ami máshol működni látszik. Mi az oka annak, hogy nálunk a politika ennyire rászállt a médiára? Miért dúl nálunk folytonos médiaháború? Hogy van az, hogy a Freedom House-nál megint mi szerepelünk a legrosszabbul a nyolc csatlakozó közép-európai ország között? Ennek talán az az oka, hogy Magyarországon - tudomásom szerint egyedül a világon - a médiatörvény elfogadása kétharmados többséget igényel. Ezért túl sok kompromisszumot tartalmaz a médiatörvény, amely ráadásul rendkívül hosszú ideig váratott magára, csak 1996 elején lépett életbe. Lassan épültek ki a sajtó szabadságát védő intézmények, és a kompromisszumkényszer miatt politikai, nem szakpolitikai megoldásokat tartalmaznak, azaz nemcsak késve születtek, de rosszul is működnek.
- Egy lengyel médiakutató, Karel Jakubowicz szerint „A közszolgálat függetlensége nem elsősorban a politikusok önmérsékletén, hanem a közszolgálat művelőinek kitartó harcán múlik, amivel függetlenségüket naponta megvédik.” Ez egy értelmetlen, valóságtól elrugaszkodott, netán hazug mondat lenne?
Baló: Nem gondolnám, hogy az, a szerző kiválóan ismeri a magyar médiatörvényt, kiváló médiakutató, többször beszélgettem is vele erről, de ezt a mondatát Magyarországra valószínűleg nem használná. Ezzel nem azt mondom, hogy a közszolgálat művelői nálunk harcolnak. De ez a Magyar Televízió még mindig nem annyira rossz, mint amennyire alacsony a nézettsége. Ezt a televíziót - sok és komplex oknál fogva - nagyon rossz, bizonyos értelemben egyre rosszabb közeg veszi körül. Ez a televízió úgy élte le eddigi több évtizedes életét, hogy a magyar értelmiség nagy része - úgy általában - megvetette. A napi politikai csaták szereplői közül pedig sokan sok mindent elkövetnek azért, hogy gigantikus pénznyelő automataként mutassák be, amely évi 35 milliárdot pocsékol el. Azon persze lehet és kell is vitatkozni, hogy mire és hogyan megy el a pénz. De lehet másképp is számolni, mert ebből a pénzből - televíziós háztartásonként napi 30 forintért, egy napilap árának egynegyedéért - szerintem lehetne két színvonalas, igényes, minőségi televíziós csatornát produkálni, nagyon kevés reklámmal, és ez is egy szám. Mármint a napi 30 forint az évi 35 milliárddal szemben. Csak ma már ott tartunk, hogy alig-alig találni olyan közélet iránt érdeklődő embert, aki erre a sok éve tartó tragikomédiára, a köztelevíziózás ellentmondásaira ne legyintene, aki ezt még képes lenne vagy akarná követni.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 661 átlag: 5.41 |
 |
|
