KritikaA mohácsi vészVész-kijáratHirsch Tibor
Kapa és Pepe kalasnyikovval és kamerával visszarepülnek időgépükkel a mohácsi csatamezőre. Jancsó abszurd sci-fije.
Jancsó sorozatának, ami ezredvégi trilógiából ezredfordító tetralógia lett – és most már ki tudja, hogyan is hívjuk – A mohácsi vész kivételes egy darabja. Lapozhatna itt a kedves olvasó, mondván, ilyen közhelybe gyúrt evidenciával e hasábokon már rég bosszantották. Egyébként is, vethetné közbe, Jancsónál nincs kivétel, a polgárpukkasztás mint olyan, sűrű, tömény kivételből van: az az ő matériája.
Csakhogy ez az utolsó film nem úgy kivételes, hogy „megint másképp meglepő”, hanem úgy, hogy kivételesen másokat lep meg. A mester ugyanis ezúttal sok-sok év után, könnyen követhető cselekményű filmet csinált. Nem csak a nagyszerkezet szintjén, de szőröstül-bőröstül. Ezt a filmet úgy lehet elmesélni, mint akármely hollywoodi darabot. Ebben a filmben egyetlen kis epizódalak sem puszta szimbólum vagy puszta dekoráció, hanem az a dolga, hogy a mesét vigye előbbre, ahogy ez akármely szappanoperában szokás. Ebben a filmben egyetlen kiszögellés mögül sem ugrik elő alternatív zenekar, nem jön szembe folyton a Belga, vagy a Burzsoá nyugdíjasok, hogy cselekményen-kívüli rosszkedvében a húrok közé csapjon.
Vagyis A mohácsi vésznek megvan a története. Mondhatni: akár a nevezetes mohácsi vésznek. A történelemhez rendes, kerek történetek tartoznak, még ha science fiction is az a történelmi történet. Az ilyesmi Jancsónál mindig is kísértett. Ha régi magyar történelembe fordult a játék, akár még a nyolcvanas évek közepén, A zsarnok szíve opuszban, máris ráállt keze és kamerája az igazi mesemondásra. Hogy például volt egyszer egy Báthory Erzsébet, aki szűzlányokat gyilkolt, meg volt egy fejedelem török-zsoldban, meg volt egy törökverő, és fiából lett magyar király, volt egy Bakócz Tamás aki pápa akart lenni, meg volt egy Zrínyi, medvével, vadkannal, orgyilkossal. Volt, volt, volt... Akkor, húsz éve, azokból a régi magyaros kerek történetekből halandzsa-fúga épült: külön-külön egyik sem találtatott érdemesnek a végigmesélésre.
Most viszont – húsz évvel később – elkészült az egyik. Ami úgy kerek, ahogy a Kor és a Mester egybeeső standardjából ki sem néztük volna. Mintha bizony nem széttört világ töredezett látomásait kapnánk tőle, már mióta! Csak ez az utolsó ez lett ép, egész, és e tekintetben csak egyetlen szépséghibája van: régi magyar történelemben utazva ez a kerek Jancsó-mese éppen A mohácsi vész meséje. Pünktlich belőle kerekedett anekdota! Vagyis struktúra helyett, lám, mostanra a gesztus lett posztmodern. De az nagyon. És most már talán világos, mit is értünk azon, hogy ez az anekdota „kivételesen másokat lep meg”. Kik ezek a mások? Hát a sokaság, akik egyszerű történettel élnek. És e sokaságon belül a Jancsó-gyűlölők ugyancsak nagyszámú tömege. Mindenki, aki számára a mester már réges-régen cinikus istentagadó, a nemzetrontó sátán egyik különösen megátalkodott ügynöke. Ezt idáig hallomásból tudták, média-közvetítéssel kaptak róla megerősítést. Merthogy az ezredfordulós Jancsó-filmekből, ha véletlen beléjük is ütköztek, rendes, szappanopera-fogyasztó lélekkel csak annyit tudtak teljes bizonyossággal kiokoskodni, hogy nem kifejezett népnemzeti ismeretterjesztés gyöngyszeme egyik sem. A mohácsi vész viszont más: a mesét egyszerű szittya fővel követni, megérteni, és hazaárulót kiáltani: egyetlen pillanat műve.
A történet ugyebár annyi, hogy hőseink a frissen eszkábált időgéppel elugranak Mohácsnak mezejére, oda és akkora, hogy történelmet fordítsanak, de legalábbis lekamerázzák az eseményeket. Ebből a kamerázás sikerül.
A mese lehet ismerős egy régi Hernádi-novellából (Mozgókép), és egy hollywoodi szuperprodukcióból. Nyilván a Mohács-filmre azok sütik rá lelkük minden háborgásával a nemzeti kegyeletsértés bélyegét, akiktől a Végső visszaszámlálás – magyar változatban – nem állna távol. Ott az amerikaiak csak azért is majdnem megvédik a flottát Pearl Harbornál a japánoktól, visszaugorva az időben, a jelenné lett jövő technikai fölényével korrigálva a történelmet. Igazi, patrióta gondolatjáték: fájdalmas vereségekbe utólag se nyugodni bele. Akkor Jancsóval mi bajuk volna a hazai hasonszőrűeknek?
Először ugyebár, maga a bohóckodás. Azért még Arany János is megkapta. Pedig neki aztán megvan az ő vitathatatlan magyarságteljesítménye! „Keserű kacaj lőn Nagyida….” A Toldi írójának magyarázkodnia kellett. Pedig a Nagyidai cigányok csak a szabadságharcot meséli nagyon másképpen, viszont nem nyeri meg utólag. Groteszk, de nem vicc.
Vissza az amerikai történetre: van egy második különbség, az elsőnél is fontosabb. Az időutazásos történelem-korrekció akár tréfa, akár vágyteljesítés: másképpen működik, ha valaki sok-sok nyertes háború után álmodja filmre. Vissza lehet küldeni a Nimitz nevű anyahajót a vesztes csatát megnyerni, de győztes háború után. Sőt, sok-sok győztes háború egymásra rakódott rétegei alá ásva korrigálni, csupán a rend kedvéért, hogy a diadalmas ország diadala végre teljes legyen. Mohácsig navigálni a tricikli-hajtásos időgépet, magától értetődően más. Pearl Harbor javítandó szépséghiba, Mohácsról szokás tudni, hogy ősátok, maga a kizökkent időkerék. Ami itt rossz, onnantól rossz. Visszazökkenteni a falsul pörgő a kereket, ehhez – ó kárhozat! – nálunk nem győzelmek de vereségek rétegei alá kell ásni. Nem akármilyen mélyfúrás.
Ez a film efféle mélyfúrás is lehetne. Ha a Jancsó Miklós interpretálta mohácsi vész groteszk játékként tényleg csak ennyi lenne: vágyteljesítő ábránd keserű nevetéssel. Akkor legalább a megbotránkoztatottak dühe nem nyúlna a semmibe: Mohácsot miért pont így, miért pont ő merészeli emlegetni?
A dolog súlyosabb. Ha igazán értenék-éreznék, a dühösek még dühösebbek lennének. Ez itt nem az ős-átok kiigazítása körüli poénkodás. Nem is önkínzó konklúzióra fut ki az egész, amikor kiderül, hogy a project akkor sem lehet sikeres, amikor éppen nem fuccsol be, mert „nekünk Mohács kell.” Jancsónak Ady szentenciája sem elég botránkoztató. Nekünk nem Mohács kell, hanem Mohács van. Itt van mindig. Lebegtetett Mohács, ciklikus Mohács, kör-Mohács, bebetonozott Mohács. A kamera, amit Kapa és Pepe magával visz, nem azt fogja lefényképezni, hogy miképpen jött és zajlott a Vész, hanem hogy nem érdemes rá még csak időutazás-üzemanyagot sem pazarolni, sóhajtozás közben múlt időt használni. Megtörténik itt és most, azóta is, benne vagyunk, nem okunk és előzményünk ez nekünk, hanem közegünk. Ha ciklikus, akkor is a végével kezdődik. Egy örökkévaló gyámoltalan bábkirály, félrecsapott koronával a fején, fordítva üli meg a lovat, és végighordozza a véres kardot a Clark Ádám téren. Mindig hordozza. Ez az ő örökkévaló állapota. Újra kiszemelik, újra porondra lökik, esetleg aláír, esetleg bólogat, aztán kezébe nyomják a jogart és a kardot, óbégasson megint, rázassa magát a gebén, kiáltson vészt, hívjon hadba, amíg világ a világ. Hányan kiáltottak blaszfémiát már eddig is, hogy milyen jogon fényképez nemzetietlen rendező Turul-magasságból, a Hét vezér fölötti oszlopról, és más megszentelt és galamb-tisztelte emlékhelyekről! Most örülhetnek. A Mohácsi vész örökké tartó története szobortól, de nem honi nagyság szobrától indul. Ilyen még nem volt: Savoyai Eugén lovának töke alól lehet adekvát mesét szőni az esetről. Az esetről, mely örökké tart, és akkor nem is csoda, hogy a hatalmas bronz-has fölülről, bronzlábak kétoldalt be is kereteznek várost és országot. Amúgy ez mégiscsak a Budai Vár volna, szép innen az örökké győztes idegen ló alól az örökké érvényes Vészre a kilátás. Lehetne fordítva is? Lehetne a bronz ló odalent lovasával, és itt fent Kapa és Pepe lefelé kacsintva bohóckodnának? No igen, akkor például tényleg nem kellene angolul beszélni a törökkel. Amiről a filmben többször is szó van: világnyelv volna a magyar! A globalitás, mint hozzánk tartozó nagy randa zárójel zárná be azt, ami ma a Vészen kívül van. Többek között Buda külföldi illetőségű fölszabadítóját, és a minden más külső szabadítókat, orosz katonaköpenyes janicsárokat, minden kifelé mutató viszonyítási pontot. Nagyképűen lesajnálnák őket. Négyszázhatvan évvel későbbi géppisztollyal odapörkölnénk neki, négyszázhetven évvel későbbi digitális kamerával megmutatnánk róla az igazságot. Nem lenne szebb, nem lenne tisztességesebb, de világcsendőr-oldal a mi oldalunk volna.
Hát ez az, ami nem sikerül. Helyette lesz meg a tudás, hogy Halász Péter azonos Szulejmánnal. És nem azért, mert rokonok, és nem azért, mert mindenkinek van őse, és nem is azért, mert török, tatár, tót kavarog a magyar szívekben. Az csak a kellemes prekoncepció a film elején, ami megdől a film végén. Mindenki azért azonos önmagával, mert a helyzet is azonos. Vész volt, Vész van, Vész lesz. Az időben nem szükséges érte visszamenni.
Poén van? Igen, a poén annyi, hogy ha tényleg van átok-kör, amit meg lehetne szakítani, az csak a mindenkori lúzer-király esélye. De nem úgy, hogy megnyeri a csatát. Tegyük föl – erről szól az eredeti Hernádi novella is – tényleg otthagyta a beteljesülő végzetet egy helybéli pórmenyecske kedvéért. Ha akkor így történt volna, ha újra és újra ez történne, ha a Vész örökös újrajátszásának rituáléja eszerint módosulna! Ha a sok lúzer újra és újra elfelejtene befulladni a Csele patakba, kilopózna a történelemből, átcsusszanna a nemzetietlen privátszférába! No igen. Egyik magyar vesztes a másik után! Lassan-lassan fogynának a lovat háttal megülő hősök, akik újra és újra véres kardot hordoznak, vészt kiáltanak, aztán csatát veszítenek. A mi Schererünk e tekintetben kitűnő választása a múlt-korrigáló, mítoszmódosító kollektívának. Nemcsak mert kitűnő örökös lúzer-király, de azt is elhisszük róla, hogy egyszer majd megunja. Még egy pofon, még egy csatavesztés, még egy nemzeti megaláztatás, és örökre kunyhóba vonul a pendelyes leányzóval.
Ennyi volna a remény. Teljességgel adekvát remény-féleség egy kicsit lompos, kicsit már menetközben is elnevetett, vagyis valóságos lúzer-filmben. Mi tagadás, nem a sorozat legjobbja ez a mostani film. És aki a mestert nem szereti, annak fenntartásait nem oldja az olcsó poén: mit várunk egy Mohácsi Vésztől? És mégis, halálosan komolyan: szegényszagú, döccenő sci-fi – mint gesztus, rögtön az üzenethez terel. Az üzenet pedig szóla eképpen: Jól van, Mohács örök, és mert „átoksúly”, mert fontos nekünk, nincs belőle kiút.
Nincs kiút, viszont a történelmet, magát újabban ott lehet hagyni. Akár ha Pepe-rendőr hagyná ott a nyomorúságosan fizetett posztot, vagy Jancsó Miklós a filmcsinálást. Akár egy ország is eltűnhet a civilség jókedvű süllyesztőjében! Árulásnak árulás, de a Mohács-átok mindenesetre megtörik tőle.
A király megszakítja a kört. Példát ad, népe követi.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1031 átlag: 5.4 |
 |
|
