Sőt, Indiana Jones a Dolog ellen. A rejtélyes sarkvidéki piramis feltárására szervezett tudóscsoport a kazamaták labirintusában véres háborúba csöppen. Paul Anderson, egy új rendezőfaj, a gémerfilmes első példánya a Mortal Kombat és a Kaptár után új sci-fijében ismét számítógépes játékot visz vászonra.
A képregény-eredetiből kifejlesztett játék filmváltozatában a lövöldözős programok kivilágítatlan alagútrendszerében az eseményeket a ki nevet a végén automata dramaturgiája alakítja, és még a fegyverválasztás motívuma is felbukkan jópofán. A sötétség jótékonyan elfedi a digitális animáció darabosságát, viszont a koromfekete képeket kapkodós vágásokkal tetézve az akciójelenetekből szinte semmit sem látni. A minőségi Alien-sorozat előzményét és a B-mozi kedvelői körében nagy becsben tartott Predator-filmek folytatását képező szörnytalálkozó valódi főszereplői persze a szerencsétlen sorsú kutatók, köztük egy fekete Ripley-klón és egy (az Alien-mitológiával az egyetlen – kínosan kimódolt – kapcsolatot jelentő) milliomos megbízó, Lance Henriksen alakításában.
Az egyik korábbi Aderson-sci-fi, a Katona az érzelmek nélküli gyilkológép és a megmentett kisfiú szívszorító ölelésével zárult. A nem kevésbé megható befejezést most bizarr szex illata lengi be finoman. Az ígéretes indulás után egyre kiszámíthatóbbá váló film e meglepő fordulat következtében a legvégére jellegtelenül rosszból varázslatosan rosszba fordul. Az utolsó percek perverz érzelgőssége annyira hatásos, hogy az ilyen szépségekre fogékony néző végül mégis elégedett vigyorral indul felháborodva a kijárat felé siető barátnője után.
