KritikaCsodálatos JúliaValóság és álságKoltai Tamás
Maugham színháza és színésznője ezúttal Szabó István filmes mesterkurzusában lép színpadpadra.
„Milyen szerencsém van, hogy sírni tudok anélkül, hogy a szemhéjam megduzzadna”, mondja Miss Julia Gosselyn – Szerb Antal fordításában – Somerset Maugham Színház címû regényének egy helyén. Ez a mondat markáns összefoglalása mindannak, ami a játszi cselekmény során történik. Julia (félangolosan, mint a regény végén elfogyasztott marhasült: Júlia) színésznõ, aki bárhol, bármikor, színpadon és színpadon kívül sírva tud fakadni, szabályozni tudja könnyeinek mértékét, karakterét, drámai hatását, függetlenül attól, hogy a váladéktermelésnek van-e érzelmi fedezete, vagy nincs. Ez nála technika kérdése, lévén dolgozó nõ és mûvésznõ, ez különbözteti meg mindenki mástól, aki csak közönség. Júlia (46) nem érzelemnélküli lény, sõt, õszintén szenvedni is képes, például amikor beleszeret egy fiatalemberbe, Thomas Fennellbe (23), és ez a kapcsolat a leszállóágban alkalmanként meggyötri. De Júlia ezekben a gyötrõ pillanatokban is látja magát kívülrõl, látja, amint szenved, és tetszik magának, ahogy szenved, mintegy esztétikai élvezetének tárgyává teszi a szenvedését. Úgyszólván színházat csinál belõle. Amikor például a fia, Roger (18) heves szemrehányással illeti, Hamlet és Gertrud jelenetére gondol, arra, hogy el tudná-e még játszani a dán királyfit („látta magát fekete nadrágban, hosszú selyemharisnyában”, miért ne, Sarah Bernhardt is eljátszotta). Egyetlen egyszer esik csapdába, amikor a privát érzelmeit viszi színpadra, kvázi mûvészileg profitálni akar a szenvedésbõl. Akkor viszont kiderül, hogy csapnivaló. „Hagyta, hogy az érzései eluralkodjanak rajta; érzett, nem játszott.” Ez az, amit nem szabad, ha valaki színész. Márpedig Júlia elsõsorban és mindenekfelett színész, akinek a „játéka sokkal fontosabb, mint a világ minden szerelme”. A világ különben is a látszatok világa, amelybõl a színész esténként átlép a valóság világába: a színpadra. A menthetetlen civil, például Roger, álságosnak látja a színházat, borzadva emlékszik vissza, hogy gyerekkorában a kulisszák mögül nézte anyját a mindenkit lenyûgözõ nagyjelenetben, amint könnyáztatta arccal a takarásban hirtelen prózai hangon ráförmedt a világosítóra, majd drámai sikoltással folytatta a tirádát. „Te nem is létezel, te csak az a megszámlálhatatlan sok szerep vagy, amit játszottál”, vonja le a fiú a következtetést. „Pedig hát csak mi vagyunk – gondolja Júlia. – Õk az árnyék, és mi adjuk nekik a testet. Mi vagyunk a jelképei mindannak a zavaros, céltalan küzdelemnek, amit õk életnek neveznek, és csak a jelkép az, ami valóságos. Õk azt mondják, hogy a színjátszás csak áltatás. Ez az áltatás az egyetlen valóság.”
Maugham frivol, a platóni ideatant „újrateremtõ” színházesztétikája jó esetben minimális esztétizálással és maximális színészettel ölt testet színpadon vagy filmen. A Színházból sokszor csináltak színházat, egyszer pedig mozit (1962-ben, Lili Palmer fõszereplésével, osztrák-francia koprodukcióban, Alfred Weidenmann rendezésében, Csodálatos vagy, Júlia! címmel). Szabó István angol filmet csinált, ami döntõnek bizonyul. Júlia angol színész (direkt nem írom, hogy színésznõ), és angol színésznek lenni, being an English actor, az valami egészen más. (A magyar cím máris csorbítja a lényeget, „csodálatosnak” lenni, az maga a közép-európai civil nézõi olvatagság.) Júlia szörnyeteg (monster), mondja is neki Michael, a férje, aki rendezõ, színigazgató és üzletember, de nem úgy, ahogy a mi barguzini hagyományunk számon tartja a korabeli színésznõ-monstrumokat. Nem a Bajor–Tõkés–Honthy-vonal, nem az affektált nagyasszony típus (a Tõkés Annáról szóló anekdota szerint, amikor férje a Bánk bán-premier elõtt nemileg közeledett hozzá, királynõien felbõdült, „de kérem, egy Gertrudisszal!?”, Júlia bezzeg a bemutató délutánján vidoran lefekszik volt szeretõjével, akibe már nem szerelmes, bár ez a regényepizód a filmbõl kimarad), hanem frivol, gunyoros, a köznapi drámákat folytonos önreflexióval hárító, könnyed, laza és elegáns játékos. Júliának lenni – ez Maugham és Szabó értelmezésében a színészi létezés, a jelenlét közvetlensége, olyan képesség, amiért az emberek meglepõ módon õrjöngenek a nézõtéren, „holott az oly természetesen jött belõle, hogy nem is tudta elképzelni, hogy másképp is lehetne”.
Ehhez kellett Annette Bening, ez a keskeny arcú, hegyes állú, lófogú, számtalan szarkalábbal kidekorált, nem csodálatos, csak színésznõ, akinek, ha nevet (és gyakran nevet, végigvihogja-nyeríti a filmet), mindannyiszor kivillog a körpanorámás felsõ ínye. Júlia a regény szerint nem szép, még csak nem is csinos, afféle beauté du diable, aminek Bening tökéletesen megfelel, „arca mozgékony és kifejezõ” (c/o by Maugham–Szerb), vonásai szerteszaladnak, ha kirobban belõle a kacagás, illedelmesen összerendezõdnek a púder alatt, de ezer darabra törnek, ha megjelenik rajta a kétségbeesés. Például amikor éjszaka, konzerválatlan-sminktelenül, a féltékenységtõl ijesztõ öregen berohan szeretõje hálószobájába. Soha, egyetlen pillanatra sem játszik színésznõt, legkevésbé a színpadon, kivéve azt az egyetlen esetet, amikor önmagát viszi föl rá a szerepe helyett, s mivel rosszul játszik, a közönség még jobban szereti. (A különbséget egy többször ismételt gesztikus felvonásvég érzékelteti.) A technika és az imitált bánat csillogtatására elég néhány legurított könnycsepp az évtizedes szerelmi rajongó baráttal elköltött búcsúvacsorán, aki késõbb bevallja alternatív szexuális vonzódását. Szívesen megnéztem volna a színészmesterség mimetikus fortélyát bevetõ menekülési útvonalat a regényben kényesebben ábrázolt (hálószobai) szituációból, de fájdalom, a rövidre vágott dramaturgia e jelenet leforgatását nem tette lehetõvé. A kokottnak öltözött Júlia sikertelen, leszólíttatás helyett fölismertetéssel végzõdõ groteszk szexepilkontrollja is kimaradt. Az viszont, hogy Maugham többször is levetkõzteti a színésznõt, Szabó egyszer sem, a mûfajváltás kegyetlenségébõl fakad. Látszat és valóság fölcserélhetõ, ám a világszép láb empirikus tényezõ.
Bening viharos, nyers és élénk; gyors váltásai, csettintései, snitteken áthúzódó kacagásai életerõssé teszik a figurát. Számûz minden bágyadást és mórikálást; ahogy éttermen áthaladva vagy nézõtérrõl (szándékosan) elkésve a tapsokat fogadja, az sûrítmény és szakmai truváj – maga az önreflexió. Csaknem fölöslegesnek látszik fantomfiguraként kitalálni a „szerzõt” (legyen akár maga Maugham, akár metaforikus színházi manó), hogy idõnként jelenjen meg a semmibõl, üljön mellé az autóban, szegõdjön kísérõjéül az utcán, és játssza el a virtuális mestert, a tanácsadót vagy az elismerõen kacsintó nézõt, aki helyettesíti a zárójeles belsõ monológokat, és a szemünkbe mondja a színházi rezümét. Nem zavar, de nem is revelál. Fontosabb a pontos szereposztás. Jeremy Ironsnak persze csak rutin Michael Gosselyn, „a legszebb férfi Angliában”, akinek ajakcsücsörítéses pusziviszonya a feleségével az esztétikai extázis tetõpontját képviseli, és aki pipájával állja útját a nyakába omlani készülõ színésznõ-üdvöskének. Shaun Evans tejfeles mosolya a menthetetlenül sznob és menthetetlenül civil szépfiú Tom szerepében (Júlia tí-ó-emnek hívja) a helyén van, de jobb nála a Rogert játszó Tom Sturridge, aki a mûvészszülõk tipikus nyárspolgári gyermekeként egy megsemmisítõ színészi ripacséria hatására anyaimádó lesz.
Utóbbi jelenet az egyetlen, amelyet a film kibont a regénybõl (a többit komprimálja). Színházi szcéna, melyben Júlia kiirtja (Szerb Antal) szeretõje szeretõjét, a színpadra protezsált kezdõ színésznõcskét. Próba elõzi meg a premierfordulatot, hogy a partnert a színpadról lemosó, gondosan elõkészített galádság annál nyilvánvalóbb legyen. Szabó ugyanolyan mesteri biztonsággal oldja meg ezt a jelenetsort is, mint az összes többit. Rövid, lényegre törõ, gyors belsõ ritmusú snittekbõl áll az egész film – good timing, mondja az angol –, egy utcakép, egy étterem, egy szalonénekes félközelije után máris az arcokra tapadunk, az angol színészeknek egyetlen határozott belsõ állapot elég, hogy a tekintetük kifejezõvé váljék. „Mûvészfilm” ritkán kerüli el ilyen halálos biztonsággal a mûvészkedést. Koltai Lajos a lehetõ legtermészetesebb fényeket és legegyszerûbb beállításokat választja, egyedül néhány plein air-képen, egy kerti társasjáték, egy evezõs fröcskölés vagy egy bágyadt folyópart fényképezése közben engedi meg, hogy jelenlétét észrevegyük. Semmi nem nehezül el, nem kap fölösleges hangsúlyt, kalapok, ruhák (még a kecskeméti színház is) stílusban maradnak, anélkül, hogy a stílromantikával hivalkodnának. Mesterrendezõnek nem kell bizonygatnia, hogy mester, nem kell magyarázkodnia, amiért könnyed semmiséggel bíbelõdik kedvére. Meg a miénkre.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1285 átlag: 5.41 |
 |
|
