EllenfényA legszomorúbb tévéműsorKovács András Bálint
A „legvidámabb barakk” epitheton ornansának cinizmusa már annak idején is rossz érzéssel töltött el, amikor Magyarországot csak újságokból ismerő nyugati félismerőseim joviális mosollyal vállon veregettek vele. Nem azért, mert a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországa sem vidám, sem barakk nem volt, hanem mert ez a jelző nem a részvét, nem a komolyanvétel, hanem a lekezelő távolságtartás gesztusa. Ugyanolyan rosszérzés fogott el a hallatán, mint Bacsó A tanújának nézése közben: a tragédiával való túl sok viccelődés vége – hazugság. Ahol vidámság van, ott nincs nagy baj, következésképp nem is kell túl komolyan venni. Ez a cím Vitézy László tévésorozata esetében is árulkodó.
Amikor meghallottam, hogy Vitézy László riportsorozatot készít az elmúlt rendszer prominens képviselőivel, azt mondtam, ez az! Meg kell ragadni a vissza nem térő alkalmat: mondják el ők, hogyan volt, hogyan látták ők belülről. Aztán hirtelen eszembe jutott: kikről is van itt szó? A „történész” Berecz Jánosról? A „szakszervezetis” Gáspár Sándorról? A „szocdem” Marosán Györgyről? Akik majd azt fogják elmondani, hogyan csúfolták meg azt az ügyet, aminek nevében szerepeltek? Vagy az arctalanok seregéről Lázár Györgytől Óvári Miklóson át Németh Károlyig? Akik majd arról beszélnek, hogyan kapaszkodtak a székükbe, és hogyan próbáltak megfelelni a Moszkvából jövő kimondott és kimondatlan ukázoknak, hogy próbáltak engedelmes tisztté válni Kádár János sakkpartijában? Tényleg komolyan azt gondolom, hogy ezekről a dolgokról fogok itt hallani? Megbánó arcokat, embereket látok majd, akik lehorgasztott fővel töredelmes vallomást tesznek arról, hogyan „tettek tönkre” egy országot, és hogyan „sanyargatták” a népet? Vagy majd azt mondják, „nem én voltam, hanem ő...”, és” néven nevezik a bűnösöket”? Hiszen itt nem Churchillekről és Kisingerekről van szó, akit nyugdíjba vonulásuk után leránthatták leplet a múltról, és elmesélhették: íme ezt ezért, azt meg azért tettem. Amit ezek az emberek tettek, azt nem a nyilvánosság előtt és főleg nem a nyilvánosság számára tették. Az igazán fontos döntéseknek nem meghozói, csupán némi szemlélői és engedelmes vagy durcás végrehajtói voltak ők. Két lehetőségül van: vagy azt állítják, hogy tehetetlen bábok voltak, és amit tettek, azt parancsa tették – ez védekezésnek gyenge, ráadásul saját magukat alázzák meg – vagy saját iniciatíváikat hangsúlyozzák amelyek igazolására harminc év alatt jó bejáratott érvrendszer áll rendelkezésükre, amit annak idején még a felkészült és kíméletlen nyugati újságírók sem tudtak kikezdeni. (Ha emberjogi probléma, akkor köztörvényes ügy, valamint belügyekbe való beavatkozás; ha sajtószabadság, akkor nyugaton van cenzúra, nálunk pedig nincs; ha gazdasági probléma, akkor objektív nehézségek és a Nyugat bojkottja; ha ötvenhat, akkor ártatlan kommunisták lincselése; ha választási komédia, akkor a nép akarata, egyébként pedig történelmileg így alakult ki; geopolitikai realitások és nálunk még mindig a legjobb /vö: legvidámabb barakk/, stb...)
Akkor is meg tudták magyarázni, miére úgy kívánta az ország érdeke, most sem lesz ez másképp. Egyáltalán: milyen az a dokumentumfilm, amelyet azért készítenek, hogy azokat az embereket, akik évtizedekig hazudtak, most arra késztesse, hogy igazat mondjanak? Az ilyen fajta „beszélgetéseket” másképp hívják: vallatás.
Mindezek előítéletek – gondoltam. Éppen, mivel nem ismerjük ezeket az embereket, tán még arcról sem (tíz évvel ezelőtt még a politika iránt érdeklődők számára sem volt egyszerű dolog képről megkülönböztetni Németh Károlyt Óvári Miklóstól, Havasi Ferencet Czinege Lajostól), nem lehet kizárni, hogy most őszintén kitárulkozva reflektáljanak egykori énjükre, és fontos adalékokkal gazdagítsák ismereteinket arról, mi miért és hogyan történt velünk pár évvel ezelőttig.
A riportokat látván azonban mindezek az elméleti megfontolások hirtelen elvesztették a jelentőségüket. Rá kellett jönnöm, hogy nem a riportalanyok azok, akik nem tudják átlépni egykori énjük árnyékát, hanem a film alkotói nem teszik ezt lehetővé számukra. Ezt látom: egy tárgyi kérdésekben felkészületlen, minimális empatikus képességgel sem rendelkező, arrogáns stílusú riporter primitív kérdésekkel próbál sarokba szorítani néhány szabadidőruhás öregembert, akik rutinosan csavarják őt az ujjuk köré. A küzdelemből sorra nem a riporter kerül ki győztesen, és amikor olyan kemény emberek jelennek meg a képernyőn, mint Veszprém megye egykori rettegett ura, akkor újra szembesülnünk kell azzal, hogyan kerekednek felül a gátlástalan volt hatalmasok minden tetemre hívásnál. Vitézy még olyan esetekben sem tud triumfálni, amikor már a kérdésből is látszik a kegyelemdöfés szándéka. Amikor 56 kapcsán primitíven álnaiv kérdést tesz föl Kállai Gyulának: „Maga nem vette észre, hogy a magyar népnek nem kell a szocializmus, és ezért volt 56?”, akkor nemcsak arról ad tanúbizonyságot, hogy – Szabó László Kék Fény-beli attitűdjét felidézve – fogalma sincs saját szerepéről ebben a beszélgetésben, hanem arról is, hogy tökéletesen alkalmatlan politikai és történelmi összefüggésekről való komoly társalgásra. Ez a fajta támadó magatartás nem azért haszontalan, mert vissza is fordítható, hanem mert nem vezet sehova. A riportalany bezárkózik, igazi kommunikáció nem alakul ki, és csökken a lehetősége annak, hogy egyszer valaki, akinek személye, felkészültsége és alkotói morálja több hitellel rendelkezik valóban, feltáró párbeszédet kezdjen e korszak szereplőivel.
Azért szomorú ez a tévéműsor, mert egyrészt ugyanolyan kisszerű, mint azok az emberek, akikről készült, másrészt megcsúfol egy műfajt, amelynek alkotói, Sára Sándor, Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza, Ember Judit, Gazdag Gyula, a Gulyás-fivérek rendelkeztek elég türelemmel és figyelemmel ahhoz, hogy akár nyilvánvalóan bűnös emberekkel is őszintén beszélgessenek olyan eseményekről, amelyekről akkoriban megszólalni is alig lehetett. Ma pedig, a nyilvánosság agresszív hangzavarában emberek tömegei felejtik el, kik voltak ők évtizedeken keresztül. Egy ilyen morállal és felkészültséggel elkészített műsor csak ezt a hangzavart erősíti, de nem járul hozzá a történelmi köztudat és közlelkiismeret tisztázásához.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2812 átlag: 5.39 |
 |
|
