FesztiválKolozsvár – TIFFA rendszer gyenge pontjaiBeretvás Gábor
A 18. kolozsvári filmfesztivál leginkább
a társadalmi rendszerek működésének módjára és hiányosságaikra összpontosított.
Románia egyik legnagyobb
nemzetközi filmfesztiválja a TIFF (Transilvania International Film Festival). A
TIFF egyik szokásos jellemzője, hogy a kolozsvári főrendezvény után a filmeket más
romániai városokban is bemutatják: idén Nagyszebenben és Nagyváradon. Legfrissebb
újdonsága pedig az, hogy a rendezvényen látható filmek online is elérhetőek
lettek a fesztivál honlapján, persze némi ellenszolgáltatás fejében.
A körülbelül húsz helyszínen
zajló filmes mustra szabadtéri vetítéseket, kiállításokat, koncerteket és oktatási
alkalmakat is kínált. A kolozsváriak szemrevételezhették a legújabb román és
magyar filmtermést is. A fesztivál külföldi díszvendége Nicolas Cage volt, aki díjat
vehetett át munkásságáért, és egyúttal mesterkurzust is tartott a TIFF-en. Az
elmúlt évek külföldi kitüntetettjei között szerepelt Sophia Loren, Alain Delon,
Szabó István és Mészáros Márta is. A szervezők idén Michel Gondrynak szenteltek
retrospektív vetítéseket. Munkásságának áttekintését egy általa vezetett mesterkurzussal
kötötték össze.
Az idén nagykorúvá érő TIFF felhozatala
tematikailag a társadalmi rendszerek és kritikájuk felől közelíthető meg
leginkább. Számos itt bemutatott film a társadalmi intézmények természetének
megrajzolása, illetve ezen belül leginkább a fiatalkorúak szabályokkal szembeni
lázadása mentén szerveződött. Erre jó példa a fesztivál fődíját, a Transilvania
trófeát is elnyerő alkotás, a dél-amerikai Alejandro Landes által rendezett Monos. De ilyen volt a közönségdíjas német
Systemsprenger, a kritikusok díját
elnyerő lengyel Kler, vagy ide
kapcsolható a legjobb rendezés díját elhozó May el-Toukhy-film, a dán Dronningen (Szívek királynője) is.
Ösztönök és regulák
A fesztivál legrangosabb
elismerését elnyerő Monost már a
Sundance zsűrije is díjazta, illetve látható volt a Berlinale Panorama szekciójában
is. Az alkotás egy fiatalokból álló, a hegyvidéken harcoló gerillahadsereg
életébe enged betekintést. A gerillacsapat tagjai közt mindenféle életkorú gyerek
megtalálható, még lányok is vannak köztük. A csapat tagjai becenevükön,
többnyire filmekből vett nickname-eken szólítják egymást. Parancsnokuk, a félelmetes
és csak néha felbukkanó Mensajero jelenléte pedig a különleges alkatú
színésznek, Wilson Salazarnak köszönhetően a mágikus realizmus irányába tolja
el ezt a komor történetet, amelyben a militáns egység sérülékeny lelkű tagjai nem
csak az ellenséggel, hanem egymással is csatáznak.
A kommandírozás alatt
megedződött gyerekhadsereg tagjai a háború fogyóeszközei. Túlélésük külső és
belső kiválasztódáson alapul. Nem kérdeznek. Parancsokat teljesítenek.
Ugyanakkor a természeti környezet valami ősi vadságot ébreszt fel ezekben a
gyerekemberekben. Embert ölni, foglyot kínozni tulajdonképpen a játék része. A
film nyomatékosítja, hogy ebben a korban még jóval erősebbek az érzelmek, mint
a józan ész, a kamasz-gerillákat az ösztöneik sodorják. Ugyanakkor a világ
értelmezésére való törekvés is ennek a bábállapotból kilábalásnak a
törvényszerű velejárója.
Persze nem először láttunk
ehhez hasonló törzsi berendezkedést a kamaszok közt. Általában A legyek urát emlegetjük az ilyen filmek
prototípusaként. De ettől még a Monos
aktualitása megmarad, a film problematikája igencsak átérezhető. A másik felett
való uralkodás vágyát, a megfelelni akarást, a zsenge kor kíváncsiságait, a
szexualitás nyiladozását és főleg a kiszolgáltatottságtól való gyermeki
rettegést, illetve a kamaszkorba kódolt lázadást érzékenységgel bontja ki az
író-rendező. Nem pszichologizálja túl az éppen kibábozódó individuumok
kialakulását elősegítő viszonyokat. Inkább a nézőnek hagyja meg azt, hogy
milyen értelmezési lehetőségeken gondolkodik el. A rendező nem emel ki főszereplőt
a csapatból, mintha azt akarná, hogy a néző minél több szereplővel azonosuljon.
Jó arányérzékkel mutatja be a karaktereket, és gyakran váltogatja az előtérben
levő szereplőket.
A hegyvidéki és az őserdei
környezet lenyűgöző természeti felvételei Jasper Wolfe képeivel és Mica Levi
zenéjének, zajainak hangulati aláfestésével különleges izgalmat keltenek. A
festői környezet révén a háborús kataklizma lírai tájképekkel találkozik, ezek
ellenpontozására szolgálnak az arcok kifejező premier plánjai. A kamasz-színészek
játéka erős érzelmi töltettel ruházza fel a filmet. Hasonlót Larry Clark vagy
Fernando Meirelles filmjeiben tapasztalhatunk.
Széttörni a rendszert
A közönségdíjat elnyerő német
Systemsprenger (System Crasher) esetében a film ereje elsősorban a színészi
megfogalmazásban rejlik. A tizenegy éves Helena Zengel olyan elementáris erővel
ragadja meg karaktere lényegét, hogy Nora Fingscheidt forgatókönyvíró-rendezőnek
a film utáni beszélgetés során meg kellett nyugtatnia a közönséget, hogy egy mentálisan
egészséges, kiváló kvalitásokkal bíró gyerekszínésszel dolgozott együtt.
Zengel feladata nem volt
egyszerű. Hiszen a politikailag legkorrektebb megközelítés szerint is a fiúnak/lánynak
minimum haragkezelési és identitásbeli problémái vannak. A Zengel által
megformált szereplő devianciája szétfeszíteni látszik minden keretet. Benni lelkileg
épp a határon van. Orvosilag még nem tekinthető teljesen betegnek, de arra már
képtelen, hogy a társadalom elvárásai szerint, korlátok közé zárva éljen. A
szociális rendszer és a jóléti társadalom nem tud mihez kezdeni deviáns
viselkedésével. Érzelmi kirohanásaihoz hasonlót láthatunk persze bármely
átlagos környezetben. A gyermeki manipuláció, a hiszti, a tombolás, a hízelgés
és az azt követő megnyugvás mondhatni alapjában véve általánosan jellemzi a
gyermeki létet. De Benni kitörései a szokásosnál gyakoribbak, impulzívabbak és
hosszabban tartanak.
Csak olyan nevelő lehet képes
őt megérteni, akinek hasonló problémákkal kellett egykoron megküzdenie. A film
szerint akad is egy ilyen személy, aki valamennyire felnőttként is renitens
maradt. Kettejük szimbiózisát mutatja be a Systemsprenger,
miközben a történet során az érzelmi szélsőségek elemzésén keresztül önmagunk
és gyermekeink pszichéjének megértésében is előrébb jutunk.
A film tempója javarészt
feszes, de a csúcspontokon még nagyobb sebességre kapcsol, hiszen ilyenkor a
kamerának egy száguldó gyereket kell követnie. A kép olykor azt sugallja, hogy
menekülése közben a gyerekkel együtt rohanunk, máskor pedig úgy érezzük, mintha
üldözőivel, megmentőivel együtt mi is elkapni igyekeznénk őt.
A helyszínek azért is
érdekesek, mert a főszereplő börtönként éli meg ezeket. Holott a mesterséges
izolációt épp a társadalomba beilleszkedés elősegítésére hozták létre. A
nevelője által felkínált terápia természeti környezete szemben áll a steril
gyermekotthonok vagy kórházak atmoszférájával, és csendesebb, elmélyülésre
alkalmasabb helyszínnek bizonyul. Az itt készült felvételek meditatív érzületet
csempésznek a filmbe.
Örökletes megrontottság
Wojciech Smarzowski játékfilmje,
a Kler (Klérus) középpontjában a lengyel egyházon belüli gyerekmolesztálás
áll. A nagy felháborodást kiváltó alkotás tabu témához nyúlt tehát (jóval az
idén tavasszal kirobbant pedofil-botrány előtt), annál is inkább, mert
Lengyelországban, mint tudvalevő, óriási a katolikus egyház befolyása.
Más rendezők, például Pasolini
és Almodóvar is foglalkoztak már hasonló témával. A lengyel film azonban még
nem merészkedett idáig. Smarzowski szereplői álszent papok, akik nem vetik meg a
világi hívságokat. Látunk vodkát vedelő papot, részegen vezető egyházfit,
urizáló főpapot, politikai hazardőrt. Látunk katolikus papot nőzés közben, és
igen, van úgy, hogy igazzá válik a gyerekekkel szembeni szexuális zaklatás
vádja is.
Smarzowski nem csupán vádol, hanem
az emberi sorsokon keresztül megérteni és megértetni próbál. A film ugyan nem
mutat nyíltan szexuális erőszakot, csak sejteti, mégis erős érzelmi hatást
keltő beállításokkal idézi meg az abúzus jeleneteit, mint ahogy az egyéb fizikai
és a későbbi lelki deformációkat is kiváltó brutalitást is. De a nézőt nem
csupán ezzel sokkolja a rendező, hanem azzal is, hogy megmutatja, hogyan hatja
át az egész lengyel társadalmat a lengyel klérus, és azt is, hogy az egyháziak
túlkapásait, bűneit okkal kritizálók kemény retorziókra számíthatnak.
A fesztivál egyes román
filmjei is arról tanúskodtak, hogy minden tekintélyelvű berendezkedésben utolérheti
a lázadót a végzet. Ezt kamaradrámai keretek között fogalmazza meg a legjobb
román nagyjátékfilm díját elnyerő Arest (a
szó letartóztatást jelent). Ebben a nyolcvanas évek román diktatúrájában elhurcolt
és bebörtönzött értelmiséginek és az őt kínzó rabtársának történetén belül bomlik
ki az, hogy egy meglett férfiből hogyan válhat tehetetlen és megalázott
kisgyerek. Andrei Cohn rendező mesterien mutatja be a személyiség megtörésének
hatásmechanizmusát. Alexandru Papadopol és Iulian Postelnicu kettőse pedig már
csak a kamarakörülmények miatt is erős érzelmi hatást kölcsönöz a filmnek.
A rendszer ellen lázad Cătălin
Rotaru filmjének fiatal sebésze is. Aki egy gyerek halála miatt száll harcba a
román egészségügyben elburjánzott bürokrácia, hierarchikusság és korrupció
ellen. A Să nu ucizi (Ne ölj) a témája miatt a Lăzărescu úr halálával rokonítható. Rotaru
is hasonló eredményekre jut, mint újhullámos elődje.
Kiemelendő a fesztivál
felhozatalából a korrupciót egyfajta közép-európai problémaként, de leginkább „romanikumként”
aposztrofáló Casa cu lacăt, amely egy
XIX. századi aradi történetre, a Vaslakat házának legendájára építi fel
szimbolikáját. Diana Gavra dokumentumfilmje igyekszik feltárni a Romániában
népszokásnak is felfogható korrupció természetrajzát, egészen a XIX. századtól
gyökereztetve azt. Kérdésfeltevése: hogyan és miért hatja át a korrupció a mai
Romániát. A dokumentumfilm az iskolából, az oktatók megvesztegetéséből indul
ki. Majd amennyire csak lehet, igyekszik feltárni a rafinált megvesztegetési
szisztémát, amely egészen a legfelsőbb körökig vezet.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 0 átlag: - |
|
|