FilmVilág

Részlet az 1999-ben írott irodalmi forgatókönyvből. A tervezett film nem készült el. A rendező András Ferenc lett volna.

Mennyezet nincs. A falak omladoznak, a padló korhadt deszkáin csak pallókon lehet áthaladni. Olyan az egész tér, mint egy lebombázott, szocreál kultúrház vagy egy régen elhagyott, amatőr „kamaraszínház”.

Barth kezénél fogva segíti Judithot. A lány lassan, óvatosan lépked a billegő, félrecsúszott pallókon. Fölérnek egy „színpadszerű” dobogóra. Az emelvény, az egész „kis színtér” recseg-ropog valahányszor csak egy lépést is tesznek. Barth arcán szokatlan, mély derű, már-már valami „feszült jókedv”, izgatottság tükröződik. A lány arcán ellenben önfegyelemmel uralt félelem látszik, de a férfi sarkában igyekszik maradni, néha kénytelen belekapaszkodni „vezetője” karjába, nehogy a silány pallókon elvágódjon.

Barth (figyelmesen, szomorú nézéssel körülpillant a romos hodályban, a silány „színpadon”): Ne féljen, Judith! Hát ez maradt a szocialista realizmusból…, ez maradt a homo sovieticus, a homo kominternicus magyar változatából… Úgy néz ki az egész, mint Hitler kancelláriája Berlin ostroma után…

Judith: Tegezzen végre! Hányszor kértem már! Különben én nem félek… Mi ez a rémes hely? Mire használtátok ti „annak idején”?

Barth (felnevet, baljós nevetéssel): Ez a rom egykor kultúrpalota volt…, underground „kultúrpalota”… Hát nem látszik? Itt mutatták be első színdarabomat…, vagy nevezzük nagyképűen drámának? Anyád játszotta benne a főszerepet. Nézd, éppen ott állt, amikor a monológot mondta…, aztán kicsit közelebb jött a nézőtérhez, és akkor ugyanazt a monológot elénekelte… Halász Péter rendezte a darabot, és ő is játszott benne egy szerepet… Egy bátor szerepet! Halász Péter ott állt, abban a falrepedésben… Itt Breznyik állt… Közelében Bálint Pista…, ott, ha jól emlékszem, Szentjóby Tamás feküdt egy „hordozható lövészárokban”, ahogy ő nevezte azt a művét… Itt meg… (Barth bejárja a dobogót) igen, itt Hajas Tibor állt, Biki… Az ő szerepét is ő maga tervezte meg: felgyújtotta önmagát… Aztán szerencsére a megriadt leányok, akik epizódszerepeket játszottak a darabban, tűzoltófecskendőkkel eloltották Hajast, még mielőtt szénné égett volna, mint egy buddhista szerzetes… Itt állt a kamera, mögötte Lugossy István. Volt egy második kamera is, azt Forgács Péter kezelte… Na, és nézze! Itt állt Csengery Adrienne, aki bizonyos időközönként Monteverdi Poppeájából énekelt…, mellette a férje, Moldován Domokos… És a fő ember…, igen, itt ült egy karosszékben Erdély Miklós, és olykor beleszólt a rendezésbe, sőt néha még a színészeket is ő instruálta… Itt állt Máté Mari és még néhány egyetemista lány… Itt pedig egy nő állt, anyaszült meztelenül, feszes vigyázzban, fején második világháborús rohamsisakot viselt és részleteket mondott a Himnuszból… És itt, kicsit a színfalak mögé rejtőzve, Bódy Gábor állt, figyelte, mi történik, és néha ő is beleszólt a rendezésbe, a színészek irányításába, sőt, ha jól emlékszem, egy-két fájdalmas strófát Bódy is elénekelt a Himnuszból, bár erre senki nem kérte meg őt… A darabot persze azonnal, másnap betiltották, többeket beidézett a BM, és a darabról készült filmet elkobozták… Mehetünk, Judith!

A több nemzedéket reprezentáló, gyűjteményes kiállítás vakító napfényben úszó termei. Sok honi és külföldi látogató járkál, néha meg-megáll a festmények előtt.

A termek tele vannak újgazdag sznobokkal, alig lehet hosszabban szemlélni a kiállított festményeket. Barth a forgatagban mégis elidőzik egy festmény előtt. Judith odamegy hozzá.

( NOTA BENE: erre a kiállításra részben magángyűjteményekből, részben az alkotók műtermeiből gyűjtötték össze több nemzedéknyi művész – egykor tiltott – festményeit. Ezt kell majd tennünk a film forgatása idején is!)

Judith a kiállítás mottójául választott, négysoros Barth-verset olvassa. Néha egy-egy japán, homlokához nőtt videókamerával, udvariasan továbbtolja Judithot a vers-plakát elől.)

( NOTA BENE: ezt a nagyszabású, több festőnemzedék életművét legalább egy-egy művel bemutató gyűjteményes kiállítást ugyanaz a festőművésznő szervezte meg nagy energiával, türelemmel és a művészet iránti alázattal, akivel már találkoztunk szentendrei műtermében!)

Erre a gyűjteményes kiállításra természetesen kivonult a televízió is. Egy egész stáb. De ők nem a kiállított festményeket filmezik, hanem az „új-előkelő” közönséget, a szépen öltözött hölgyeket, közeli képeket is készítenek egyik-másik föltűnően csinos nő arany és ékköves fülbevalójáról, drága nyakékéről, karperecéről, magasan felsliccelt szoknyájáról.

Judithnak feltűnik, milyen heves, kitörő örömmel látják viszont és üdvözlik (főleg nők) Barthot, akit hosszú évek óta nem láttak, azt sem tudták él-e, hal-e?

Különösen a galéria tulajdonosnője – Szolent Eszter – tesz meg mindent azért, hogy a festményeket sorra nézegető Barth közelében maradhasson. E célért – elég ingerülten – egy fiatal rádióriporternőt is elutasít.

Ezzel le is rázza magáról a rádiós leányzót, magnetofonnal, mikrofonnal együtt. És elindul Szolent Eszter, át a termeken, hogy megtalálja Barthot.

Barth éppen egy olyan festmény előtt áll meg, amely őt ábrázolja. Meglehetősen agresszív, fiatalkori kép ez róla. Az arcvonások mögött, amelyek jól felismerhetőek, kusza, vibráló színekben nagyon intenzív háttér látszik. Amint Szolent Eszter odalép mellé, Barth nyers, szinte parancsoló hangon szól a nőre.

Mintha magyarázatot várna, egy pillanatig a férfit ábrázoló festményre néz, aztán csodálkozó szemmel Barthra figyel, de nem szól. Int egy közelükben álló pincérfiúnak, az hozzásiet.

A tolongásban senki sem veszi észre, hogy egy festményt leakasztanak a falról és kiviszik a teremből…

…Szolent Eszter az egymásba nyíló termeken pillantást vet két-három festményre, megnézi magának a pezsgőző társaságot, aztán folytatja kissé elkésett kiállításmegnyitóját (most már hangosbeszélővel).

Hölgyeim és uraim! Én a legbelső szobát nem a honi festők képeivel rendeztem be… A hálószobámról beszélek, uraim! A magyar avantgarde alkotásait a szalonban, a folyosókon, a hallban láthatják! Most, hogy véget ért az évtizedes atrófia, véget ért a szellemi sorvadás, a ránk kényszerített pangás, tévelygés, véget ért szellemi száműzetésünk: kiállíthatjuk az évtizedeken át üldözött avantgarde alkotásokat is…

Hölgyeim és uraim! (észre sem veszi, hogy nem messze tőle egy szép lány és egy még szebb fiú seguidillát, hármas ütemű, híres spanyol táncot táncol)…

Térjünk vissza, menjünk a hálószobámba! Ott látni fogják Franz von Stuck, Lovis Corinth és mások képeit. Ezek a festmények az én tulajdonomban vannak. És néhány csodálatos képet a római iskola mestereitől… De most nem ezért vagyunk itt! Hanem azért vagyunk itt, hogy az évtizedekig kirekesztett magyar avantgarde alkotásairól beszélgessünk… Habár maga a nagy Winckelmann írta le: egy festményt szavakkal nem lehet megmagyarázni és nem is szabad!

De minek is beszéljek én önöknek, uraim? (Itt a hölgyekről Eszter már meg is feledkezik.) Minek tartsak én előadást az úgynevezett Szentendrei Iskoláról? Barcsay Jenőről, Kósa Sipos Lászlóról, Ferenczy Károlyról? Vajda Lajosról, Korniss Dezsőről, Deim Pálról? Vagy akár azokról, akik nyugatra mentek: Lakner, Gyémánt László, Méhes László, Tóth Endre, Csernus Tibor, Szabó Ákos… Sokakat közülük maga a „szocialista kultúrpolitika” szinte biztatott a távozásra, mert mind emberi, mind művészi szempontból persona non graták voltak… Hát akkor pedig menjenek, hiszen úgysem volnának képesek ábrázolni a „szocialista embert”…,, a „szocialista esztétikát”…, a „szocialista erkölcsöt”…, tehát úgyszólván semmit nem lennének képesek „képviselni”… Ők pedig sorra, szépen el is mentek innen…

Hölgyeim és uraim! Köszönöm megtisztelő figyelmüket! A kiállítást ezennel megnyitom.

Szolent Eszter megnyitója alatt, Barth mindvégig El Kazovszkijjal beszélgetett. Judithot a tolongásban szem elől tévesztette. Barth és El Kazovszkij párbeszédét nem lehet hallani az általános hangoskodás, a „viták”, a zaj elnyomja hangjukat.

Szolent Eszter ismét egy hanglemezt tesz fel, ezúttal a kubai Guantanamerát. Váratlanul, a műterem felől megjelenik egy nő, nem lehet eldönteni egzaltált-e, vagy csupán spicces, netán tökrészeg? A csigalépcsőn lefelé jövet, verset mond, francia nyelven.

Densification… Espace en expansion… Croissance… Recontre des Espaces… Terek találkozása, Istenem!

Az iménti verset elmondó nő – noha senki nem figyel rá – tovább beszél.

Barth sokáig néz, „figyel” egy festményt. Jánosy Ferenc („Firinc”) képe ez, Bódy Gábor arcát idéző portré. Mellette Barth kézzel írt mementó-plakátja.

Régen nem él már Bódy Gábor és már régen nem halott. Egykor úttörő, sőt megütközést keltő művei immár a filmkultúra szerves részévé váltak. Nem hiába. „Things don´t finish just because they stop happening.” („A dolgok nem fejeződnek be pusztán azáltal, hogy megszűnnek történni.”) Mi több: amikor egy alkotó végleg elválik műveitől, azok attól kezdve igazán az övéi, nincs több beavatkozás, a beavatás veszi kezdetét. Bátor lehetne ezt az emlékezést Ady egyetlen verssorával nyitni, miképpen zárni is, Gábornak bizonyára tetszene: „Ah, be minden élet mindegy.” Mi történt vele, miközben merészen mást akart? Ama sokat idézett Pasolini-mondat igazolódott volna be barátom sorsán, miszerint: …az utazás megkezdődött, az út véget ért… A kezdetek zarándoka az ember: visszatér régi helyekre, ha elmúlott, „lezajlott” időkbe – „időségekbe”, „Gezeiten – nincsen és soha nem is lesz visszatérhetése.

1. Egyetemi évek: Bódy filozófia-történelem szakra, én filozófia és általános nyelvészet szakra jártam, 1965-ben láttuk egymást először ifjú Lukács-tanítványok harsány kórusában. Mindjárt két világítótorony mutatta meg nekünk az igaz irányt: Prof. dr. Zsilka János nyelvész, a jelentéstan legkiemelkedőbb tudósa és Prof. dr. Pier Paolo Pasolini, aki sok más alkotótevékenysége mellett ugyancsak nyelvész volt, a szemiotika és a szemantika professzora. Mondhatni: e két nagy férfiú a mi tanulmányainkban, vitáinkban, írásainkban találkozott egymással. Az ősforrások ők ketten voltak a hivatalosan, katedrákról oktatott, hirdetett marxista esztétika, etika, az úgynevezett marxista filozófiatörténet pártos-munkásőrös-KISZ-es kényszer-tanainak vaksötétjében, mindennapi és eszmei világtalanságában.

2. Sok-sok olvasás és szép leányzók koszorúja körülöttünk. Regényes élet… Nem tarthatott sokáig.

4. A Balázs Béla Stúdió meghódítása: munkával, harccal, az ifjúság rohamával, éppen a Kádár-rezsim immár „irreverzibilis konszolidációjának”, szürkehályogos éveiben. Körülöttünk kiváló társak: Erdély Miklós, Hajas Tibor, Szentjóby Tamás, Halász Péter és többen mások.

5. Az Agitátorok című játékfilm forgatása és azonnali betiltása 1969-ben. E műben Bódy Gábor forgatókönyvíróként, dramaturgként és színészként egyaránt munkatársa volt a rendező Magyar Dezsőnek.

6. Ha Bódy Gábor egyáltalán valaha is BM-ügynök (besúgó) lett (vagy valamely máig ismeretlen presszióval, zsarolással azzá tették), akkor e fatális lépés ezekre az időkre tehető. Oka? Lehet, hogy semmi több mint az, hogy az amúgy is nárcisztikus Bódy szerette volna megnézni tulajdon arcát a hatalom zavaros víztükrében. Lehet más oka is, kevésbé esztétikai (bár ki állítaná, hogy a hatalom nem szép?!), például az, hogy tudatosan integrálja sokat támadott személyét a hatalomba, onnan nyerjen támaszt, ha okulást nem is.

7. Szép leányzók koszorújából: menekülés a választott társ, a szerelem, a házasság vélt oltalmába.

8. Az alkohol. Bárok, kocsmák: ősi balkáni inspirációs erőtér. Garázda, tékozló életmód és annak gyors megszokása, beidegződése, függés, megbélyegzettség.

9. „Rohanunk” a kompromisszumokba. Körkörös stressz. Az alkohol egyformán oldóan hat az összes receptorra.

10. A „marxista világnézet” erősebb oldala: önnön nemlétezése. A Vörös Téren végigdübörgő tankok, rohamlövegek, rakéták a „marxista világnézet” gyengébb oldalát jelentik, éspedig azt, hogy anakronisztikusan mégis „létezik” (terhére az emberiségnek…) egy olyan diktatúrafüggő eszmerendszer, amelyben az egyén csupán lánctalp-darab, tervgazdálkodási adat (élő, fogyasztó tény…), tovatűnő kondenzcsík… Mindennek tudatosítása még nem jelenti mindennek leleplezését is!

11. Érték- és idő-álló tévéfilmek, experimentális filmek, úttörő szemléletű dokumentumfilmek, videó-bravúrok, színházi rendezések után Bódy a klasszikus játékfilm felé fordul, reményei szerint magát a műfajt megújítandó. Az idő fogy, de ez a nemzedék nem veszi észre, vagy nem törődik vele. (Holott az idő, a naptár, a határidő szintén a hatalom része!)

12. Bódy rövidre mért életében politikai „térfélcsere” következik: Berlin! Méghozzá a legendás és mesterségesen legendásított Nyugat-Berlin! Ez a város a hidegháború igazgyöngye, olyan kalózlobogós, régen bolyongó-hánykolódó hajók is révbe érhetnek itt, mint a Bódyé.

13. Kezdetét veszi a veszélyes ingázás Berlin és Budapest között, és nincs „nyomáskiegyenlítés”. Trapéz: immár háló nélkül. Bódy kihívó géniusza mégis megújul és újít, mind az elméleti, mind a gyakorlati filmforgatási munkák egymásutánjában robbanásszerű a kibontakozása. Mindegyre harcol a „privát” világnézetért, a bevallható és vállalható történelemért, miközben egyre tisztábban érzi, hogy immár puszta élete múlik azon, amit családnak, feleségnek, gyermekeknek nevez a legősibb hagyomány, a világi és az egyházi erkölcstan, az önvédelem, az illem és az Atyaisten is.

14. Észre sem veszi, hogy bizonyos politikai erők mintegy önmagával öletik meg. Politika és konszenzus helyett: filozófiát akar és ahhoz – mellesleg – új társadalmi rendszert, kifejezetten nem „pártállamit"! Az ilyen tervek mindenhol államellenesek, felforgatóak, a hatalom szempontjából életveszélyesen destruktívak. Bizonyos, hogy Bódy, az őrá igen jellemző flegmával (amit természetesen csakhamar szorongás és pánik követ) fogja fel, hogy ő sem több mint a nemzetközi filmindusztria szellemi ágyútölteléke. Folyamatosan pénzre van szüksége, mert a filmkészítés leginkább a háborúkhoz hasonlít. Filmjeinek, videóinak, televíziós alkotásainak száma: 25! Egybegyűjtött filmművészeti, esztétikai és szemiotikai írásai három kötetet tesznek ki. Ha erre az életműre gondolunk, főhajtással kell elismernünk, hogy Bódy Gábor Pasolini „paradoxonát” annak mindkét értelmében beteljesítette: „Vagy kifejezést nyerni és meghalni, vagy kifejezetlenül maradni és halhatatlanul.”

A Magyar kereszt forgatókönyve, Dobai Péter bevezetőjével és az Együtthatók megmaradt jeleneteit tartalmazó DVD-melléklettel szeptemberben jelenik meg az MMA Kiadó és az MNF – Filmarchívum közös kiadásában.

Magyar Műhely

Magyar kereszt