MoziDjangoBaski Sándor
Django – francia, 2017. Rendezte: Etienne Comar. Írta: Alexis Salatko. Kép: Christophe Beaucarne. Zene: Warren Ellis. Szereplők: Reda Kateb (Django Reinhardt), Cécile De France (Louise), Gabriel Mireté (Lévêque), Palya Bea (Naguine), Bimbam Merstein (Negros). Gyártó: Fidelité Films / Pathé. Forgalmazó: Cinenuovo. Szinkronizált. 117 perc. Kultuszt építeni és ápolni a szelektálással
(is) lehet, az elmesélt és az elhallgatott részletek funkciója ugyanaz. Az
elmúlt évszázad talán legismertebb francia énekesnőjéről készített biopic (Piaf, 2007) alkotói úgy döntöttek,
kifelejtik a nácikkal való kollaboráció kényelmetlen epizódját, míg a 20.
század másik legendás frankofón zenészlegendájának életéből pont a német
megszállás idejét gondolta kiemelendőnek Etienne Comar rendező. A döntés
mindkét esetben érthető – az erkölcsi bukásnál az ellenállás jobban passzol a
mítoszba, még ha utóbbi szcenáriónak is megvannak a maga buktatói.
A Djangónál ez a túlságosan ismerős sztorivonalak csábítása. Comar,
illetve az adaptáció forrásául szolgáló regény szerzője, Alexis Salatko
nagyvonalúan bánnak az életrajzi tényekkel, hogy megidézhessék a Mephisto alaphelyzetét. A kirívóan
tehetséges zenészt és együttesét németországi turnéra „hívja” a Luftwaffe egyik
tisztje, és Reinhardt-nak döntenie kell. Comar lefuttatja a kötelező köröket („én
csak zenélek, nem érdekel, ki a közönség”, „eltúlzott a veszély, nem eshet
bántódásunk”), majd a film második felét a menekülési és emigrálási
kísérleteknek szenteli. A visszatérés az elegáns szalonokból a cigány karavánok
világába önmagában is elég erős drámai helyzet lehetne, de a forgatókönyv ezt
még megspékeli egy szükségtelenül hollywoodias epizóddal – az ellenállókkal
együttműködő Reinhardt szó szerint életet ment a zenéjével – majd a fináléban
még a valós eseményeket is meghamisítja.
Nehéz eldönteni,
dicséretnek vagy kritikának számít-e, hogy a film legjobban sikerült részei azok,
amikor a túlírt dialógokat hosszas koncertrészletek szakítják meg, amelyek a
laikusok számára is jól illusztrálják, miben állt a három ujjal gitározó Django
zsenialitása (Reda Kateb kiváló választás volt a címszerepre, hiteles az
átszellemülése), csak jobb nem belegondolni, mit tudott volna kezdeni egy ilyen
kaliberű figurával egy tehetségesebb író-rendező páros.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
