Magyar Műhely

Nepp József (1934–2017)

A hét törpe rémálma

Varga Zoltán

Nepp József groteszk humorú életműve a magyar tömegkultúra fontos fejezete, forgatókönyvírói szerepvállalása is meghatározó jelentőségű.

„Mindenesként”, „jolly jokerként” emlegette a szakma Nepp Józsefet, aki felbecsülhetetlen szerepet játszott a hazai animációs film formálásában. A 83 éves korában elhunyt művész ugyanis nem kizárólag rendezőként tevékenykedett, alkotótársként is nagy munkát végzett: gyakran segítette kollégái munkáit forgatókönyvíróként, animátorként, háttértervezőként, sőt olykor zeneszerzőként is. A Pannónia Filmstúdió egészestés animációi közül alig akadt olyan produkció, amelyhez ne lett volna köze (legkivált forgatókönyvíróként); az országos népszerűségnek örvendő, nemzedékek számára meghatározó élményt jelentő tévésorozatok számos tétele is Nepp nevéhez fűződik – közülük a legismertebbek a hivatalosan Üzenet a jövőből főcímet viselő, a köztudatban Mézga családként rögzült széria (és két folytatása), valamint a Dr. Bubó figurájáról elhíresült Kérem a következőt!.

Nepp rendkívül termékeny forgatókönyvírói működése a 60-as évek elejétől, első műveitől és az első Gusztáv-szériától egészen a 2000-es évek végéig, a második Macskafogóig terjed. A humoros közelítésmód – amely a szelídebb komikumtól és az iróniától a groteszken át a morbid és abszurd humorig ível – Nepp József egész életművén végigvonul, a mások számára írt munkákban is. Az alkotó sokoldalúságát és alkalmazkodó-készségét egyaránt bizonyítja, hogy íróként-ötletadóként a legkülönbözőbb habitusú, művészi alkatú kollégákkal dolgozott együtt, Foky Ottótól (Egy világhírű vadász feljegyzései) Dargay Attiláig (Lúdas Matyi, Szaffi, Az erdő kapitánya), Ternovszky Bélától (Macskafogó-filmek, Egérút) Gémes Józsefig (Vili, a veréb). Nepp azt nyilatkozta egyszer, hogy – csepeli munkáscsaládból érkezve – úgy képzelte, dolgos évtizedeit egy gyárban fogja tölteni. Valóban így alakult – ám szerencsénkre ez a gyár a rajzfilmgyár lett.

Kisemberek küzdelmei

1957-ben, az Iparművészeti Főiskola díszítő-festő szakának elvégzése után került Nepp József a Pannónia Filmstúdióba, s noha kezdetben bábfilmek díszlettervezőjeként szeretett volna elhelyezkedni, a rajzfilmeknél kötött ki: A telhetetlen méhecskében (1958) részben általa tervezett hátterek láthatók. Első saját rendezéseire döntő hatást gyakorolt Karinthy Frigyes humora, illetve a szórakoztatás és a társadalmi jelentőségű kérdések, leginkább az emberi tulajdonságok vizsgálatának – főként karikírozásának – összekapcsolása. Nepp kezdettől fogva a nagyközönséget célzó animációs filmek mellett állt ki, s ez így maradt egész pályáján. A rendezői debütálást jelentő Szenvedély (1961) a felszínen közegészségügyi problémák ironikus látlelete, a nikotinfüggőséggel a középpontban: dohányzó főhőse orvosi utasításra megpróbál felhagyni „szenvedélyével” – hiábavalóan. Mélyebb szinten izgalmasabb kérdéskörök is megjelennek az első Nepp-rajzfilmben: egyén és társadalom, ember és város, üdvözülés és elkárhozás ellentétei fogalmazódnak meg benne. Stílusa tovább árnyalja a Macskássy Gyula és Várnai György műveiben (A ceruza és a radír, Párbaj) körvonalazódott karikaturisztikus rajzanimációt, s ez nemcsak a képi világ szikárságára értendő, hangban még merészebben, kihívóbban él a zörejekkel és effektekkel, mint az addig készült magyar rajzfilmek. Rövidfilmjei zömében Nepp később is elsősorban zenét és zörejeket használt, beszédet kevésszer.

A következő Nepp-filmek közül a Holnaptól kezdve és a Mese a bogárról (mindkettő 1963-as) viszi tovább ezt a stílust, s mindkettő a kisemberek gyötrődéseivel foglalkozik – e filmek által vált Nepp a hazai karikaturisztikus animáció egyik vezéregyéniségévé. A Szenvedély és a Holnaptól kezdve alapozta meg azt a figurát, aki a magyar animációs film történetének egyik legnevezetesebb hőse, illetve antihőse lett: Gusztávot. Nepp és alkotótársai, a nála idősebb Dargay Attila s a fiatalabb Jankovics Marcell „triumvirátusa” lépteti színre a 60-as évek során mozis bemutatásra kerülő sorozat címadó figuráját, aki az emberi vétkek, gyengeségek és hibák kinevettetését teszi lehetővé. A Nepp által rendezett Gusztáv, az állatbarát (1964) indította világhódító útjára a karaktert, akinek talán legmeghatározóbb tulajdonsága, hogy nincsen (legalábbis alig van) lehatárolt egyénisége: epizódról epizódra más jellemvonások hangsúlyozódnak benne.

Gusztáv kalamajkái olykor az egyedi filmes előképeket is megidézték. A Gusztáv pesszimista például fekete humorú lázálommá fokozza, hogy a főhős minden szituációról, találkozásról, tárgyról – egyszóval bármiről – a lehető legrosszabb lehetőségekre gondol (saját halálát vizionálja akár még a fagylaltozástól is); a parkban kezdődő asszociációsor, amelyben Gusztáv egy kötögető hölgyről mint feleségéről fantáziál, egyértelműen a Mese a bogárról egyik képsorát gondolja újra. Az 1970-es évek második felében, immár a televízió számára készülő Gusztáv-sorozatban is Nepp József maradt a vezető alkotók egyike – ekkorra azonban már más szériák révén is megismerhette az ország a rendező nevét. Legelőször is egy budapesti kispolgári família fergeteges kalandjainak köszönhetően.

Bolygóközi kirándulások

A XX. századi magyar tömegkultúra legemblematikusabb figuráiként idézhetjük mind a mai napig a Mézga család tagjait, akik egytől egyig Nepp József fejéből pattantak ki, tőle származott a televízió számára készítendő első szórakoztató animációs sorozat koncepciója. Az epizódok forgatókönyvét is Nepp jegyezte – jóllehet a dialógokban előtérbe kerülő szójátékos humor Romhányi József közreműködését dicséri, akárcsak a széria folytatásaiban. A Mézga család (1968–69) a tévékészülékkel rendelkező nézők otthoni élményvilágába bevezette a science fiction műfaját: a nagy hagyományokkal bíró kispolgári komédia – Mézga Géza előképeként Kabos Gyulát szokás emlegetni – a magyar mozgóképben meglehetősen mellőzött tudományos-fantasztikummal dúsul a szériában, összekötve a kortárs közeget a jövő víziójával, a mindennapok problémáit az idők távolából érkező csodamasinákkal. Az első folytatást jelentő Mézga Aladár különös kalandjai (1971–72) nemcsak továbbviszi, de föl is fokozza a sci-fi elemeket, Aladár álom- és meseszerű bolygóközi felfedezőútjaira cserélve a földi família budapesti csetlés-botlásait. A Vakáción a Mézga család (1977–79) ismét fókuszba helyezi valamennyi figurát, Máris szomszéd karakterével kiegészülve. Ritkaság az animációs szériákban, hogy az epizódok összefüggő történet részeiként kapcsolódnak egymáshoz: Mézgáék világkörüli nyaralása a legkülönfélébb melléfogások és szerencsétlenkedések miatt mulattató megpróbáltatások sorozatává válik. A dzsungelben átélt kalandok és a terrorizmus témája már itt megelőlegezik Nepp és a széria elkészítésében ugyancsak kulcsszerepet játszó Ternovszky Béla közös főművét, a Macskafogót (1986).

Az első két Mézga-sorozat sci-fi hangolása nem előzménytelen Nepp József munkásságának egyedi filmes vonulatában. Sőt, a rendező sok tekintetben legnagyobb szabású rajzfilmje készült ebben a műfajban: a 13 perces Oxidia (1965) monumentálisnak ható, telített látványvilágával – nem kevesebb, mint 130 hátterével – a többi Nepp-animáció vagy a Gusztáv-széria lecsupaszítottságával éles kontrasztba állítható. A szemlélet azonban a megszokott, itt is a szatirikus közelítésmód dominál. Repülő robothőse az emberlakta Oxidiába érkezik bolygóközi bolyongása során, s olajra lenne szüksége, hogy továbbállhasson; ezen a planétán azonban az olajozás nem olajjal történik, hanem pénzzel: a megfelelő zsebekbe vagy táskákba „csepegtetve” a megfelelő pénzmennyiséget, minden (bármi) elintézhető. Beindítható a csigalassúsággal haladó építkezés, jókedvre deríthető a fásult hölgypartner, de még az éjszakai portás cinkos hallgatását is megvásárolhatják a betörők. Nem is azért kerül bajba a robot, mert a valódi olaj reményében maga is próbálkozik e „megvesztegetéssel” – hanem mert a kenőpénzből nem juttat a nagyvállalat egyik aligazgatójának.

Az Oxidia a pénz körül forgó korrupt társadalomnak mutat görbe tükröt robotszemszögön keresztül; itt még a robot is elevenebb, mint az emberek, ő a legkevésbé automataként működő karakter. A sci-fi iránt mutatott vonzalom Nepp mások számára készült forgatókönyveiből sem hiányzik: főleg Foky Ottóval közös különös munkái említhetők itt (Így lövünk mi, 1965; Bizonyos jóslatok, 1967; Babfilm, 1975), de Gémes Józsefnek is írt megvalósulatlan „űrmesét” – nem mellesleg a Csongor és Tünde átdolgozásaként.

Macskanyelv, kutyabeszéd

A Nepp-rövidfilmek egyik legtöbbet idézett darabja, az 1966-os Öt perc gyilkosság a bűnügyi műfajok kigúnyolásaként az ugyanazon évben készült Foky-tárgyanimáció, az Ellopták a vitaminomat párdarabja, de radikálisabb, amennyiben az öncélú erőszak karikírozását helyezi középpontba, s eközben magáról a rajzfilmes formáról is vall – az animációban megvalósítható abszurd humorról, a rajzolt testek feletti animátori teljhatalomról, a rombolás esztétikájáról. Önreflexív kerettörténetében filmrendező ígéri közönségének a gyilkosságok iránti igény maradéktalan kielégítését: a legkülönfélébb kivégzési módok sorjáznak előttünk, egymás keze által hullanak az emberek – alig hét percben az animációs (rövid)film történetének egyik legmagasabb body countját látjuk (a kifejezés az áldozatszám jelölésére használatos). Az Öt perc gyilkosság ötletei Nepp forgatókönyveiben is folytatódtak, a Ternovszky által rendezett Modern edzésmódszerek (1970) és a Szórády Csaba nevéhez kötődő Rondino (1977) vitte tovább önálló rövidfilmként a végletesen groteszk erőszakábrázolást. De Nepp sem lett hűtlen hozzá: a Mézga Aladár Krimibolygó-epizódjának bűnözők, áldozatok és rendőrök folyamatos szerepcseréjére építő világa és a Macskafogóban a négy gengszterpatkány klipjének egérhalál-lajstroma az Öt perc gyilkosság szolidabb verzióit kínálják.

Az egészestés Hófehér (1983) folytatja a legmerészebb, mondhatni: leginkább ízlésborzoló módon a morbiddal dúsított abszurd humorú Nepp-rövidfilmeket. A Hófehér csúfondáros Disney-paródia egyfelől; mindenféle rendszert, államberendezkedést, királyságot pellengérre állító szatíra másfelől: nem gyereknézők szemének való felnőttmeséje hatalmi intrikákról és kívül-belül rothadt uralkodókról s szolgákról szól, ahol a hagyományos „boldogan élnek”-típusú befejezés fanyar gesztus lehet csupán, vagy inkább átok, amely a hét törpét sújtja. A Hófehér volt Kovásznai György renegát Habfürdője mellett a Pannónia Filmstúdió legelutasítottabb egészestés animációja – a Filmvilág hasábjain is kísérte polemikus pengeváltás (lásd Filmvilág 1984/7 és 10). Az utókor kegyesebb volt hozzá: akárcsak a Habfürdő, a Hófehér is kultuszfilmmé érett, megtalálta a maga rajongótáborát.

A Hófehér igazi ikerdarabja lehetett volna Nepp megvalósulatlan egészestés animációs terve, Sade márki Justine-jének rajzfilmes feldolgozása (Kovásznai szintén el nem készült Candide-adaptációja juthat erről eszünkbe), amely állatfigurákként formálta volna meg a karaktereket. Ennek híján a Nepp-féle groteszk-szatirikus humorra építő Macskafogóra utalhatunk úgy, mint a forgatókönyvíró legsikeresebb, már bemutatásakor is kitörő lelkesedéssel fogadott művére. A macska–egér harc méltán agyonidézett variációja felfogható annak a vonzalomnak a betetőzéseként, amelyet Nepp az intrikus szerepkörben feltűnő macskafigurák iránt mutatott: gondoljunk még Az erdő kapitánya (1987) karizmatikus macskabűnözőjére, Zéróra, a Vili, a veréb (1988) Cilijére és Krampuszára, vagy az utóbbira emlékeztető Dromóra, az Egérút (1999) mellékkarakterére. A Macskafogó közvetlen előképre is visszavezethető, a Megalkuvó macskákra (1979). Nepp egyik legnépszerűbb műve egerészésre alkalmatlan „macska-duettet” léptet fel, Hofi Géza és Koós János előadásában – kettősük macskaként megrajzolt alteregójával. Az énekes-komikus duó reménytelen küzdelmet folytat a ház repedéseiben rejtező rágcsálókkal, mindig a macskák húzzák a rövidebbet – miközben ügyetlenkedéseiket a múlt slágereinek töredékei kísérik, alkalomhoz szabott parodisztikus változatban („Találkozás a régi egeremmel…”). Saját filmjei közül Nepp ezt a művet tartotta a legtöbbre, megítélése szerint itt jutott a legközelebb ahhoz, hogy a film figuramozgatása elérje a Disney-animációk színvonalát. Érdekes módon, ha nem is esztétikai, de technikai-szakmai értelemben Disney-t tekintette példaképének.

A macskarajongás fényében igen meglepőnek tűnhet, hogy Nepp második – és egyben utolsó – rendezőként is jegyzett egészestés animációja, a televíziós bemutatásra készített Gréti...! – Egy kutya feljegyzései (1986) nem a cirmosok közül választ főhőst. De magyarázatul szolgálhat, hogy Nepp saját élményeit használta fel a filmhez (a Józsefre keresztelt férfihősben nem is nehéz felfedezni Nepp vonásait), annak folyamatát mutatva be, hogy a befogadott németjuhász kutya miként illeszkedik be egyre jobban a család életébe. Mindvégig humorforrásként szolgál, hogy ez kutyaszemszögből, a címszereplő értelmezésében bontakozik ki (kutya és ember viszonyának parodizálásában előzményt jelent az 1974-es Tartsunk kutyát, amelyet Nepp írt és Ternovszky rendezett). A Gréti különlegessége a beszédhang torzítása, amely az emberszereplőkhöz társul; értelmes, tagolt szöveget csak kutyáktól hallunk – a címszereplőt Bánsági Ildikó zseniális hangjátéka szólaltatja meg.

Nepp Józsefet 1983-ban Giffoniban Életmű-díjjal tüntették ki, itthon többek között megkapta a Kossuth- és a Magyar Mozgókép Mestere-díjat. Mintegy húsz évvel ezelőtt mondta egy interjúban, hogy kezdetben jobb filmeket akart csinálni, mint Walt Disney, később jobb filmeket akart készíteni, mint Dargay Attila, végül már csak a nyugdíjba vonulást szerette volna megérni – ami sikerült is. Nekünk, életműve nézőinek és tisztelőinek nem kell ilyen szerénynek lenni: túlzás nélkül jelenthetjük ki, hogy Nepp Józsefnek ennél összehasonlíthatatlanul többet sikerült elérnie.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2017/12 12-14. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13438

Cikk értékelése:

szavazat: 2 átlag: 7.5