KritikaLive ShowSózzuk meg a farkát!Turcsányi Sándor
Megvédjük a fát! Megvédjük a fát! – skandálják lelkes és szép fiatalok Bacsó Péter Live Show című filmjének egyik jelenetében. Oltalmazó körtáncot lejtenek védencük körül, és győznek. A széles, tágas térben, a nyílt mezőn magában meredő faóriást megmentik a buldózerrel és láncfűrésszel (sicher ami sicher) reátörő, lovasrendőrök kíséretében érkező marcona szakik rohamától. Mindez, mint a vásznon megjelenő felirat tudatja, a rendszerváltozás után öt perccel történik. Meg lehet menteni egy fát? És ha egyet lehet, kettőt miért nem? Olyan kérdések ezek, melyekről szólhatna akár egy film is. Mit tervezhettek a gonoszok a rét közepire? Környezetbarát szemétégetőt? Színházi sátrat (jurtaszínházat)? Vagy egyszerűen csak fel akarták dolgozni, mondjuk, celluloiddá? De hát kit érdekel egy fa? Bacsót biztosan nem. Hősei körbe ugrabugrálhatnának egy kisnyuszit is, és üvölthetnék: sóz-zuk meg a farkát! Sóz-zuk meg a farkát! A rendezőt ez éppúgy hidegen hagyná, mint akármi más jelmondat, jelszó, hülye szó. Akkor miért emlegetem a viccek kedvelt állatát? Mert látszólag roppant tárgyszerű, és különösen időszerű.
Csak most, csak gyorsan, míg el nem illan, el nem szelel, le nem lép! Tetten érni, mert az utólagos tisztánlátás biztosan korlátozott, takarásos. A történelemről van szó. Azonnal föltörni az összes fekete dobozt, napi jelentéseket lődözni az űrbe, mert holnap már késő lesz. A történelemcsinálás gépezete kivárás nélkül beindul, a hamis mítoszok ugyanakkor vagy még előbb megszületnek, mint azok a kicsi és még kisebb dolgok, melyeket együtt igazságnak hiszünk. Az elején tán még csikorog, de aztán ont, nyakunkig érnek a hősök, fejünkre nőnek a kárvallottak. Sietni kell, mert itt van a CNN, és megnézhetjük magunkat. Benne, és a pártos, új múlt időkben. Megszületett a nagy felismerés: „végképp eltörölni”, nos, ez nem jött be, formáljuk hát saját képünkre. E tempót ellensúlyozandó kivételes és egyben parancsoló alkalom, rögzíteni mindent vadul és szabadon, ecsettel, tollal, vonóval, kamerával. Ami tegnap még tett volt (vagy ha nem, hát tűrhetően fizetett hazudozás), mára kötelező gyakorlat.
Ebben fárad, ezen gyötri magát a honi filmművészet apraja, nagyja. Mutatni valami hiteleset, mondani valami igazat erről a csudáról, a nagy kalandról, amit kedvtelve, bár egy kicsit pongyolán rendszerváltásnak (rendszerváltozásnak) hívunk. Megmenteni, átmenteni valamit a korból, a jelenből, az aligmúltból. Mi szép, mi szép a mi föladatunk – és milyen piszok nehéz! Úgy látszik, szinte lehetetlen. Pedig a kínálat, pláne kicsit távolabbról nézvést meglehetős. Készült már míves díszdoboz, ajándék a művelt világnak, be is kasszírozta a neki kijáró vállveregetést, a második díjakat. Egy nagy mester újabb parabolát rajzolt, olyat, mint múlt időkben, de ami akkor izgalmas volt, most inkább viccesnek hatott. S a megbízható középszer szülte és szüli a méla búkat, ki-ki ízlése szerint, lilában, zöldben, mely alkotások ugyan felette jellemzőek, ám annál kevésbé maradandók. Az egyenes út, a direkt közelítés szinte járhatatlan, az jutott tán a legmesszebbre, ki más idők más embereit hívta segítségül. Ahogy időben távolodunk bemutatásától (és ismerjük meg az újabb termést), úgy értékelődik egyre feljebb. Lukács Andor Három nővér című munkája mára megkerülhetetlen kulcsfilm.
Azért e hosszabb kitérő, mert Bacsó Péter is úgy tesz, mintha hasonló szándék vezetné. Pedig most sem. Régi (vagy rég bevált) módszerét alkalmazza: metszően aktuális, mint a napi sajtó. Talán most túlontúl is az. Önmagát megtévesztően is. Megbízik a naprakészségben, és kevéssé ügyel a részletekre. Kevésbé elleplező. Bacsó Péter a szalonkomédiák, bulvárvígjátékok könnyűkezű mestere, aki nem bízik igazán a saját mesterségében. Éppen ezért mindig a legkeresettebb történelmi, politikai témákat használja fel tréfái körítéséül. Ahogy Kovács András Bálint a Titánia, Titánia című film kapcsán írott tanulmányában mondja, kabarétréfákat gyárt, hiszen tárgyának még a felszíne sem érdekli igazán. E megközelítési módról a (Filmvilág 88/6. számában megjelent) dolgozat után nem sok újat lehet mondani. Csak egy adalékkal szolgálhatunk: a politikai vicc most malackodással társul.
A Live Show pornófilm, a forgalmazó nem véletlenül ajánlja 16 éven felüli nézőknek. Mielőtt kinevetnének, sietek leszögezni, nem most jöttem az Üdvhadseregből. Nem a törvényhatósági szabályrendeletekben definiált pornográfiáról beszélek. A Live Show ugyan nyilvános közösülést jelent, de amit látunk, az e tekintetben elbújhat egy középfajú tinédzsersztori mögött. Nem is a napi politikának a filmben, gesztus szinten, folyamatosan felbukkanó hétköznapi pornográfiájáról, hanem a pornográf módon való filmcsinálásról van szó. A szemérmetlen hatáskeltésre felhasználható dolgok kiszolgáltatottságáról. A filmben – akármennyire elrajzoltan is – megjelenő szereplők, már bocsánat, emberek, védtelenségéről, kihasználhatóságáról. A rajtuk s nézőiken esett sorozatos erőszakról.
Erős felütés, jellemzően bacsói antré: öt perccel a rendszerváltozás előtt a Batthyány-örökmécsesnél. Minden úgy kezdődik, hogy közbeszól a véletlen. Mi is történhetne más a jelzett korban e helyt? Gumibotozás. Ez nem a véletlen, ez a pornó. A véletlen, hogy az elagyabugyált főhős egy csókos szájú virágáruslány karjaiba omlik. Akárcsak épp arra járni, ahol az ablak üvegén át aláhull egy írógép, és a meztelen nőre jólnevelten ráteríteni a ballonkabátot. Hogy aztán azon vegyük észre magunkat, hogy mindenféle dolgok történnek velünk. Egy csók és más semmi – a hősök meglépnének a dramaturgia elől, de nem sikerül, az a nyomukba szegődik. Találkoznak a fánál, még dacolnak egy kicsit, hogy aztán egy év múltán menthetetlenül egy film főszereplőivé váljanak. Ekkorra már alábbhagy a tüntetési kedv, csupán egy rossz beidegződés marad utána. A mindenáron való táblahordásé. Egy évvel a nagy aktus, a rendszerváltozás után szendvicsemberek a Váci utcában.
Mi pedig végigjárhatjuk velük a pályakezdő fiatalok kétdimenzióssá koptatott kálváriájának vígjátéki stációit. Közhelyeken – munkaközvetítő, szükséglakás egy állatkerti ketrecben, várótermi szállodaszoba és egy másodvonalbeli éjszakai lokál – foroghatunk közemberek és közhelyek között. Megtudhatjuk, hogy mindenki ember, az egykor gumibotozó rendőr is ember (éppen kidobó-), a volt elvtárs is ember, a rendszer is ember, a változás is ember, a ló is ember.
Ezek közül a film nagy találmánya a volt elvtárs, jelenlegi bártulajdonos finoman szólva is ásatag figurája. Nem azért, mert szintén rég lejátszott, álláskereső orosztanárnőkkel kell versenyeznie, nem is azért, mert a valamikori középkáderekből, a nagy társadalmi összkupleráj kvázi üzemben tartóiból íme, kicsi privát kuplerájok tulajdonosai lettek, és ilyenformán ez az egész rendszerváltás a rohadt osztályvezető-helyettesek lelkén szárad, hanem a színművész miatt. Kaló Flórián ugyanis a József Attila Színházban lehúzott tartalmas évek tapasztalatainak fölényes birtokában séróból hozza azt a stílust, azt a figurát, amit Bacsó új hősként kíván eladni. A vén komédiás eszén a rafinált rendező sem bír túljárni. A zsigereiben van – amit a filmkészítő valamiért le akar tagadni. Minden gesztusa árulkodik, összekacsint a figyelmesebb nézővel, őket nem lehet átverni. Ő otthon van, míg a többiek szerepük szerint, még inkább szerepük csapdájában szánalmasan vergődnek.
A nehéz körülmények között gyorsan romolnak a kapcsolatok, dörzspapír alatt az érzékenység, csiszológép koptatja a szerelmet. Ám az mindent legyőz. A film végére feledhetjük a gondokat – s íme, újra itt a pornó: mert tényleg nincs pénz, tényleg nincs lakás, tényleg elég vacak az élet –, újra van egy tüntetés. Zöldebb, mint a fa. Friss levegőt! – s újra egymásra találnak a szerelmesek. Amíg lehet egy jót demonstrálni, jöhet szél, jöhet fagy, mi ott vagyunk minden kilométerkőnél, megvédünk minden fát, megsózzuk az összes nyúl farkát.
Még mindig a pornográfiáról. Kifigyelhető nyavalyás tendencia: kedves történelmi helyeink sanyarú utóélete. A Rádió előtt úgy maradt forradalmárok követelnek akasztást, a Hősök terén nem szép az idegen, a Parlament előtti tér örülhet egyedül, a nem túl vidám, de cseppet sem komoly kemping klasszissal veri a mezőnyt. Az Örökmécsest pedig betakarította Bacsó. Hely nem maradt szeplőtlen.
A filmnek az épp csak érintetten túl van egy másik története is. Keletkezéstörténete. Visegrádi mozinak indult, egy valamikor úgy szeretett műfajt, az epizódfilmet újraélesztő szándékkal. Lengyelek, magyarok, csehszlovákok a nagy kalandról. A cseh rész rendezője, úgy hírlik, maga Menzel lett volna. Megszökött. A lengyel opusz elkészült, a forgalmazó szerint nem bemutatható: olyan rossz. Mi győztünk. Bacsó Péter Live Show című filmje kretén fundik viszolygásig szajkózott bölcselmét idézi: az aktus még hátravan, nem történt meg a rendszerváltozás. A moziban sem.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2728 átlag: 5.48 |
 |
|
