FesztiválGodard, a félkegyelműAz előretolt fényőrségBikácsy Gergely
A filmmel az a baj, hogy másokkal közösen kell készíteni, márpedig ő legszívesebben csak Marguerite Durasszal dolgozna. Jean-Luc Godard esete az irodalommal. Edgar Allan Poe Az ovális arckép című novelláját olvassa fel egy fiatalember, s közben Anna Karina prostituált Madonna-arca a vásznon. A híres elbeszélés azzal végződik, hogy a festő vászonra ülteti a valódi, az élő arcot, s akkor a modell meghal... Nana, a prostituált el is pusztul a következő jelenetben. Godard korai művében (Éli az életét) a szöveg és a kép párhuzama egyenes, közvetlen, érthető. Kései filmjeiben, a Passionban, a Mentse, aki tudja (az életét)-ben, vagy a svájci filmhéten legutóbb látott (nehézkesen Figyelj a jobbegyenesedre! címmel fordított) Soigne ta troite-ban kevésbé, sőt alig hozható kapcsolatba a szöveg és a kép.
A film elején Godard félkegyelműként valóban öklét lendíti vigyorogva a néző felé, mégis talán pontosabb cím volna a Gondozd a jobb öklöd, vagy a nyitottabb Vigyázat jobbról!
A filmbeli Godard a bolondok, szelíd idióták mosolyával tűri, hogy lökdössék, meg, hogy egy kötögető idős hölgy pamutkötegét tartsa. Tűrni balsorsunk minden nyűgeit, a hivatal packázásait... Filmtekercsek dobozát tartja a hóna alatt. Talányos ostobaságokat mond. Vajon színleli csak a háborodottat? Még csak nem is a Hamletet olvassa, hanem Dosztojevszkij regényét, A félkegyelműt. Miskin herceg ő, persze, de a szöveg (irodalom) és a kép közötti összefüggésekről ez nem sokat mond, inkább csak utalás, mint párhuzamba állítható koncepció, rendszer... (Érdekes, hogy Rohmer Zöld sugarának végső kulcsjelenetében a megváltásként a hősnő útjába kerülő, tiszta szerelmet ígérő fiú is A félkegyelműt olvasta. Szintén jelzésként és nem magyarázatként.) Godard, akit Cannes-ban tortával dobtak meg, aki kihívó Lear királyt rendezett, most bevallottan is „Isten bohóca” lesz, a filmművészet utáni film borzongató clownja?
Utóbbi filmjeinek irodalmi utalásai vagy gyermetegen és didaktikusan átlátszóak (Miskin herceg), vagy mindenre alkalmas, ekként értelme vesztett általánosítással kapcsolhatóak a film anyagához (ilyen most például a Malraux-citátum Az ember sorsából.) Olykor anekdota idéződik fel, vagy anekdotaszinten La Fontaine állatmeséje, A tücsök és a hangya. („Mondja meg La Fontaine úrnak, hogy nyalja ki a seggem” üzeni a szorgos, ám koldusszegény Hangya a luxuskocsin Párizsba igyekvő Tücsökkel. Hajnóczy Péter is megírta már.)
Szövegidézeteinek másik rétege megfejteni nem érdemes viccek, magántréfák, önszórakoztató „égberöhögések” sora. Nietzschéről dadog egy hang a vonaton, Goethét idéznek, aztán mintha Racine-ért ágálnának, később 1968 és a ’68 utáni évek néhány elfeledett alakjának neve hallik, majd: „A kis Odile” mondja. A vonat mintha lassítana. „Versoix” – feleli egy másik hang. Érdemes volna e dialógus-paródia „értelmét” kutatnunk? Bizonyára nincs magyar néző, aki felneszelne, hogy Marina Vlady színésznő-húgát hívták (Odile) Versoix-nak, s egyúttal egy Genfi-tó parti városkát is. De a svájci vagy francia néző sem fog „megvilágosodni” e semmit sem jelentő, semmit sem gazdagító szójátékon. Nem sokkal később egy „belgavicc” lapos poénja csattan. Megint csak a francia utalásokat nem ismerőknek: az úgynevezett „belgavicc” leginkább a magyar „rendőrviccek” szelleméhez közelálló, durva tréfa.
Legdühödtebb, korlátlan áradással a Németország kilenc/új nulla képsorain zubog az utalás- és szövegtöredék-folyam, érdektelen, meg értelmezhetetlen, meg nagyszerű képzettársításokkal elegyesen. Van ennek az eljárásnak valami célja, értelme? Nehéz eldönteni. Talán mégis segít a filmbeli belgavicc, melyben valaki a Berlitz nyelviskola eminenseként sem tudja magát megértetni. Mindegy, hogy valaki a nyelv, a beszélt és az írott szöveg eminense, Godard-nál a nyelv rettenetes kudarcai után már csak a képre kell figyelni. A fényre. „Előretolt fényőrség”. Ezt a Rejtő Jenő regénycímétől fogant kifejezést a Godard-t egyik mesterének valló Grunwalsky Ferenc használja a hivatásának élő (s talán abba bele is pusztuló) operatőr jellemzéséül.
Godard lassan a Genfi-tó filmese lesz. „Egy magányos sétáló álmodozásai”, mondhatná Rousseau-val. „A filmmel az a baj, hogy másokkal közösen kell készíteni”, márpedig ő legszívesebben csak Marguerite Durasszal készítené. E magányos sétáló asszociációs képességével, és időt, teret összetördelő látásával nagyon egyedül maradt, akárcsak Duras a maga szonátaprózájának modorosan gyönyörű lírájával. „Elég az átkozott egyes szám első személyből!”, mondja most valaki, épp a hangyaszerepre kényszerített „Illető”, nyilván a Félkegyelmű szócsöveként.
Talán a rettenetes és követhetetlen idézet- és utaláshalmaz is azért, hogy elnyomja a magányos tudat panaszát. „Üdvözlégy, vén Óceán!” A Weekend végén szavalta egy pátoszteli hang a Maldoror himnikus passzusát, ellenpontozva a gusztustalan vérfürdő-paródiát, emberhús-evést, combok közt lecsurgó tojás látványát.
A Soigne ta droite-ban is felhangzik majd az Óceán-himnusz. Miközben az Illető egy bezárt szobában földre veti magát, a fénypászmákban a halált próbálja, meztelen nővel táncol, valami érthetetlen üzenetet hallgat magnóról, a repülőgép utasai levegőbe emelkednek, s közben Lautréamont himnikus sorait citálják kórusparódiaként a szent nagy Óceánról.
Fénypászmában halott hever, magas kék égen felhőcsíkok úsznak, tengerre, alkonyatra nyíló ablakban kislányarc...
„Spirituális, metafizikus”, mondanánk más rendező hasonló képsorai láttán, de Godard-nál valahogy kényelmetlen e minősítés. Bukfencező túlvilág-kereséséhez Godard nem a szavakból-gondolatokból merít erőt, nem moralitáson és erkölcsfilozófián dolgozik, mint a filmjeiben magasrendű (de csak Maeterlincket megközelítő irodalmat alkotni igyekvő Bergman. Őt a sötét tájba vagy belső terekbe behasító fénycsík rettenete ragadja el. „És lőn világosság...”, motyogja a Félkegyelmű kétségbeesetten. Az előretolt fényőrség egyedül maradt.
Godard képi megoldásai egyre inkább Magritte képeire, főleg hangulatukra, „tárgyilagos álomszerűségükre” emlékeztetnek. Magritte-ot irodalmiassága okán bírálhatják, allegorikus látásmódot vetnek szemére. Tévesen. Chirico rejtélyesebb és kevésbé magyarázható, Magritte-ot valóban elragadják fogalmi asszociációk és ötletek. Allegorikus képek, metaforák jellemzik a késői Godard-t is, csakhogy a formailag tiszta, világos, fegyelmezett, majdnem „steril” Magritte-tól eltérően nála a fénycsík egy feltámadásra alkalmatlan, véglegesen piszokba, törmelékben elpusztult romhalmazra vetül. A romhalmaz alól klasszikus művek széttört és értelmetlenül makogó részletei. „Idézzük csak” – vigyorog Isten bohóca.
Godard 1980 óta, a Mentse, aki tudja óta „anyagszerűen”, képzelt tereket berendezve komponál, festőisége erősebb, mint rég. Szövegidézetei mellett festményidézetek és -párhuzamok töltik meg fénnyel filmjeit. A fénybe halottjelöltek gurulnak be (az Illető épp saját halálát próbálja egy szobában), halottak fekszenek, vagy halott pózba zsugorodott élők. Általában az Illető (a Hangya) a halottjelölt: egyszer egy sportstadion lelátóján ücsörög, körötte más hullajelöltek, s ő egy híres labdarúgó nevét bömböli fáradtan.
Üres terek. Ablakok. Felhők takarta napgolyó („nappont” inkább). Kislányarc az üvegajtó mögött, az üvegajtó félig nyitva, majd rácsapódik az arcra. Ürességek: „a végtelen terek csendje rémít”.
Duras azt mondta egyszer, hogy Godard „a szavak elkárhozottja”, mert a szavak börtönében, kárhozatában élve a képek üdvössége útján akar szabadulni. Vállalkozása lehetetlen, s kudarccal jár, de hiszen épp ezért lenyűgöző.
Godard szerint a film a megtalált idővel kezdődik, és az elveszett idővel végződik, ellentétben az irodalommal, mely az elveszett idővel indul, majd a megtalált idővel végződik. Hinnénk, afféle szellemes paradoxon, üres szofizma, pedig több ennél. A film, abban a pillanatban, hogy a kép megjelenik a vásznon, hogy megmozdul, valóban a megtalált múlt, a jelenné alakult múlt, hiszen a filmképnek csak jelenideje van. Ez a titka a játékfilmekbe olykor bevágott dokumentum-képsorok hideglelős hatásának (melynek például a Németország kilenc/új nulla erejét köszönheti).
„A fény hátba támadja az éjszakát” – mondja egy hang a Soigne ta droite végén, amikor vetíteni kezdik A félkegyelmű filmbeli filmjét. Az éjszakát váratlanul megtámadó fény természetesen a vetítőgép fénye.
Most látott filmje 1987-ben készült. Azóta, pillanatra sem levéve bohócsipkáját, tovább viaskodik a szavak, a fogalmiság börtönében. Hélas pour moi, mondja legújabb bohóc-opuszának címe. „Jaj nekem, jaj szegény fejemnek!”
„Jaj nekem”, nyilván Isten első szavai ezek a Teremtés után, amikor rádöbben, mit művelt. A tragikus bohóc innen kezdve a rettegve elnémult Teremtő szócsövévé válik. Ő dadog arról, amiről Isten szégyenkezve hallgat.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 2543 átlag: 5.5 |
 |
|
