Magyar fiatalokKádár-kori fiatalokKontroll alattHirsch Tibor
Az 50-es évek osztályszempontja kizárja a generáció-szempontú ábrázolást, az életkor, a nemzedék hogyan is lehetne fontosabb az ideológiánál. Ahogy láttuk: a Kádár-kor
magyar filmjeiben, ha rendezők és megrendelő-döntéshozók éppen bizonyos
korcsoportokat hoztak divatba – éppen akkor, éppen úgy – ehhez mindig érdemes keresni
társadalomtörténeti magyarázatot. Volt eddig szó öregekről, akiknek korukhoz
kötött „természetes” létállapotuk a hazai filmes ábrázolás szerint éppen úgy
lehet a naiv osztályharcon-kívüliség, vagy a mindentudó, lojális bölcsesség,
lehet idősek forradalma, hol vígjátékba, hol melodrámába, hol keserű groteszkbe
csomagolva. Volt azután szó gyerekekről, akiket először felnőtteknek szóló filmmesékben
használtak jövőt jelző optimista epizód-dekorációként, ártatlan figyelő
tekintetként, aztán pedig, sokkal később (a politikai bátorság dolgában toporgó,
műfajilag mégis nagyvonalú hetvenes években) végre igazi gyerekfilmek
főszereplőiként is.
Néha
azt is észre kellett vennünk, a filmnek, ha a trend úgy kívánja, módjában áll az
életkort relativizálni, például középkorúakat helyezni „bölcs aggastyán”
pozícióba, vagy éppen „gyerekszem” látást adni az ehhez túlkoros
tinédzsereknek.
Folytassuk
hát most ez utóbbiakkal. Rögtön előre bocsátva, hogy míg öregek és gyerekek
filmképes életkora csak néha viszonylagos, addig a fiatalok mindig is rugalmasan
kezelt korcsoport voltak a moziban. Huszonéves sztár játszhat tizenévest, mint
fiatalt, aki tehát már nem önmaga, máskor játszhatja önmagát, vagyis az eszmélése
éveiből régen kinőtt huszonéves férfiút, de néha játszhatja úgy az eszmélő
fiatalt, hogy azért maradhat huszonéves is, mégpedig olyan filmben és olyan
esztendőkben, amikor a világ és a filmek éppen nem tesznek különbséget húszon-
és tizenévesek között, esetleg még harmincasokat is életkezdő konfliktusokkal,
cselekményfordulatokkal ajándékozzák meg.
Az
előző mondatban kétszer is elhangzott a kulcsszó: eszmélés. A fiatalt, ahogy a filmvásznon megjelenik, nem elsősorban
életkora különbözteti meg, fölfelé a felnőttől, lefelé a gyerektől, hanem ez a
bizonyos „eszmélés”, annak túlhangsúlyozott folyamata,
állapota, vagy fordulata. Állapot
az, amikor csak úgy jönnek, gyűlnek a saját (akár fájdalmas, akár zavaros)
világképformáló dramaturgiai „inputok”, mint a Megáll az időben. Az ilyen film magáról a fiatallét milyenségéről
mesél, a korhoz kapcsolódó tanulságokkal, megengedve persze, hogy ennél sokkal
többet is sejtetni képes, például hogy bizonyos eszmélési évek miféle felnőttkorra
predesztinálhatnak egy nemzedéket, illetve eljön-e a felnőttkor egyáltalán?
Ahol viszont
az eszmélés folyamatát kínálja a film, ott szépen kibomló fejlődés-dramaturgia
irányát figyeli a nézői tekintet. Például hogy mely epizódok logikája juttatja
oda végre ifjabb Takót, hogy átússza a Dunát apai segítség nélkül, merthogy „eszmélése”
Szabó István klasszikusában ezzel fejeződik be, és amit addig az Apa című film kínált, maga a mese, az
éppen ennek előzménysora: „fiatalság, mint út, fiatalság, mint folyamat.”
És
persze ott vannak, illetve voltak azok a mozidarabok, melyekben, ma már
szájbarágósnak mondható megoldással, az eszmélés egyetlen fordulatba sűrűsödve,
hirtelen érkezik, van előtte ugyanis „fiatal-állapot”, persze hogy vannak benne
epizódok, tanító jelzések, de ilyenkor mégsem ezek folyamatából következik, az,
amit a hős végül megél, hanem a Nagy Csalódásból, ami hirtelen értékeltet át
vele mindent. Ilyenkor, ebben az egyetlen pillanatban, az „eszmélés
fordulatában” megérti, merre van, és merre nincs út tovább, hol a helye
(például rendes munkáslányok-munkásfiúk között, mint Máriássy Félix Egy pikoló világosában), és főleg, ahogy
megyünk vissza az időben, egy csapásra megérti, ki volna a magát barátnak
tettető, rosszra csábító ellenség.
Ifjúság: egyetlen pillanat
Nem
minden eszmélés-jelenetre kihegyezett dramaturgiájú film ötvenes évekbeli
darab, de abban az évtizedben – és nem is csupán a szabotázsfilmeket kínáló
mélysztálinista első öt évben – csak ilyen film készült fiatal hőssel. Ezekben
az ifjú ember, még „eszmélés” előtt – ha tetszik, gyerekként – rossz irányba
tévelyeg, majd egy csapásra világosodik meg, értékrendjét, végleges
világnézetét egyszerre, általában egyetlen filmzáró fordulat pillanatába
sűrítve kapja a kezébe. A hírhedett igazi szabotázsfilmek nem ilyenek, bennük
nincs fiatal hős, aki akár egy pillanatra is rossz irányba csábulna, hiszen
kémnek, diverzánsnak, gyilkosnak kis időre is uszályába kerülni: ebből a film
végén sem lehetne bocsánatos bűnt csinálni. A korszak ifjú „megmentésre méltó”
hőseinek csupán a derűsebb, vígjátékszerű, általában munkaverseny tematikájú
filmekben van helye. Például az Ifjú
szívvel (1953) című, ma már korszak-emlékként is csak filmtörténészi
fegyelemmel fogyasztható mozidarab hőse ipari tanuló, akit egy ócskavas-telep
tulajdonosának nyughatatlan fia csábítana rossz útra, a Civil a pályán (1951) című filmben, a sértődött foci-tehetséget
csábítanák külföldre. De nem is a csábítás tárgya vagy végrehajtója az érdekes,
hanem a pillanat, amikor egy igazi ötvenes-évekbeli ifjú hős szeme egyszerre,
és sejthetően örökre kinyílik: Nem lépésről-lépésre, nem cselekményepizódokra
bontva kereste addig az igazságot, egyáltalán, nem keresett semmit, és most
mégis, egyszerre megtalálja. Gyerek volt, majd egy katartikus pillanatra
világnézetét birtokba-vevő ifjú, akinek szeme talán szó szerint is fölcsillan a
totális ráeszmélés élményétől (a korszakban két szem tud ilyen „ráeszmélő módon
csillogni: Soós Imréjé, és Szirtes Ádámé), és a „vége” felirat után, ahogy a
szemcsillogtató ifjúság pillanata elmúlik, nyilván rögtön felelős felnőtté is
válik, ha már egyszer a lényeget megértette.
Attól
még, hogy fiatalemberek eszmélés-pillanatára épít az a csekélyke ál-katarzis is,
amit az ilyen filmek egyáltalán kínálni tudnak – az ötvenes évek első és
második fele legalábbis felemás viszonyban van a fiatalsággal. Kellenek addig,
amíg a történetekben az ifjú ember, mint a fiatal, harcos társadalmi rend fiatal
harcosa eladható, akinek az eszmélés pillanatában lám, fölnyitották a szemét, akit
most már felnőtt korára örökre a jó oldalra állítottak. De nincs rájuk szükség,
ha a fiatalság állapota túl nagy
hangsúlyt kap életükben. Munkás-, paraszt-, esetleg értelmiségi-fiatalok méltók
mozgóképes ábrázolásra, de a fiatalok, csak úgy általában – megszorító jelző
nélkül – nem. Ahogy persze öregek és középkorúak sem. A kötelező
osztályszempontú ábrázolás kizárja a generáció-szempontú ábrázolást, vagyis
annak sugallatát, hogy a társadalom generációk szerinti tagolása egyáltalán
fontos lehet, hogy a világ nemzedékek közti konfliktusokkal, nemzedéki
világkép-különbségek föltárásával megmutatható volna. Sőt a kor néhány filmje,
nyilvánvaló politikai elvárásokat követve, a „csak fiatalokkal” ennél is szigorúbb:
ha ilyenek itt-ott akadnak is, akkor ők maguk az ellenség. Vagy legalábbis: a
generációs tudat a sokfelől támadó reakció egyik polipkarja volna, mely
proletár ifjakat is mélybe ránthat. Az említett Ifjú szívvel című opuszban az ellenséges kortárs már nemcsak arról
ismerszik meg, hogy az apja még kizsákmányoló volt, hanem arról is, hogy
kalandvágyó, kamaszosan sértődékeny, öltözködéssel és hajviselettel fejezné ki
magát, és nem mellékesen valami ősrockzenére, de legalábbis nyugati jazzre
táncol. Vagyis közhelyszerű nemzedéki stigmák tudatos viselője, ami máris
kizárja egy olyan közösségből, amelyik nem nemzedékben gondolkodik. Ha egyszer
a generációs gondolkodás az ellenség gondolkodása, akkor ebből következően a magát
generációtagnak érző pláne az, különösen, ha nem átall alig feltűnő, de
mégiscsak észrevehető nemzedéki imázst
is építeni magának. A Gertler Viktor rendezte Gázolásban (1955) a polgári származású gépkocsi-vezetőnő – csinos,
fiatal vamp – ártatlan jogász-értelmiségit, sőt még ártatlanabb munkásembert sodorna
bajba. A bűnös szálak azonban messzebbre vezetnek, a bandához, akik éjszakai
életet élnek, törzsvendégek bárokban, házibulikban, és olasz beceneveken
szólítják egymást, akár egy kortárs nyugati közérzetfilmben. Vagyis csak előreszaladtak
az időben, legalább a hatvanas évek végéig, és mint fiatalok, nem átallják
generációnak képzelni magukat. Ez az ötvenes évek elején egyszerűen bűn, az
ötvenes évek végén készült Gertler-filmben pedig legalábbis bűnjel. Jelzi, hogy
az ilyen figurák osztálypedigréje nem lehet rendben, hogy a kártékony „fiatalosdihoz”,
a generációs attitűdhöz dzsentri-polgári gyerekszobákból vezet az út.
Ifjúság: út és nemzedék
Az
egyetlen pillanatra, a jó és rossz felismerésének látványos záró-fordulatára
építő fiatal-tematikájú filmek, akármekkora is bennük a didakszis-veszély,
azért teljesen sosem mennek ki a divatból. Aki különösen kínos változatot
keres, emlékezzen az 1966-os Princ, a
katona népszerű tévé-sorozatára, benne a rossz társaságba keveredő, majd
onnan kikeveredő kiskatona-hősre. És persze akadnak a hatvanas években a
hirtelen fiatalos megtisztulásnak nézhetőbb példái is: ilyen a Kárpáti György
rendezte Nem szoktam hazudni,
ugyancsak 1966-ból, benne az ötvenes évekbeli elődjeihez hasonló váratlansággal
jó útra térni képes tini-lány történetével.
Ami
azonban innentől kezdve igazán más: a hatvanas évektől többé nem tilos
nemzedékben gondolkodni, tehát fiatal nemzedékben sem. Ez az évtized elején még
csak lehetőség, az évtized végére magától értetődő. Az osztálygyökerekkel nem
bíbelődő, mindenkire vonatkozó, „ifjúsági probléma” divat-témáját először
mindenesetre korosodó apáknak lesz joga filmre vinni. Olyan rendezőknek, akik
ugyanezekben az években maguk is kultuszt csinálhatnak végre saját különös
becsben tartott ifjúságukból – saját népi kollégista éveikből, a Fényes
Szelekből. Elvégre, ha a nemzedéki gondolkodás többé végre nem tilos, akkor szabad
nosztalgiázva-emlékezve, és a jelenre koncentrálva egyaránt. Nem véletlen, hogy
legtöbbször ugyanazok, akik filmre viszik a negyvenes évek ifjúságának
eszmélését, megcsinálják a maguk atyáskodva-anyáskodva rokonszenvező jelentését
saját fiaikról, lányaikról is. Herskó János fölvillantja a NÉKOSZ-kezdeteket,
benne egy eszmélő fiatal lány mozgalmi útját a Párbeszédben (1963), aztán megmutatja, hogyan keresi útját más
feltételek mellett egy hasonlóan értékes tini-hősnő a Szevasz Verában (1967).
Gaál István ugyanerre az ifjúságra emlékezik a Zöldárban (1965), ahol
morális próbatételek jelzik a fiatalkori eszmélés útját, de ugyanezt a
próbatétel-stafétát kijelöli a hatvanas évek fiataljai számára is, akik a Sodrásban (1963) tragédiája után
eszmélnek. Mészáros Mártánál csak a sorrend fordított: saját nemzedéki
eszmélésére majd csak másfél évtizeddel később fog emlékezni a Napló-filmekben, viszont a maga „ifjúsági
probléma megfejtéseit” a hatvanas évek fiaihoz-lányaihoz egyszerre kínálja az Eltávozott napban (1968) vagy a Szép leányok, ne sírjatok! derűsen
fiatalos életképében. És vannak olyanok is, akik a két generációt – az emlékező
foglalatban kínált „Fényes Szeleket”, és a megfejtésre váró kortárs-fiatalt – a
később „Nagy Generációnak” nevezettet – közös történetekben találkoztatja:
Bacsó Péter ilyesmivel először a Nyár a
hegyent forgatva kísérletezik (1967): szektás káderek, őszülő halántékú
reform-kommunisták, és nyugati mintákat fölvillantó hobók és ős-hippik együtt
piknikeznek. De hasonló tapogatózó kézfogásokat mutat be apák és fiúk
generációja között Bacsó néhány más filmjének fontos epizód-jelenetében:
ilyenek például, amikor népi káder apósjelöltek és szigorú, elszánt ifjú hősszerelmesek
találkoznak olyan filmekben, mint az 1965-ös Szerelmes biciklisták, vagy az 1970-es Kitörés. Amúgy nem csupán a divat és atyáskodó elérzékenyültség
készteti a kor sztárrendezőit, hogy őszülő fejjel fiatalok bőrébe bújjanak,
esetleg saját kopaszodó alteregóikkal hozzák össze saját gyerekeik hasonmásait
egy-egy mozidarab erejéig. Az új, kelet és nyugat kulturális tudatát betöltő,
diáklázadásokkal, szexuális forradalommal tomboló, Che Guevarát, Maót,
Marcuse-t, Woodstockot emlegető generáció sokszínűségéből egy szín érdekli
őket: a radikalizmus és őszinteség. Itt keresnék szegények a kedvükre való
párhuzamot NÉKOSZ-ifjú régi önmaguk és hosszú hajú védenceik között. Valójában
illúziót kergetnek: bizonyos filmekben egyszerre csapják be magukat saját
negyvenes évekbeli és gyermekeik hatvanas évekbeli eszmélésével kapcsolatosan.
Egy kivétel van, a film, amelyik nem hús-vér konkrétságban találkoztatja, hanem
egy összevont allegóriában egymásra kopírozza a két generációt: Jancsó Miklós Fényes szelekje (1969). És éppen ennek a filmnek alkotója, mivel nem táplál
illúziókat saját népi kollégista ifjúságával kapcsolatosan, nyilván azokkal
szemben sem táplál, akik filmjében farmernadrágosan-tornacipősen egyszerre
játsszák el őket is, önmagukat is: vagyis a Nagy Generációval szemben. A film
tanulsága, hogy megromlik, megzavarodik egyik is, másik is.
Hogy az
ifjak radikalizmusa póz és átverés – ezt Jancsó sem mondja ki, neki, aki akkor középkorú
művészként kívülről nézi őket, nem is volna rá jogalapja, ezt majd kimondják ők
maguk, amikor lehetőségük lesz fiatalkori eszmélésük mérlegét megvonni, mondjuk
András Ferencnek A nagy generációban (1985), Gazdag Gyulának Elveszett illúziókban (1983). De előtte még a hatvanas évek
izgalmas – és hirtelen minden osztályközpontú ideológiai főszabály ellenére is
nemzedéknek tisztelt fiataljai zavartan elfogadják apáik megértését és
udvarlását: és például bizonyos Balázs Bélás filmekben hitelesítőleg
rábólintanak a róluk szóló képre – igen, ahogy Banovich Tamás filmjének címe
mondja: Ezek a fiatalok! (1968).
Az
egyik fontos különbség tehát az ötvenes évek és a hatvanas évek filmjeinek
fiatalság-képe között, hogy az előbbiben a nemzedékbe-tartozás reakciós stigma,
az utóbbiban eleinte csak lehetőség, az évtized végére viszont egyenesen becézés. A tizenéves címe és rangja: „mai fiatal”, vagyis generáció-tag. A
másik különbség, hogy Herskó, Bacsó, Mészáros, Jancsó által ábrázolt ifjú
embereknek nem egyetlen eszmélési pontba sűrűsödik ifjúsága, – gyors erkölcsi
zsilipelésként gyerekkor és felnőttkor között, mint a sztálinista
termelési-filmek tévelygő ipari tanulójának. Akinek fiatalként generáció-tudata
van, az fiatalságának – tehát eszmélésének – igenis megadja a módját. Annak
ifjúsága, ahogy mondtuk, bevált fejlődés-dramaturgia szerint kibontakozó
folyamat, akár nevelő epizódokból összefűzött valóságos utazás, mint a Szevasz Vera, vagy a Szerelmes biciklisták. Más kérdés, hogy
az utak itt is vezetnek valahová, az ifjonti eszmélésfolyamatának mégiscsak van
végpontja, ha nem is olyan banális, mint ahol mindez egyetlen pillanatba
sűrűsödik. Említettük már Szabó István korai munkáit, az Apát (1966), vagy az Álmodozások korát (1964). Ez utóbbi
talán első példája annak, milyen is, amikor az európai újhullámokban éppen
annyira magától értetődő generációs szemlélet végre itthon is zöld utat kap.
Ennyiben Szabó első nagyjátékfilmje szép példája e szemlélet friss tudatosulásának
– hiszen ebben a filmben hangzik el narrátor szájából először és utoljára, hogy
hőst és barátait az köti össze, ami elválasztja őket öregektől: ők fiatalok. De
szép példa ugyanez a film a nemzedéki szemlélet még óvatos, kritikus
használatára is. E filmben lélektanilag pontosan kimért rendben bomlik ki az a
bizonyos eszmélési folyamat, világképépítő tudás a barátságról, majd a
halálról, a szerelemről, a munkáról, de amikor mindez befejeződik, és hősünk a
fiatalkori „eszmélési útjának” állomásait már végigjárta, akkor a fő tanulság a
generáció-tudatos alteregó-hős számára éppen az, hogy nem olyan nagy szám egy
bizonyos generációhoz tartozni. A középkorú főmérnök, akivel, szinte
véletlenül, együtt indul a meccsre, többé már nem ellenség, akár barát,
rokonlélek is lehet.
Ifjúság, vagy amit akartok
Akár
ötvenes évekbeli pillanatot, akár hatvanas évekbeli folyamatot jelentett, az
ifjúságnak e filmekben mégiscsak arra illett terelgetni a nézői figyelmet, ahol
majd megszűnik. A Nagy Eszmélésen túlra. Hiszen mi más értelme is volna serdülő
emberekről szólni, ha nincs ott ígéret, hogy egyszer még, jól-rosszul serdültek
lesznek? Hogy mikor, milyen esetben lehet ez másképp is, ehhez 1982-ben Gothár Péter
filmjének címével adta meg a kulcsot. Megáll
az idő (1982) Az idő, ami áll, persze elsősorban közös idő, a Kádár-kor mozdulatlan
ideje, de nem mellékesen, lehet értelmezni egyéni, szereplőkhöz kötött időként
is. Dini, a 67-es újév hajnalán a málló falú pesti bérház falánál vizelő, még
mindig tizenéves kiskatona valószínűleg életkora szerint öregember is lesz majd
egyszer, de felnőni nem fog. Ebben az „eszmélő” – eszmélve-dülöngélő – állapotban
várnak rá mindenféle évtizedek, a Rendszerváltásig és tovább.
Az örökös serdületlenség állapota (tehát
többé nem a serdülés folyamata)
egyébként valamivel korábban vált a magyar filmben egy komplett társadalom
szimbólum-állapota, és életkora. Jeles András A kis Valentinója (1979) egyike az első olyan magyar filmnek,
aminek fiatal, sikkasztó hőse hiába jár végig mindenféle tanulási állomásokat –
mégsem kérdezte meg soha a film értő közönsége, hová, miféle felnőttségbe is
vezet „eszmélése”? Mert nem nehéz ráérezni, hogy az ő eszmélése állapot és nem
folyamat.
Még egy
film ugyanebből az évtizedből, a Gazdag Gyula rendezte Sípoló macskakő (1972). Az építőtábor erkölcsi csapdájába csalt
kamaszok itt látszólag még a hatvanas évek eszmélés- dramaturgiája szerint élik
meg a maguk nemzedéki történetét, de egy fontos különbséggel: a kor állóvizében
a meglett emberek ugyanilyen csapdákat kerülgetnek, és ugyanígy nincs mire „eszmélniük”
a végén. A kamaszok kora tehát szimbólum-életkor: a film építőtábora abszurd
szabályokkal, álmunkával és valódi szorongással egy társadalmi rend allegóriája,
melyben a kitöréssel kísérletező, de sehová sem jutó ifjak életkora tetszés
szerinti életkorokkal behelyettesíthetőek.
Amikor
a filmcsinálók szemében az eszmélő fiatal életkora egy kamaszos bóklászásra
ítélt társadalom szimbolikus életkorává lesz, ez nem azt jelenti, hogy a
tényleges fiatalság ázsiója durván lecsökken. Merthogy az ifjak iránti alkotói
tisztelet akkor volt a legnagyobb, amikor a rendezők, saját ifjúságuk
fontosságára gondolhattak általuk, amikor sorra elkészíthették a maguk „így
jöttem” filmjeit, és közben félszemmel már saját kamaszodó gyerekeik titkait
kívánták megfejteni. A valóságos, és magánál nem többet jelentő fiatal akkor
volt igazán érdekes, amikor magának is nagyon érdekes volt, és élve a hirtelen
kapott privilégiummal, csak ő, először és utoljára, generációnak tekintette
magát, és persze akkor, amikor a filmen kívül is egyszerre szidták és
reménykedtek benne. A nyolcvanas évekre viszont, ahogy a kamaszkor
szimbolikussá lett, ugyanennek a változásnak más irányú következményeként az
eszmélés életideje parttalanná vált.
A hetvenes évek végének divatos hőse, akit a kortárs kritika „boldogtalan
értelmiségiként” címkéz, természetesen nem eszmélő kamasz, de attól még örökös
eszmélő, tehát örökös fiatal. Szörény Rezső
B.U.É.K-jának (1979) másnapos bóklászóitól a már említett A Nagy Generáció hőseiig az is fiatalnak
számít, aki csak emlékszik rá, hogy valaha – talán bizony másfél évtizeddel
korábban – megtűrt zenét hallgatva, tiltott könyveket olvasva, megindult az
eszmélés, a felnőtté-érés végesnek tűnő útján, de az időközben végtelennek
bizonyult, és most már nem is nő föl soha többé. Hosszú lenne szétszálazni,
melyik rendezőnk milyen víziót mellékel az örökifjúságba beleaszalódott
hőseihez: több típusról van szó, melyeket megformáltak az ezek iránt különösképpen
érdeklődő alkotók: András Ferencen kívül Gothár, Jancsó, vagy éppen Sándor Pál.
Ami egyedüli közös bennük: történeteik olyan emberekről szólnak, akiknek éppen
itt, éppen ebben a magyar valóságban nem sikerült, vagy nem volt kívánatos
felnőni, tehát a túlkoros eszmélők fölszaporodása a Rendszerváltás előtti
termésben nyilván ezt a valóságot minősíti.
*
Valóságos életkorhoz passzoló korhatára akkor lesz majd megint a „fiatalságnak”
melyet mai filmjeink, lám, képlékeny skatulyaként kezelnek, amikor egyszer csak
a kamasz-eszmélők megint fontosnak tartják, hogy megkülönböztessék magukat
azoktól, akik már túl vannak az eszmélésen, azaz felnőttek. És persze, akik ilyen
különbséget tesznek, azok hirtelen megint generációnak látják majd magukat, és
persze megint nagyon-nagyon fontosak is.
Ehhez
azonban eddig – a nyolcvanas évektől számítva, újabb negyedszázad sem voltak
elegendő. A 2001-es Moszkva tér,
mintha akkor azt sugallta volna, hogy visszatér az egészséges (?) nemzedéki
nárcizmus ideje, és az, aki eszmélő kamaszként nagy időket ért meg,
kiválasztottnak érezheti magát. Aztán ez is elmúlt. Török Ferenc későbbi
filmjeiben a Moszkva tér hősei úgy maradnak benne az eszmélő szerepben, keserű
középkorúként, akárha a hatvanas évekből érkeztek volna.
A
világ filmjei ma fiataloknak szólnak. Nem nagy szám: a világ ma
szőröstül-bőröstül fiataloknak szól, a mozi ezen belül apróság. Fiatalokról
szóló filmek viszont nincsenek. Nincs fontos generációs titok, amit mindenáron
meg kellene fejteni, a többiek érdekében, a jövő érdekében. Meg nem is lenne
méltányos: ha már úgyis az ifjúság körül forog minden, legalább legyen parttalan,
hogy többen férjünk bele. Talán mi is, akik réges-régi eszméléseinkbe – ki
hatvannyolcban, ki nyolcvankilencben – csendesen beleaszalódtunk.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 471 átlag: 5.54 |
|
|