Hitchcock

Stephen Rebello: Alfred Hitchcock Így készült a Psycho

A géniusz műhelyében

Schubert Gusztáv

Hitchcock rajongók polcáról nem hiányozhat Rebello Psychója.

Magyar nyelvű Hitchcock-könyvtárunk ugyan időről-időre gyarapodik egy-egy kötettel, de mindmáig szerény méretű. Három évtizeddel ezelőtt Nemes Károly mindössze 87 oldalas zsebkönyve volt az egyetlen (sajnos meglehetősen hézagos) kalauzunk az életműhöz. Azóta megjelent (jó fordításban, de kis példányszámban, és igen csúf kiadásban) Truffaut legendás Hitchcock-interjúkötete (Magyar Filmintézet – Pelikán Kiadó, 1996), Dominique Auzel hasznos, de lendületes nemtörődömséggel fordított vademecuma (Alexandra, 1999), a Sidney Gottlieb szerkesztette, meglehetősen teljes Hitchcock-szöveggyűjtemény (Osiris, 2001), Charlotte Chandler monográfiája (Jokerex, 2005), az Apertúra tudós elemzésekből válogatott tanulmánykötete (Hitchcock. Kritikai olvasatok, 2010), és mindenekelőtt Báron György alapos és szellemes „Psycho analízise” (Alászállás az alvilágba – Mandátum Kiadó, 2007). Három alapmű – Donald Spoto aprólékos Hitchcock-biográfiája (The Dark Side of Genius, 1983) és Robin Wood (1965-ös, majd 1989-ben kibővített és újragondolt nagyhatású filmelemzése (Hitchcock’s Films) és Tania Modleski feminista életmű-kritikája (The Women who knew too much, 1988) – mindmáig kiadóra/fordítóra vár.

Stephen Rebello 1990-es klasszikusa, magyar léptékkel mérve egész gyorsan eljutott hozzánk, igaz, aligha került volna sor erre, ha a könyv alapján 2012-ben nem készül belőle film (Sacha Gervasi: Hitchcock). Rebello könyve körülbelül olyan viszonyban van Gervasi filmjével, mint a Gengszterosztag az alapját adó pontos és részletgazdag Lieberman dokuregénnyel. A cseppet sem regényes, ám izgalmas tényirodalmat mindkét esetben hollywoodi szabványra szabták. Gervasi filmje érdekes, de nem túl attraktív művészéletrajz, Hitchcock ugyanis sohasem vadászott Afrikában oroszlánra, a fülét sem vágta le, és még csak párizsi kokottokkal sem kufircolt, a „borzongatás nagymesterének” élete éppoly unalmas volt, mint egy hivatalnoké. Egyetlen bűnös szenvedélye (ha ugyan ez bűn), hogy a kamera révén kiélhette vágyait, és legalább rendezőként meghódíthatta az Álomgyár leggyönyörűbb asszonyait (Ingrid Bergman, Grace Kelly, Kim Novak, Tippi Hedren). Gervasi ezt a Rebellót kevéssé izgató szálat húzza ki a virtuózan megkomponált tény-szőttesből. Hitchcock élete és jelleme azonban egy nagyfeszültségű féltékenységi drámához éppoly kevés muníciót szolgáltat, mint a látványos és cselekményes művész-életrajzhoz. Így aztán a valódi melodrámai izgalmak hiányát valami mással kell pótolni. A vulgárfraudizmussal és a csiklandózó titokkal, miszerint Hitchcock a zuhanyjelenetet és a Psychót csak azért forgatta le, hogy így álljon szimbolikus bosszút a Paramount akadékoskodó stúdióvezetőin, és egy váratlan flörtbe bonyolódó feleségén (Alma Reville habitusába éppoly kevéssé illik bele efféle kaland, mint Hitchcockéba). Szerencsére Gervasi nem veszi halálosan komolyan e képzelt háromszögtörténetet. De hát akkor meg min is kellene izgulnunk?

Rebello nyomozása sokkal izgalmasabb eredményre vezet. Merthogy ő jó helyen keresi Hitchcock és a Psycho titkát. És a módszert is tökéletesen választja meg. Mikrotörténelmet ír, figyelmesen helyszínel (30 évvel a tett után, ami igencsak megnehezíti a dolgát). Fel akarjuk tárni a zseni és a remekmű titkát? A legokosabb, amit tehetünk, rekonstruáljuk, hogyan forgatott a géniusz, hogyan készült a remekmű. Rebello aprólékosan kikutatja a Psycho keletkezésének történetét „ötlettől a filmig”, minden fontosat megtudunk az előkészületekről, a forgatókönyvről, a forgatásról, a vágásról, a zenéről, a forgalmazásról (a briliáns rendezés mellett ez volt Hitchcock másik nagy dobása, kreatív reklámkampányával megmentette a Paramount közönye miatt veszni látszó filmet, a mindössze 800 ezer dollárból forgatott Psycho a méregdrága Ben Hur mögött a második legnyereségesebb film lett 1960-ban.)

Jogos kérdés, mire jutott Rebello a nyomozásban: mi a zseni titka. Nagyjából arra, mint Edison: „A lángész: egy százalék ihlet, és kilencvenkilenc százalék verejték.” Ez tisztességes válasz: nincs receptje a remekműnek. De az azért nagyon is kiderül a Psycho nagyközelikben elmesélt keletkezéstörténetéből, hogy minden ponton ott munkálkodott mind a kreativitás, mind a szorgalom, mind a szakértelem. És a csapatmunka. A zseni mozgásba hozta a stábot, a csapat pedig nem hagyta kialudni a lángészt. A Psycho titka, hogy első pillanattól (szinte) minden szereplő tétre játszotta. Hitchcock a Szédülés és az Észak-északnyugat után nyugodtan hátradőlhetett volna, de nem tette: másként akart filmezni, mint korábban. És a merészség bejött. A Psycho a Hitchcock életmű csúcsa. Meglehet, a Vertigo többrétegű, kifinomultabb, rafináltabb, de mégiscsak hagyománykövető, betetőző remekmű, Norman Bates története viszont új hang, új kép, újfajta iszonyat. Milliónyi nézőjére épp ezért hatott sokkszerűen.

Rebello könyvének egyik különösen tanulságos fejezete a korabeli kritikai fogadtatást idézi föl: az elemzők többsége azt hitte, elfuserált Hitchcock-filmet lát. Kínos és tanulságos. A kritikusnak nem elég betéve ismerni a filmtörténetet, a zseni mindig a jövőből érkezik.

I.P.C. Könyvek Kft, 2013.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2013/04 23-23. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11406

Cikk értékelése:

szavazat: 971 átlag: 5.44