KritikaA MesterAmerika anno zéróGelencsér Gábor
Semmi sem az, aminek látszik – ám éppen ez fedi fel a lényeget.
Paul
Thomas Anderson miközben felcsigázza várakozásainkat, rendre kioltja őket. A Mester töredékességükben is felkavaró
és emlékezetes nyitójelenetei egy pszichésen sérült férfi történetét ígérik. A szex
és alkohol relációjában furcsán viselkedő főhőssel a második világháború
befejezésekor találkozunk, méghozzá a „normális életbe” történő visszatérés
afféle katonásan „kifinomult” pszichiátriai folyamatában. Mindez egy lélektani
állapot társadalmi vizsgálatát ígéri, méghozzá az amerikai filmben javarészt a
Vietnam-szindróma kapcsán többször kidolgozott analízis kiterjesztését a
távol-keleti fronton korábban harcolt katonák utóéletére. A film ily módon az
amerikai ötvenes évek – a (kelet-)európainál nem kevésbé izgalmas és
ellentmondásos – krónikájának tűnik. Ám aztán hősünk belecsöppen egy
lélekvezető guru és vallásalapító szektavezér szűkebb családjának meg híveinek a
körébe, s innen kezdve a film már inkább a szcientológia néven ma is közismert
és vitatott tan amerikai eredetvidékére visz, jól azonosítható módon felidézve
a mozgalom korabeli alapítóit. Eddigi hősünk mellé tehát egyenrangúként
csatlakozik a karizmatikus lélektanász aktivista, valamint kiterjedt
környezete.
Miről szól tehát A Mester?
Az egyéni agresszió társadalmi-politikai okairól? A háború lélekromboló
hatásáról? Az ötvenes évek sikeres Amerika-képének társadalmi tudatalattijáról?
Az ezt feltárni igyekvő, a traumát kibeszélő, gyógyító, az egyént és a világot
megváltó tanok születéséről? E tanok ellentmondásosságáról, igazságukról vagy hamisságukról,
igazolásukról vagy éppen leleplezésükről? Küzdelmeikről és csalásaikról,
eszméikről és tévedéseikről? Képviselőikről? Nyerteseikről és áldozataikról? Avagy
a médium örök lázadásáról mestere ellen? Esetleg a mester médiumával szembeni
kiszolgáltatottságáról? – Mindegyikről és egyikről sem. Anderson filmjének
legnagyobb erénye, kivételes hatása az egymásnak feszülő ellentétek és
ellentmondások kirobbanó feszültségében rejlik: ahogy a fenti és még jócskán
bővíthető kérdésbokrot a rendező-forgatókönyvíró páratlan stíluserővel
összetartja; s ahogy mindezzel magának a karaktereknek és a történetnek, s nem
kevésbé a történetbeli világnak az ellentmondásosságát a forma szintjén is
képes kifejezni.
Anderson azok közé a rendezők közé tartozik, aki a hollywoodi fősodorban
is őrzi szerzői pozícióját. A Mester
ennek a – mostanában szerencsére egyre kevésbé egyedülálló – „fából vaskarika”
filmezésnek az újabb meggyőző példája. Az alkotó alapvetően sérti meg a
hollywoodi filmkészítés szentírását, a forgatókönyvírás szabályait. Az
expozíciótól a befejezésig nála minden kicsit másképp van – s ebben a „kicsit”-ben,
a szabályok kikezdésében, ám ugyanakkor áthághatatlanságuk tiszteletben
tartásában rejlik a film ereje. A nyitány például rendkívül elliptikus,
utalásszerű, gyors és hézagos információkat tartalmaz, ahogy a befejezés is
hasonló módon hat váratlannak – miközben mindkettő tökéletesen bevezeti és
lezárja a történet drámai ívét. Az események logikai kapcsolata gyakran
kidolgozatlan, így rögtön a két főhős találkozásakor, ahogy a motivációjuk is
bizonytalan marad, ám ehhez képest tetteik viszont magabiztosságról és
céltudatosságról árulkodnak. Számos epizodikus szál elvarratlan marad, miközben
több mellékszereplőről is rendkívül részletes karakterrajzot kapunk. A történet
kibontakozását flash backek, mentális képek akasztják meg, jórészük ráadásul
jelöletlen, a státusuk pedig bizonytalan, ám mindennek ellenére a történetbeli
és a lélektani folyamatok pontosan rekonstruálhatók. A valamennyi elemet átható
termékeny és zavarba ejtő sokszínűség a karakterekből sem hiányozhat, s ez
óriási terhet rak a színészek vállára. A film azonban épp e tekintetben a
legmeggyőzőbb.
A kiszolgált matrózt alakító Joaquin Phoenix és a vallási gurut
megformáló Philip Seymour Hoffman játéka megkerülhetetlen értéke A Mesternek. Mindketten a filmben
megidézett világ ellentmondásosságát, hasadtságát, bizonytalanságát fejezik ki
páratlan meggyőző erővel. Phoenix az agresszió, Hoffman a magabiztosság mögött
húzódó esendőséget képes egy-egy gesztusban megmutatni. Már a megjelenésük is
sokat mondó. A kiszolgált katona test- és fejtartása, mozgása, a szája fölött
húzódó seb – mind-mind a normalitás határára viszi a figurát; arra a különös
terra incognitára, amely többségünk előtt elzárt, miközben onnan a bennünk is
meglévő elfedett indulattartalmakra láthatunk rá. Ön- és közveszélyes kitörései
sokat mondóan szembesítenek a nyertes háború utáni, látszólag békés világ
veszélyeivel, illetve e siker árával: az örökre sérült áldozatokkal. Ugyanakkor
ott bujkál az esendőség, a szeretetvágy is Phoenix kisfiús félszeg mosolyában
vagy mozdulataiban, amikor például egy felkínált női mellen egyszerre sután és
félelmet keltően elmatat. Hasonló mondható el Hoffman karakteréről, ahogy a
magabiztos eleganciájú, decens középkorú úr ősz hajszálai rendetlenül a szemébe
hullnak, vagy amikor a tanait óvatosan kritizáló partnerét üvöltve torkollja
le. Megannyi törékenység a magabiztosnak látszódó felület mögött, amely
egyaránt utal a lelkek és a korszak titkára. Kiismerhetetlenség,
bizonytalanság, kiszámíthatatlanság, váratlanság árad a két színész rendkívül
pontosan felépített játékából. Kevés hasonlóan összetett karakterrel
találkozhatunk a mozikban, amikor robbanásveszélyes viselkedésük miatt szinte feszengünk
nézésük közben, ám ezt nem kínunkban, hanem közvetlen, érzéki, zsigeri megszólítottságunkban
tesszük.
A rendkívül ellentmondásos világot igen összetett módon
megjelenítő filmnek a színészi játékon túl van még egy megkerülhetetlen szerzői
eleme: a korszak felidézése. Anderson második mozifilmjéhez, a Boogie Nights-hoz hasonlóan, amelyben a
hetvenes évek pornófilmes világába kalauzol, A Mesterben is nagy hangsúlyt helyez a korszak vizuális
megjelenítésére. Nem egyszerűen az ötvenes évek korhűségéről vagy divatos retróról
van szó, noha a díszletektől a jelmezeken át a hajviseletig minden rendkívül
pontos, beleértve a felhasznált, a hangulatteremtésben lényeges szerepet játszó
zenéket is. És szintén pontos a film a korabeli hollywoodi filmek felidézése
terén, méghozzá a szó igen széles értelmében. Így A Mesteren egyaránt nyomot hagy az ötvenes évek Amerikáját bemutató
korabeli dokumentarizmus és a filmipar válságával küzdő színes-szélesvásznú
álomgyár. Anderson számára azonban mindez nem cél, hanem eszköz, amely
mindenekelőtt megteremti a film kockázatosan szerteágazó dramaturgiájának, karaktereinek,
műfajainak és stílusainak az egységességét. A változatos helyszíneknek, a New
Yorkba befutó kirándulóhajónak, a philadelphiai villának vagy a londoni
luxusirodának, de ugyanígy a hajó gépházának vagy a börtöncellának, továbbá a
kifinomult ruháknak, az antik bútoroknak és a virágmintás tapétáknak azonban más
funkciójuk is van: a Boogie Nights pornójeleneteinek
forgatásához hasonlóan elfedik a lényeget. A
Mester című film lényege éppen ennek az elfedésnek
a nyugtalanító bemutatása.
Anderson feltáró munkája során önmagukban (is) rejtőzködő
tartalmakat kapcsol össze: a pszichésen sérült férfiét, a második világháború
traumáját és egy világmegváltó tan születését. A lelki betegség azonban nemcsak
a háborúból, hanem legalább annyira a személyes sorsból, a szülőkhöz vagy az első
szerelemhez fűződő kapcsolatból fakad. Továbbá ez a fajta defektus nem kizárólag
a leszerelt katonára korlátozódik, hiszen a vallási vezető sem tűnik kevésbé terheltnek,
a környezetéről nem beszélve. A háború a súlyos anyagi és lelki veszteségek
ellenére győzelemmel végződik, békét és gyarapodást hoz az országnak. S végül,
noha a szcientológia bizonyára sokakat üdvözít, megváltást mégsem jelent az
emberiségnek. Megannyi nagyszabású, ám egymásnak ellentmondó gondolat, történet
és karakter. Kapcsolatuk értelme látszólag az lehetne, hogy magyarázzák
egymást: a háború a lélek krízisét, a lelki gondok az azokat gyógyító tanok
megszületését. Szellemileg is nagyra értékelhető mozzanat, főképp egy,
mégiscsak a hollywoodi paradigmában dolgozó rendezőtől, hogy nem szervezi minden
áron szabályos forgatókönyvvé ezt a logikai kapcsolatrendszert. Meghajol
mintegy a folyamatok kiismerhetetlensége előtt, miközben drámai összefüggéseikben
mutatja be őket. S tehet-e egy művész ennél többet? Megfogalmazhat-e egy
felelősen gondolkodó alkotó a világ (és benne a mai Amerika) állapotának még
belátható, két emberöltőnyi eredetvidékéről pontosabb kijelentést annál, mint hogy
„lenyűgözően zavarba ejtő”? Akárcsak A
Mester.
A Mester (The Master) – amerikai, 2012. Rendezte és írta: Paul
Thomas Anderson. Kép: Mihai Malaimare. Zene: Johnny Greenwood. Szereplők:
Joaquin Phoenix (Quell), Philip Seymour Hoffman (Dodd), Amy adams (Peggy),
Jesse Plemons (Val), Laura dern (Helen). Gyártó: Ghoulardi Film Company /
Annapurna Pictures. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 143 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 983 átlag: 5.45 |
 |
|
