KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Schubert Gusztáv: John Gielgud (1904–2000)
MAGYAR MŰHELY
• Báron György: Filmek fakamerával Paradoxonok Szőke Andrásról
• Reményi József Tamás: Szőke-körkép Helyfoglalás, avagy a mogyorók bejövetele
• Mihancsik Zsófia: Filmek a föld alatt Beszélgetés Gulyás Gyulával
• Gervai András: Bartók-kozmosz Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Varga Balázs: Sok rövid sokra megy Mediawave tizedszer
• N. N.: Mediawave 2000

• Schubert Gusztáv: A vad szem Gladiátor
• N. N.: Peplum-filmek
• Beregi Tamás: Róma virtuális öröksége Gladiátorok a számítógépen
• Varró Attila: Szebb tegnap Hongkongi filmtriád
• Barabás Klára: A sötétség gyermekei Beszélgetés Léos Carax-szal
• Tamás Amaryllis: A sötétség gyermekei Beszélgetés Léos Carax-szal
• Borkesz Andrea: Lex film vagy nem lesz film? Visegrádi filmtörvények
MULTIMÉDIA
• Kömlődi Ferenc: Új idők új dalnokai Virtuális sztárok
• Vasák Benedek Balázs: A technika rítusa Jancsó CD-ROM
• Muhi Klára: Az aranyfej tükröződése Mozgóképtár
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Az érzelmek színe Michelangelo Antonioni: Írások, beszélgetések
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Stílgyak Életbevágó
• Bakács Tibor Settenkedő: Légy Tilos! Pol Pot megye punkjai
LÁTTUK MÉG
• Kömlődi Ferenc: A kilencedik kapu
• Kis Anna: A repülés elmélete
• Pápai Zsolt: A bűnös
• Köves Gábor: Ég velünk
• Varró Attila: Pitch Black – Huszonkét évente sötétség
• Mátyás Péter: Péntek esti gáz
• Hungler Tímea: A múzsa csókja
• Vidovszky György: Az én házam, az én váram
• Máriássy Vanda: Tűzforró Alabama
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Pedofíling II.

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Utolsó napjaim

Vajda Judit

Les Temps qui reste – francia, 2005. Írta és rendezte: Francois Ozon. Kép: Jeanne Lapoirie. Zene: Valentin Silvestrov. Szereplők: Melvil Poupaud (Romain), Jeanne Moreau (Laura), Valeria Bruni-Tedeschi (Jany), Louise-Anne Hippeau (Sophie). Gyártó: Fidelité Productions / France 2 / Studio Canal. Feliratos. 85 perc.

 

Ozon filmjei sohasem érdektelenek. Legyen szó megfordított szerelmes történetről (5x2), önreflexióval telített rejtélyfilmről (Swimming Pool), zenés krimiről (8 nő), pszichologizáló gyászdrámáról (Homok alatt), Fassbinder-adaptációról (Vízcseppek a forró kövön) vagy abszurd fekete komédiáról (Szappanoperett), mindennel telibe talál és zavarba ejt. Új művével, az egy haldokló divatfotós végjátékát ábrázoló Utolsó napjaimmal is tud újat mondani.

A halál feldolgozhatatlan ténye nem először bukkan fel Ozon filmjeiben, a Homok alatt a férje hiányát feldolgozni képtelen feleség szemszögéből mutatta meg az elmúlást. Az Utolsó napjaim a másik oldalról, a haldokló szemszögéből nézi a megsemmisülést. A halál felfoghatatlan – főleg ha egy 31 éves, fiatalsága és ereje teljében lévő emberről van szó, akit alattomos betegség támadott meg –, mivel az egyetlen kétségbevonhatatlan bizonyosság, saját világa szűnik meg.

Ozon filmjében a haldoklás magányos cselekedet, a végső, külső és belső utazás, amikor az ember mindennel és mindenkivel leszámol. A haldokló magára marad, hiába vannak rokonai, hozzátartozói, barátai. Ozon haldoklójának, Romainnek is saját magát kell meggyászolnia, elbúcsúztatnia és eltemetnie – még életében, mivel a halál abszurditását senki nem értheti meg az életben maradók közül. (Egyedül a Jeanne Moreau játszotta a nagymama, aki maga is nagyon közel áll már a halálhoz – hiszen férjére emlékezve ő is arra készül – sejthet meg belőle valamit). Romain magányos utazása során éppen ezért válnak az ismerősök súlytalanná, és értékelődnek fel a vadidegen emberek (például az a házaspár, aki egészen szokatlan dolgot, egy utolsó jócselekedetet kér tőle).

Az európai ember babonásan iszonyodik a haláltól. Mivel az Utolsó napjaimban a filmidő 90 százalékában egy haldoklót látunk, nézőként kénytelenek vagyunk egy félig halott bőrébe bújni. Ozon nem a kegyes hazugságok rendezője, kénytelen vagyunk a haldokló szemével nézni a világot, és ez – életre szóló élmény.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/06 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8634