KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Schubert Gusztáv: John Gielgud (1904–2000)
MAGYAR MŰHELY
• Báron György: Filmek fakamerával Paradoxonok Szőke Andrásról
• Reményi József Tamás: Szőke-körkép Helyfoglalás, avagy a mogyorók bejövetele
• Mihancsik Zsófia: Filmek a föld alatt Beszélgetés Gulyás Gyulával
• Gervai András: Bartók-kozmosz Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Varga Balázs: Sok rövid sokra megy Mediawave tizedszer
• N. N.: Mediawave 2000

• Schubert Gusztáv: A vad szem Gladiátor
• N. N.: Peplum-filmek
• Beregi Tamás: Róma virtuális öröksége Gladiátorok a számítógépen
• Varró Attila: Szebb tegnap Hongkongi filmtriád
• Barabás Klára: A sötétség gyermekei Beszélgetés Léos Carax-szal
• Tamás Amaryllis: A sötétség gyermekei Beszélgetés Léos Carax-szal
• Borkesz Andrea: Lex film vagy nem lesz film? Visegrádi filmtörvények
MULTIMÉDIA
• Kömlődi Ferenc: Új idők új dalnokai Virtuális sztárok
• Vasák Benedek Balázs: A technika rítusa Jancsó CD-ROM
• Muhi Klára: Az aranyfej tükröződése Mozgóképtár
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Az érzelmek színe Michelangelo Antonioni: Írások, beszélgetések
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Stílgyak Életbevágó
• Bakács Tibor Settenkedő: Légy Tilos! Pol Pot megye punkjai
LÁTTUK MÉG
• Kömlődi Ferenc: A kilencedik kapu
• Kis Anna: A repülés elmélete
• Pápai Zsolt: A bűnös
• Köves Gábor: Ég velünk
• Varró Attila: Pitch Black – Huszonkét évente sötétség
• Mátyás Péter: Péntek esti gáz
• Hungler Tímea: A múzsa csókja
• Vidovszky György: Az én házam, az én váram
• Máriássy Vanda: Tűzforró Alabama
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Pedofíling II.

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Léos Carax-szal

A sötétség gyermekei

Barabás Klára

Tamás Amaryllis

A Pont Neuf szerelmesei óta nyolc évet telt el. A Pola-X – csakúgy, mint az eddigi Carax-filmek – a félelemről szól.

 

– Hősei unják a kényelmes, polgári luxuséletet és vágyódnak a „clochard”-életforma után, amely tele van izgalommal és érzelmekkel. Ez egyfajta romantika?

– Nem hiszem, hogy romantikáról volna szó. Filmjeim tele vannak félelmeinkkel, saját félelmeimmel a szegénységtől, a nyomortól, a betegségektől. Minden film a félelmekről szól, az én filmjeim az én félelmeimről.

– A filmcsinálás tehát Önnél egyfajta öngyógyítást is jelent?

– A filmcsinálás nem gyógyít, nem könnyíti meg a lelket. Sokszor tették fel már nekem azt a kérdést, hogy kinek csinálom a filmjeimet, most már tudom, hogy talán Isabelle-nek, nem létező „lelki nővéremnek”. Néha talán élhetőbbé teszi az életet a filmcsinálás, néha meg éppen fordítva...

– Az elmúlt időszakban többször is megfordult a Balkánon. Miért? Tanúja akart lenni a történelemnek, vagy témát keresett egy esetleges könyv vagy film számára, netán személyes érdeklődésből?

– Már a háború előtt többször kaptam meghívást Szarajevóból, hogy nyissak meg egy kiállítást, majd a filmjeim bemutatójára. A Pont Neuf szerelmesei után két évig olyan súlyos beteg voltam, hogy nem tudtam utazni, aztán meg kitört a háború. Ennek ellenére változatlanul vetítették a filmemet Szarajevóban. Tulajdonképpen mindig kétséges, miért utazik valaki egy háború sújtotta országba, ha nem katona, és ha nem tud segíteni. Ennek mindig vannak különböző önző okai. Egész gyerekkoromat, egész életemet meghatározta a háborútól való félelem. Akik a hatvanas években születtek, azoknak az életét determinálta egy harmadik, nukleáris világháborútól való félelem. A boszniai háború egészen közel zajlott Franciaországhoz (Magyarországhoz persze még közelebb), ugyanakkor mégis teljesen kortalan volt. Az ember csak történelmi könyvekben olvashatott olyan fogalmakról, mint kollaboráció, ellenállás, városok ostroma – Szarajevóban mindez valóság volt. Valamilyen belső késztetés vitt oda.

Isabelle is Keletről jön, egy háború sújtotta országból. A film nem mondja ki, de érezhető: ez akár Bosznia is lehet.

– Úgy húsz éves lehettem, amikor a kezembe akadt egy könyv, Herman Melville Pierre avagy a kétértelműségek című műve. Azonnal éreztem, ez az én könyvem. Azóta dédelgettem magamban a tervet, hogy egyszer majd megfilmesítem. A könyv a múlt században játszódik, a forradalom idején. Hősnője, Isabelle, a forradalom elől menekül Franciaországból Amerikába. Három évvel ezelőtt láttam egy litván rendező, Sharunas Bartas filmjét (Néhányan közülünk), amelynek főszerepét Katerina Golubeva alakította. Amint megpillantottam, azonnal tudtam, hogy megtaláltam Isabelle-t. Ő orosz származású, tehát Keletről jön – így kezdett lassanként összeállni a kép.

– Ebben a filmben hűtlenné vált Denis Lavant-hoz, aki előtte több filmjének is főszereplője volt – szinte az ön alteregójának tűnt. Miért választotta most főszereplőjének Guillaume Depardieu-t?

– Nem kötöttem házasságot Denis Lavant-nal, miért kellett volna hűségesnek maradnom hozzá? Nagyon fiatalon kezdtem filmezni, a nyolcvanas években megcsináltam az első három filmemet – mindig ugyanazokkal a színészekkel, producerrel. Aztán A Pont Neuf szerelmesei után meghalt a producerem, majd az asszisztensem, a stábban mindenféle szakítások történtek. Mindezek hatására lelki válságba estem, két évig beteg voltam. Tehát a mostani filmem forgatása előtt teljesen új stábot kellett kialakítanom.

– Úgy tűnik, a regény számos elemét alapvetően megváltoztatta. Melyek a különbségek a könyv és a forgatókönyv között?

– Amikor a regény adaptálásába fogtam, elsősorban nem a történetet akartam szolgai módon megfilmesíteni, hanem azt az érzést szerettem volna filmen átadni, amit bennem a regény olvasása keltett. Valószínűleg azért választottam éppen ezt a könyvet, mert soha nem értettem meg teljesen. (Ha tökéletesen értettem volna, bizonyára nem is izgatott volna.) Mint már említettem, a könyv Amerikában játszódik, a múlt században, a film pedig napjainkban, Franciaországban.

– Miért vonzódik Pierre Isabelle-hez? Isabelle talán Pierre sötét oldala, énjének az a része, amit még saját maga sem ért. És talán ezzel a kapcsolattal, ezzel a szerelemmel saját magát akarja megismerni...

– A könyv címe: Pierre avagy a kétértelműségek. Az első kétértelműség talán az, hogy miért áldozza Pierre az életét ennek a lánynak a megmentésére, aki talán a nővére. Kétértelmű, hogy miért hiszi el az életében hirtelen felbukkant lánynak, hogy a nővére? Vajon elhitte volna ugyanezt egy másik lánynak, aki nem annyira szép, mint Isabelle? Feláldozta volna tökéletes, sikeres életét egy másik, számára addig ismeretlen életforma kedvéért?

– Ez talán az Ön életének kétértelműsége is: olyan dolgok, olyan emberek iránt vonzódik, amelyektől, akiktől fél. Például Juliette Binoche A Pont Neuf szerelmeseiben önszántából a hajléktalanok között él, miközben jó családból való, gazdag lány. Pierre is szándékosan vállalja az élet sötét oldalát: a nyomort, devianciát.

– Nincs választás. Nem hiszem, hogy hőseimnek lenne szabad választásuk. Belső útjaikat követik. Én nem realista filmeket készítek.

A Pont Neuf szerelmeseit csak nagy-nagy rábeszélésre fejezte be, utána pedig nem forgatott nyolc éven keresztül. Miért?

– Nincs sehol előírva, hogy nekem minden évben filmet kellene csinálnom. Számomra nem úgy merül fel a kérdés, hogy miért nem forgattam nyolc évig, hanem inkább úgy, hogy miért forgattam előtte és utána? Egyébként is, A Pont Neuf szerelmesei Franciaországban látványosan megbukott, nagy botrányok voltak körülötte. Utána, mint már mondtam, hosszú ideig beteg voltam.

A Pont Neuf... után undort érzett a film iránt. Miért? És mikor múlt el? Egyáltalán, elmúlt?

– Hát, nem igazán... De ez nem csak A Pont Neuf...-re vonatkozik, minden filmem után ugyanazt az undort érzem. Ezért soha nem nézem meg újra a régi dolgaimat. Ugyanakkor tudom, hogy a filmjeim térben és időben léteznek. A Pont Neuf... például most, nyolc év után jött ki Amerikában, a filmjeim tehát élik az életüket.

– Egyes kritikusok Önt Beneix-szel és Luc Bessonnal együtt a francia új hullám mai örököseinek tekintik. Egyetért ezzel a véleménnyel?

– Egyáltalán nem. Az egyetlen közös vonásunk az, hogy mindhárman a nyolcvanas években kezdtünk filmezni, de ezzel vége is minden hasonlóságnak. Semmi közünk egymáshoz.

– Miért álnéven forgat? Ez is játék?

– Kezdetben semmi köze nem volt a filmhez ennek a dolognak. 13 éves koromban változtattam meg a nevemet, jóval azelőtt, hogy érdekelni kezdett volna a film. Annyiban viszont most már érintkezik a Pola X-szel, hogy szinte mindannyian sokat vívódunk azon, honnan is erednek a gyökereink. Egyszerre vonz és taszít bennünket a származásunk, egyidejűleg szeretjük és gyűlöljük. Tizenhárom évesen aztán az ember megérti, hogy nemcsak az apjától meg az anyjától származik, hanem ennek az egésznek sokkal hosszabb és sokkal bonyolultabb története van.

A Carax-univerzum magányossága mintha ma is abból táplálkozna, hogy egy gyerek szégyentelen kíváncsiságával kutat.

– Hiszem, hogy a filmművészet az árvák művészete. Egy moziterem sötétjének vagyunk az árvái. Nagymamám esténként eloltotta a lámpát a szobában. Egy zseblámpát mindig elrejtettem a párnám alatt. A bicepceimet vetítettem ki a falra. Ez jelentette gyerek-életemben a függetlenség kezdetét.

Ez az „ősmozi”?

– Igen... A legszebb filmek az „árva” filmek, olyanok, mint A vadász éjszakája, ezt el kell ismernünk. A gyerek egyedül a sötétben... És a fényt keresi...

– Említette, hogy A Pont Neuf szerelmesei bukás volt annak idején Franciaországban. Nálunk egyrészt ámulattal adóznak annak, ahogy mindent „egyben” láttat: szegénységet, gazdagságot, az árnyékot és a fényt, másrészt sokan „kiütést kapnak attól”, hogy a XX. század legvégén, egy agyonpolitizált világban az őszinte érzelmek utáni sóvárgásról beszél.

– Úgy gondolom, a világ nem túlpolitizált, hanem depolitizált. Azt hiszem, hogy az igazi politika, a valódi politizálás eredeti értelmét el is felejtettük már. Minden egyes filmem az ember nyomorúságáról kíván szólni. Akár gazdag, akár szegény emberről legyen szó. Nem militáns értelemben vett politikai filmeket készítek, megpróbálok – önös érdekből – olyan filmekben gondolkodni, amelyek felidézik a Pola X-ben Pierre által is megfogalmazottakat: „Látni akarom mindazt, ami elrejtőzik, egyúttal a saját rejtőzködő életemet akarom élni.” És úgy érzem, hogy ez nemcsak személyes, hanem egyúttal politikus gesztus is, láttatni, felfedni mindazt, ami megbúvik, ami rejtőzik.

– Az idegengyűlölet szívósan ellenáll minden kampánynak, minden türelemre intő érvnek. Az Ön Pola-X-ének kis cigánylánya csak annyit mondogat az utcán a járókelő gádzsóknak: „Büdös vagy...”, amit ő már ezerszer hallott. Egy férfi pofon üti, s a négy év körüli kislány meghal. Ez a néhány másodperces „történet a történetben” több, s hatásában megrendítőbb lehet, mint egy kötet szociográfia arról, mi a helyzet ma mondjuk a cigányok megítélése tekintetében. Egy másik gyomorforgató „epizód”: a filmkocka egy sarkában „mellesleg” megjelenő ipari-tévében látni, milyen megalázó módon vetkőztetik meztelenre – motozás ürügyén – az alkalmazottak a börtönlakókat, és bámulnak a végbelükbe.

– Franciaország gazdag és arrogáns ország, ahol az embereknek nincs is szemük az olyan dolgok észrevételére, amelyekre például Ön fölfigyelt. S talán ebből is fakad, miért nem nézik a filmjeimet. A legkülönfélébb európai országokban jártam – Oroszországban, Észtországban, Litvániában, Ukrajnában –, és azt tapasztaltam, hogy a történelmükből adódóan, az olvasmányaik folytán, a mindennapjaik következtében az ott élők egészen más szemmel látják a világot, sokkal nyitottabb tekintettel és érzékenyebben vizsgálják az élet dolgait.

Amikor bemutatták A Pont Neuf szerelmeseit, az első hetekben nagy érdeklődés övezte, aztán megtámadtak amiatt, hogy túl sok pénzbe került ahhoz képest, hogy nincstelenekről szól, hogy a nyers realitásból a fikció felé tart. Az én szándékom az volt, hogy megkíséreljem fölszámolni a hatást, amit általában fikció és nem-fikció közé húznak. Valódi otthontalanok, csövesek és művészek, híd-hamisítvány és igazi tűzijáték, a pénz és a nincstelenség – nem én mixeltem tudatosan ilyenre a dolgokat. A Rossz vérben túlságosan korlátoztam magam: használtam kameramozgást, világítást, bizonyos szögben beeső fényeket, megkoreografált mozgást. Nem izgattam magam különösebben amiatt, hogy az emberek mit mondanak majd Denis Lavant fizimiskájáról, de azt akartam, hogy őt és Juliette-et szépnek lássák. A film ki is tett magáért. A Pont Neuf...-fel rögösebb utat akartam bejárni.

A kezdő lökést két, az élettel és a szeretettel kapcsolatosan érzett alapvető szorongásom adta. Az egyik a „megváltoztathatatlanság”, a másik kifejezést nehéz lefordítani: „l'inespéré”, amikor „nem mersz remélni”. Valami, amiről álmodni sem vagy bátor, de amiről szüntelenül álmodoznod kell. Ezek az érzések – a félelem, hogy megszűnhetek létezni, elvesztem a lábamat vagy megvakulok – egészen fiatal koromtól fogva ott lapulnak a hajléktalan-sors iránti kíváncsiságom mögött.

Az utcán élő szerencsétlenek élete valóban megváltoztathatatlan. Elveszíted egy ujjad, és leírnak! Egy esztendőn keresztül látogattam egy Nanterre-i menhelyet. Fiatal orvos gondozta őket. Sok évvel azelőtt jelentkezett nála egy férfi. Azt mondta, viszket a talpa. Amikor levette a cipőjét, a lába is jött vele... Igen, lidércnyomás ilyet látni és hallani, de a nyomorultaknak ez a realitás. Gondolom, azok, akik felháborodnak a filmen, úgy gondolják, hogy a köztük töltött idő is fertőző, azaz hajléktalannak lenni ragályos.

– A koldusok „királyára” hogyan talált rá? Színész vagy hajléktalan lakik a robusztus testben, a meggyötört arc mögött?

– Szeretek kisgyerekeket és öregeket filmezni. Tudtam, hogy majd akarok egy idősebb idegent a történetbe. Akkoriban a Rossz vérbe kerestem valakit. Egy nap hívást kaptam Sterling Haydentől. Bár soha semmit nem látott tőlem, benne akart lenni valamelyik filmemben, mielőtt meghal. Jómagam nem vagyok valami túl nagynövésű, ő viszont nagyon magas volt. Én fiatal voltam, ő vén. De én sokkal gyönyörűbbnek láttam őt, mint bármikor lehetett ifjúkorában. Nagyon erős kapcsolat alakult ki közöttünk. Hozzá hasonló személyiséget kerestem. Ha Orson Welles még életben lett volna, vele szövetkeztem volna. Három esztendőn keresztül rengeteg embert néztem meg – Serge Gainsbourg, Alain Cuny, Richard Widmark, Glenn Ford. Még Marlon Brando házához is elmentem Juliette-tel. Aztán egymásra találtunk ezzel a német színidirektorral, aki azelőtt soha nem játszott filmen.

– A Rossz vérben hosszan mutatja Juliette Binoche arcát, csak a fények változnak. Bár a színésznőnek szövege is van, mégis mintha egy megelevenedett némafilmsztárt látnánk.

– A Rossz vér valóban olyan film, ahol törleszteni akartam a filmművészet, elsősorban a némafilm iránt érzett szeretetemből. A kölcsönből, amit kaptam tőlük. Kisfiúként gyakran megnéztem A bosszúállókat Diana Riggs miatt. Aztán Marilyn Monroe bűvölt el. Nagyon gyerekes, amit most mondani fogok, de komolyan hittem, ha ismerhettük volna egymást, nem követett volna el öngyilkosságot. Erős „rokoni szálak”-kal kötődtem a színésznőkhöz, még mielőtt felfedeztem volna, hogy rendezőnek lenni pont ilyen mesterség. Amikor tizenhat évesen egy szál magam elindultam Párizsba, mert filmeket akartam látni, a legnagyszerűbb gyakorlatot találtam ki magamnak. Némafilmeket néztem a Cinématheque-ben, főként mivel magam is „néma” voltam, míg meg nem érkeztem „vágyaim földjére”. Bevallom, hogy mikor a Boy Meets Girl szereplőiről gondolkodtam, Lillian Gish és Peter Lorre arcához hasonló arcokat kerestem!

Tizenévesként Serge Daney-nek és a Cahiers du cinémának köszönhetően gátlástalanul kigyűjthettem, hogy Lillian Gish melyik D. W. Griffith-filmben játszott, mikor dolgozott King Vidorral. Bár hivatalosan egy filmes kurzus hallgatója voltam, soha nem jártam oda, viszont rengeteg Godard-t láttam. Nagyon imponált nekem Godard és Anna Karina kapcsolata, hogy együtt él a nővel, aki egyben az alkotótársa. Imponált Godard szabadossága, de manapság ez már nem cikk. Úgy gondolom, a némafilmek viszont egyre inkább megérdemlik a tiszteletünket. Arra is emlékszem, hogy amikor A Bois de Boulogne hölgyeit adták a televízióban – tizenegy éves lehettem –, akkor ébredtem rá, hogy valaki van a kamera mögött! És Bressont gondoltam a század néhány jelentős művésze közül az egyiknek.

– Kevés olyan film, zenemű vagy regény létezik, ahol minden egyes jelenet, tétel, minden egyes oldal meglepetést képes okozni a váratlanságával, a szikrázó egyszerűségével. Csak egyetlen példa: a Rossz vér „itt a piros, hol a piros”-sal manőverező fickóját egy bravúrosan közeli beállításban nem szélhámosnak, hanem irigylendő tálentumnak látjuk. Mintha a kártyalapok élő lények lennének. Szándékos a vágások, a hanghatások különlegessége?

– Ez inkább a fiatalságnak tudható be. Hiszen akkor kezdtem el filmezni, amikor saját magam számára is fölfedeztem a mozgóképet. Kodály cselló-szonátájára is akkoriban bukkantam rá, és eltökéltem, hogy A Pont Neuf szerelmeseit hasonlóképp akarom megszerkeszteni, ahogy Kodály írt csellóra. Valóban a legfantasztikusabb hangszer, mert éppúgy képes a szaggatott, staccato hangzásra, mint egyetlen hangot nagyon hosszan és nagyon mélyen kitartani. A szonáta ritmusa is vonzott, ami persze nem elfogadott egy filmnél, mert a konvenció szerint kizárólag egyharmados ritmus illik a mozgóképhez. Csakhogy nekem valóban egy filmes „Kodály-szonáta” volt az elképzelésem. Szakmailag a Pola X-et tartom a legjobb munkámnak. Egyébként, kifejezetten nehéz helyzetbe hozom a kamerát amióta egyszerűségre és őszinteségre törekszem.

– Honnan veszi a bátorságot ehhez?

– Nem azt érzem, hogy merszem van valamit csinálni, hanem hogy van valami, amit csak én tudok. S ehhez kell megtalálni az eszközöket. Nagyon jó dolognak tartom, hogy ma már bárki hozzáférhet a digitális kamerákhoz. Hosszú ideig ez csak arra szolgált, hogy az emberek elszórakozgassanak velük. Én viszont egyre kevésbé érzek kedvet ahhoz, hogy szórakozásra használjam a kamerát, ahogy az első filmjeimnél tettem.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/07 34-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2991