KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Schubert Gusztáv: John Gielgud (1904–2000)
MAGYAR MŰHELY
• Báron György: Filmek fakamerával Paradoxonok Szőke Andrásról
• Reményi József Tamás: Szőke-körkép Helyfoglalás, avagy a mogyorók bejövetele
• Mihancsik Zsófia: Filmek a föld alatt Beszélgetés Gulyás Gyulával
• Gervai András: Bartók-kozmosz Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Varga Balázs: Sok rövid sokra megy Mediawave tizedszer
• N. N.: Mediawave 2000

• Schubert Gusztáv: A vad szem Gladiátor
• N. N.: Peplum-filmek
• Beregi Tamás: Róma virtuális öröksége Gladiátorok a számítógépen
• Varró Attila: Szebb tegnap Hongkongi filmtriád
• Barabás Klára: A sötétség gyermekei Beszélgetés Léos Carax-szal
• Tamás Amaryllis: A sötétség gyermekei Beszélgetés Léos Carax-szal
• Borkesz Andrea: Lex film vagy nem lesz film? Visegrádi filmtörvények
MULTIMÉDIA
• Kömlődi Ferenc: Új idők új dalnokai Virtuális sztárok
• Vasák Benedek Balázs: A technika rítusa Jancsó CD-ROM
• Muhi Klára: Az aranyfej tükröződése Mozgóképtár
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Az érzelmek színe Michelangelo Antonioni: Írások, beszélgetések
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Stílgyak Életbevágó
• Bakács Tibor Settenkedő: Légy Tilos! Pol Pot megye punkjai
LÁTTUK MÉG
• Kömlődi Ferenc: A kilencedik kapu
• Kis Anna: A repülés elmélete
• Pápai Zsolt: A bűnös
• Köves Gábor: Ég velünk
• Varró Attila: Pitch Black – Huszonkét évente sötétség
• Mátyás Péter: Péntek esti gáz
• Hungler Tímea: A múzsa csókja
• Vidovszky György: Az én házam, az én váram
• Máriássy Vanda: Tűzforró Alabama
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Pedofíling II.

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Mediawave tizedszer

Sok rövid sokra megy

Varga Balázs

Reál és szürreál, vad abszurdok és lassú sodrású dokumentumok. Akár a korábbi fényíró-fesztiválok, a jubileumi Mediawave nézője is a bőség zavarával küzd.

 

A Mediawave az európai fesztiválcirkuszban is kakukktojásnak számít, magyar tájakon meg aztán végképp szokatlan, hiszen olyan műfajokra koncentrál (a rövidjátékfilmre, az animációs filmre, a meditatív, hosszú dokumentumfilmre és a táncfilmekre), amelyek itthon vajmi kevés presztízsnek örvendenek. Pedig ezek a műfajok világszerte divatba jöttek, lassan minden második német és francia kisváros egy-egy nívós rövidfilmes vagy kísérleti filmes fesztivál boldog tulajdonosa, a nyugat-európai közszolgálati tévék többsége rendszeresen vetít rövidfilmeket, egyszóval mindenütt a hihetetlen túladagolás jeleit látjuk, éppen csak nálunk állt fejtetőre a világ. Annak ellenére, hogy a javában zajló fiatal filmes áttörés épp ezen a területen kezdődött, Magyarországon nincs olyan alapítvány vagy kuratórium, ahová önálló rövidfilmes tervekkel lehetne pályázni. (Pontosabban: egy meghívásos pályázat keretében a legfontosabb műhelyek idén pályázhattak először kísérleti- és rövidfilmes csomagjaikkal az MMK illetékes kuratóriumához, de talán nem távolodok messze az igazságtól, ha azt gondolom, hogy a számukra fenntartott 10 millió forint még csak az első csepp kellene hogy legyen.)

A versenyprogram néhány filmje láttán csak erősödhetett a frusztrációnk, hiszen több rövidfilm is volt a Mediawave-en, amelyről ordított, hogy egy átlagos magyar játékfilm költségvetését bőven meghaladó összegből forgatták. Igaz, szép számmal akadtak olyan munkák is, amelyek itthon is fillérekből elkészülhettek volna. És ha már a hazai daraboknál tartunk: idén különösen erős volt a magyar mezőny, saját szekcióban versenyeztek egymással a magyar filmek – bár ez többeket sérelemmel töltött el, miszerint kalickába kerültek, ahelyett, hogy a nagy porondon mérettek volna meg. Pedig a legtöbb külföldi fesztivál (így például az igazán élvonalbelinek számító oberhauseni is) külön szekcióban versenyezteti a hazai filmeket, ráadásul a „Feltört ugar” fantázianévre keresztelt magyar blokk alkotásai – így együtt, külön zsűrivel és féltucat díjjal nyomatékosítva – inkább csak erősítették egymást. Jó lenne azt hinni, hogy ezek a filmek szép lassan beszivárognak a hazai művészmozikba, és akkor végre nem egy-egy szűk cikkbe zsúfolva, hanem érdemben lehet majd foglalkozni velük.

 

 

Fekete Piroska

 

A Mediawave régi, haladó és közönségbarát hagyománya, hogy évről évre az abszurd filmek viszik a prímet, úgy a rövidfilmek, mint az animációsok mezőnyében. Idén sem volt ez másképp, a fekete humorú, csattanós és olykor egészen aberrált gegekkel zsúfolt filmek nem hagyták lankadni a közönséget. A belga Pieter Van Hees Fekete karácsony című filmje például nyugodtan benevezhetett volna minden idők legbetegebb és legperverzebb filmjeinek versenyébe. Tudom, ez a kijelentés nem különösebben csábító, és komoly túlzásnak is tűnik. De képzeljünk el egy brutális videóklipes, techno-stílusban forgatott etűdöt, amely gyermekkorunk egyik kedvenc horrormeséjét, Piroska és a farkas történetét modernizálja úgy, hogy a végeredmény láttán Wes Craven munkáit kénytelenek vagyunk átsorolni a kiscsoportos rémisztgetés kategóriájába. A Fekete karácsony Piroskája kedves rasta-frizurás, piros ruhás fekete lány, aki csak egy füves cigarettát akart elszívni az egyik sikátorban, ártatlanul induló kalandja azonban egy fatális félreértés-sorozat révén Wolfgang, a vérszomjas zsaru gyomrában végződik. És ez még csak a kezdet, Pieter Van Hees ugyanis nem törődik sem a politikai korrektség, sem pedig a jóízlés semmilyen kritériumával, gátlástalanul mixeli össze a Piroska-mese és a Télapó-mítosz elemeit, filmjének minden második pillanatában lövések dördülnek, koponyák loccsannak és belek fordulnak ki – nincs mese, pontosabban van, de apró miszlikbe szaggatva, kicsavarva és önmagából kiforgatva. Masszívan debil rémálom, hiper-stilizált kivitelben, a szivárvány minden színében pompázó miliőben, hisztérikusan gyors ráközelítésekkel felpörgetett képekben, szaggatott montázsok meghökkentő sorozatával elmesélve.

Ez volt a végpont, a szélsőérték, a többi film azért szolidabb rohamot vezényelt a jó ízlés határai ellen. Mindenesetre az amerikai Don Hertzfeldt közönségdíjas animációs munkája, a Billy lufija is elég morbid csavarokkal tálalta amúgy egyszerű kis történetét. A néhány könnyű ceruzavonással megrajzolt filmhős, a szerencsétlen sorsú Billy azt hiszi, minden következmény nélkül rángathatja, csapdoshatja, húzogathatja a lufiját, mígnem egy hirtelen fordulattal a léggömb veszi át az uralmat a halálra rémült srác felett: magasba röpíti, majd leejti, fejbe kólintja, szorgos ütésekkel folyamatosan terrorizálja a döbbenten összeomló Billyt. Okító célzatú parabola, Makarenko 2000, akárha valami ősrégi népi mondás kelne életre az erőszak bumeráng-hatásáról, persze a Dragon Ballz és társai által hiper-agresszívvá pofozott ezredvégi világrendben. Úgy látszik, a morbid tanítómesék laza trendet képeznek így az ezredvégen, hazai tájékról tán a Pesti mese: Óz a nagy varázsló groteszk Dorothy-átirata társítható hozzájuk.

A bumeráng-hatás jegyében született Susanne Horizon-Fränzel filmje is. A kő repülése aprócska feladatot vállal magára: egy elhajított kő reptét kíséri végig. Ebből az alaphelyzetből első ránézésre legfeljebb egy ballisztikai oktatófilm néz ki, az utcai tüntetésen felkapott és eldobott macskakő azonban váratlan fordulattal nem a célba vett rendőröket találja el, hanem földkörüli (és földközeli) pályára állva, öt kontinensen keresztül szállva kerüli meg a glóbuszt, hogy aztán éppen azt a dühös fiút csapja homlokon, aki pár perccel korábban elhajította. Egyszerű, ám hatásos ötlet, a rendező ki is hoz belőle mindent, amit lehet (olyan sokat azért nem lehet). Mulatságos geg-klip, gyorstalpaló világjárás, távolról és haloványan Rybczynski örökbecsű remekét, a Jaj, nem tudok megállni!-t idézve.

Ki játszik kivel és mit, ez a kérdés kísért a német Stefan Eling animációs filmjében is. A Tony’s Play Station a számítógépes játékok agyafúrtan szellemes paródiája, melyben a játék (és a képtér) különböző szintjei között kalandozó főhős minden lehetséges módon megkevert és agyon-reflektált története egyben a kompjúter elé szegezett felhasználók felettébb kiszolgáltatott szerepjátékait is kegyetlenül kifigurázza.

 

 

Eszperente expressz

 

A német főiskolás Sven Taddicken Birkaszámlálás című filmje ezek után valószínűleg finom, hétköznapi csínytevésnek tűnik. Nem is szól másról, mint néhány átlagember hétköznapi frusztrációjáról, pontosabban arról, hogy mi történik, ha a balsors és a véletlen fortélya hirtelen összekapcsolja néhány egészen átlagosan perverz és egészen átlagosan paranoid ember történetét. A cselekmény majd feléig azt sem igazán lehet sejteni, hogy mire fut ki a film, olyan fura és távoli szálak peregnek egymás mellett. A pornófilm-addikt, bégető bárányos konzervdoboz-játékokat áruló fiú, az álomvilágban élő, magányos utasokat kábulatba injekciózó, majd áldozatait megerőszakoló kalauznő, a gátlásos és szerelmes rendőr-páros, a szörnyen náthás, épp ezért vezetés közben is folyton-folyvást inhaláló masiniszta, továbbá a kupék között tébláboló kisleány epizódjai egy idő után – no meg a nagyszabású és trükkös párhuzamos montázs következtében – hihetetlenül felgyorsulnak és egymásba érnek, hogy aztán az édes-könnyes-romantikus filmek modorában érjenek boldog véget (komoly idézőjelek között persze).

Romantika, líra, groteszk humor és gegparádé, s mindez Buster Keaton és a Delicatessen szellemében, a Carax-idol Denis Lavant, továbbá Djoko Rosic főszereplésével – sosem gondoltam volna, hogy létezik ilyesmi filmkoktél is, pedig elkészült, és nem is akármilyen. A Mediawave-re lassan hazajáró német Veit Helmer átütő sikerű, nagydíjas filmje, a Tuvalu másfél órás nagyjátékfilm minden dialógus nélkül, mindössze néhány keleten és nyugaton egyaránt érthető halandzsa-eszperente törmelék-mondattal. Másfél órányi füzéres szerkezetű neo-burleszk, történet egy lerombolásra ítéltetett, ódon fürdőházról és lakóiról, szerelmes história két gátlásos fiatalról, költői etűdsor ármányról és csábításról, elégikus sztori a patinás értékről, tiszteletről és ragaszkodásról, egyszóval ritka különleges atmoszférájú moziélmény. Úgy indul, mintha rövidfilm lenne, nem gondolnánk, hogy a pergő gegek sorozatát, a minden lehetséges verzióban kijátszott helyzetkomikum láncolatát húsz percnél, maximum fél óránál tovább lehetne görgetni. Veit Helmernek és nemzetközi csapatának azonban maradéktalanul sikerül a bravúr. Mindvégig fennmarad a feszültség, ezernyi apró motívum rettentően sűrű hálózata szövi át a filmet – a Tuvalu telitalálat, nem hiszem, hogy lenne olyan zord szívű nézője, vagy kritikusa, akit ne varázsolna el a humora és az embersége. Bemutató állítólag ősszel.

 

 

Hongkongi mélabú

 

Most, hogy így végignézek a szövegen, rá kell hogy jöjjek, a zajos, humoros, pörgős filmek kissé elsodorták a figyelmemet, és egy szót sem ejtettem azokról a csendesebb munkákról, lassú sodrású dokumentumfilmekről, lírai filmetűdökről és kísérleti filmekről, amelyek pedig épp annyira meghatározták idén is a Mediawave kínálatát, mint a pattogó, abszurd filmnovellák és gegfilmek. Ilyen különleges alkotás volt például a holland Gerard Holthuis dokumentum-etűdje, a Hongkong, amely a sokmillós metropolis két éve lezárt repülőterének állított emléket. Tizenhárom percen keresztül semmi mást nem láttunk a képeken, mint leszálló gépeket, a csupa üveg és csupa fém felhőkarcolók között navigáló, a földet érésre készülő óriásgépeket, lomha Boeingeket és sebes mozgású újabb társaikat. Szürreális és szokatlan látvány: összeillik is meg nem is a nagyvárosi életképek, hangulatok és az inkább a külterületek lapos síkjaihoz, repterek tágas pusztaságihoz asszociált repülőgépek pazar montázsa. Lassabb és meditatívabb film a Hongkong, mint a nyolcvanas években nálunk is vetített egészestés montázsfilm, a Kizökkent világ, de a hangulata (a saját határain és lehetőségein lassan túlnövő civilizáció robosztus emlékeit ritka szép képekbe foglaló melankólia) az újmódi városfilmek élvonalába sorolja Gerard Holthuis filmjét.

A jubileumi Mediawave a korábbiaknál jóval szűkösebb költségvetésből gazdálkodott, kényszerűségből néhány kiegészítő program el is maradt, ám a lényeget, a fesztivál hangulatát mindez nem érintette. Hogy jövőre mi lesz, az ma még nem tudható. Idén mindenesetre a totális Kusturica-őrület, Boban Markovic zenekara, illetve a No Smoking koncertje már önmagában is kielégítette volna a fergeteges bulikra, decibel-túladagolásra és extremitásokra vágyó sokaságot. És aki csak a napilapokból vagy a tévékből követte az eseményeket, esetleg pusztán a hétvégére ugrott le Pestről Győrbe, akár azt is hihette: a Mediawave ennyi. Bár ez sem kevés. Hogy emellett mindenki bőven kapott a nyakába tömérdek egyéb programot – filmek tucatját, színházi előadásokat és fotókiállításokat –, az persze egyre kevésbé lepte meg a jelenlévőket. A tízéves Mediawave hozzászoktatta közönségét a bőséghez. Kár lenne érte, ha a csúcson (vagy ahhoz közel) kellene abbahagyni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/07 16-18. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2985