KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Schubert Gusztáv: John Gielgud (1904–2000)
MAGYAR MŰHELY
• Báron György: Filmek fakamerával Paradoxonok Szőke Andrásról
• Reményi József Tamás: Szőke-körkép Helyfoglalás, avagy a mogyorók bejövetele
• Mihancsik Zsófia: Filmek a föld alatt Beszélgetés Gulyás Gyulával
• Gervai András: Bartók-kozmosz Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Varga Balázs: Sok rövid sokra megy Mediawave tizedszer
• N. N.: Mediawave 2000

• Schubert Gusztáv: A vad szem Gladiátor
• N. N.: Peplum-filmek
• Beregi Tamás: Róma virtuális öröksége Gladiátorok a számítógépen
• Varró Attila: Szebb tegnap Hongkongi filmtriád
• Barabás Klára: A sötétség gyermekei Beszélgetés Léos Carax-szal
• Tamás Amaryllis: A sötétség gyermekei Beszélgetés Léos Carax-szal
• Borkesz Andrea: Lex film vagy nem lesz film? Visegrádi filmtörvények
MULTIMÉDIA
• Kömlődi Ferenc: Új idők új dalnokai Virtuális sztárok
• Vasák Benedek Balázs: A technika rítusa Jancsó CD-ROM
• Muhi Klára: Az aranyfej tükröződése Mozgóképtár
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Az érzelmek színe Michelangelo Antonioni: Írások, beszélgetések
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Stílgyak Életbevágó
• Bakács Tibor Settenkedő: Légy Tilos! Pol Pot megye punkjai
LÁTTUK MÉG
• Kömlődi Ferenc: A kilencedik kapu
• Kis Anna: A repülés elmélete
• Pápai Zsolt: A bűnös
• Köves Gábor: Ég velünk
• Varró Attila: Pitch Black – Huszonkét évente sötétség
• Mátyás Péter: Péntek esti gáz
• Hungler Tímea: A múzsa csókja
• Vidovszky György: Az én házam, az én váram
• Máriássy Vanda: Tűzforró Alabama
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Pedofíling II.

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Gulyás Gyulával

Filmek a föld alatt

Mihancsik Zsófia

A filmeknek is megvan a sorsuk. Hol a cenzúra, hol a kordivat ítéli őket feledésre. Gulyás Gyula filmje, a Tanítványok egy diáklázadás története. A 68-as konzervatív fordulat „visszarendezte” a dobozba. Harmincévnyi tetszhalálából csak most tudott feltámadni.

 

– Természetesnek tartom, hogy az ember azokat a munkáit, amelyek a pályafutását jelzik, akkor is szereti, ha már nem igazán elégedett velük. Te azonban nemcsak elővetted a Tanítványok című 1966-68-as egyórás kisjátékfilmedet, hanem dolgoztál is vele: átmásoltad videóra, rendbe tetted, utószinkronizáltad. Ebből arra következtetek, hogy valamiért különösen fontosnak érezted. Miért?

– Több okból is. Egyrészt nem kedvelem az önmagukat ciklikusan megtagadókat, az igazodókat és egyéb kegyenceket. Másrészt nemcsak maga a film fontos számomra, hanem a sorsa is. Úgy vélem ugyanis, hogy annak idején méltatlanul mellőzték. Nem tulajdonítok magamnak vátesz szerepet, de a Tanítványok mégiscsak egy diáklázadásról szól, ami Nyugat-Európában sorozatosan be is következett akkorra, amikorra a film elkészült, nem beszélve a csehszlovák 68-ról.

A filmet csaknem két és fél évig csináltuk, mert hol volt pénz, hol nem. Az apám egy fillért sem adott erre a hóbortomra, úgyhogy a nyári munkákból, véradásból, az egyetemi menzapénzek elspórolásából tellett csak a forgatásra. Ráadásul közben pereskedtem is, mert a kamerát, egy szovjet típusú Lada filmfelvevőt – valamelyik japán termék illegális koppintása volt egyébként – többször is javítani kellett a garanciális időben. Egyik alkalommal ráadásul azért, mert az összes tekercset félreexponálta, épp amikor egy ötvenszereplős jelenetet vettünk fel. Ennyi diákot még egyszer megmozgatni – autók nem voltak, mindenki tömegközlekedési eszközzel jött a forgatásra, rááldozott két-három napot –, szinte lehetetlennek látszott. Begurultam. Ugyanis az a szövetkezet rontotta el a gépet, amelyik javította: tönkretette a fénymérőjét. Próbáltam az amatőrfilmes szövetségtől segítséget kérni, de azt mondták, ilyen pitiáner dolog miatt nem érdemes ugrálni. Ennek ellenére bepereltem a javító céget, és megnyertem a pert. Akkor még volt bennem annyi energia, hogy ilyen hülyeségeket se tűrjek el, különösen hogy a nyersanyag ára sem volt közömbös. Csak hát ezzel is ment az idő. Akkoriban egyébként is rendkívül sanyarú technikai körülmények közt készültek az amatőrfilmek. Nem tudtunk például szinkronhangot létrehozni. Ez esetben éppen egy Uherrel dolgoztunk, de nem volt hozzá semmiféle technikai felszerelés, sem pilotvezérlés, sem keverési lehetőség. Magyarországon ez úgy ment, hogy a 8 milliméteres filmre utólag felragasztottak egy feleakkora szélességű hangcsíkot, mint a mai magnókazetták szalagszélessége, ragasztóval és házilag. Erre kellett visszamásolni az Uher-hangot. Ráadásul a magnó is különböző sebességekkel dolgozott. Úgyhogy amikor az ember végül meghallgatta, nem tudta, sírjon vagy nevessen. Az érthetetlenség határát súrolta a dolog. Most ezt is rendbe akartam hozni, noha a dialóglista már nincs meg, úgyhogy többször is végig kellett hallgatni a filmet, hogy rekonstruálhassuk a szöveget.

– Mondtad, hogy a film sorsával sem voltál elégedett.

– A kész filmet beválogatták a miskolci országos művészeti diákfesztiválra, ahol történetesen Jancsó Miklós volt a filmes zsűri elnöke. Közbevetőleg: nekünk volt egy amatőrfilmes klubunk, a Cinema 64, a közlekedési dolgozók szakszervezete támogatta. A klubba Szabó István, Jancsó Miklós, Herskó János, Zsombolyai János, de olyan szakemberek is, mint Lohr Ferenc hangmérnök, Bolykovszky Béla rendszeresen eljöttek konzultálni. Ma már elképzelhetetlen, milyen erős volt akkoriban az amatőrfilmes mozgalom, nemcsak nálunk, másutt is. Vannak mindenféle naplók, jegyzetek, jelenléti ívek, szerintem megdöbbennénk, ha ma valaki visszakeresné, ki mindenki és hányszor fordult meg a klubunkban. Jancsó tehát már láthatta ezt a filmet, mindenesetre Miskolcon a Tanítványoknak ítélték meg a nagydíjat. Csakhogy a rektor „leszólt” – akkor a miskolci egyetem még nehézipari műszaki egyetem volt, és már nem Rákosi nevét viselte ugyan, de a szelleme ott maradt –, hogy ez a film nem kaphat díjat. Ezért Jancsóék nem mentek el a központi díjkiosztásra, hanem csináltak egy másik ünnepséget, ahol egy másik filmünknek adták a nagydíjat, amelyet az öcsémmel csináltunk, de elmondták, hogy miért kellett így dönteniük. Az esetnek tehát volt valamelyes nyilvánossága is. Jancsó aztán többünket meg is hívott a Fényes szelek gárdájába: három szereplőnket meg minket az öcsémmel. Ilyen előzmények után került sor az országos fesztiválra. Délelőtti vetítésre osztották be a filmet, ráadásul egy olyan terembe, ahol sötétíteni sem lehetett rendesen, és a hangviszonyok is borzalmasak voltak. Minthogy a film hangjával enélkül is baj volt, jószerivel „hallhatatlanná” vált. Ez el is döntötte a dolgot. Azóta is egyfolytában piszkálja a csőrömet a Tanítványok, de voltak mások is, kívülállók, szakmabeliek, akik szeretettel emlegették évekkel később, nyilvánosan is egy-egy jelenetét, a kameramozgást. Aztán most voltak olyanok a pályázati körülmények, hogy tudtam jól érvelni. Nem nagy pénzről van szó, egymillió körüli összegről, ami egy átlagos magyar játékfilm költségének egy százaléka sincs. Bár legalább három felnagyítást kellett csinálni, amíg ez az „optimális” technikai változat létrejött. Ennyit lehet kihozni az akkori kőkorszaki technikából egy SP béta kamerával. Lézerpontos átírással nyilván jobb változatot is lehetne csinálni, vagy 35 milliméteres film-felnagyítással.

– Azt olvastam, úgy gondolod, abban is szerepe volt a filmnek, hogy annak idején nem vettek fel a főiskolára.

– Minden bizonnyal. Épp akkor fejeztem be a bölcsészkart, amikor a film elkészült, 1968-ban. Jelentkeztem a Főiskolára, ahonnan kilenc hónapos tortúra után kirúgtak. Évtizedekkel később Herskó János meghívott Svédországba János öcsémmel, hogy tartsunk előadást a filmfőiskolán. Akkor mesélte el nekem, hogy abban az évben talán tíz embert vettek fel a főiskolára abból a tizenkét jelentkezőből, aki az utolsó körre megmaradt, és nyolc érdekében szóltak le a pártközpontból. Nem kérdeztem meg, ki volt a másik, akiért nem. Nem akarok magamnak különösebb fontosságot tulajdonítani, bár időközben egészen fantasztikus dokumentumok is előkerültek, noha a Történeti Hivatalba még el se mentem. Például kiderült, hogy egy megbeszélésről, amelyet hármasban folytattunk, az öcsém és én, meg még egy pasas Ózdon, nagyon pontos jelentés készült, két ízben is. De hát valószínűleg a Penészlekről szóló filmünknek sem örültek igazán. Azt a filmet – vesztünkre – ugyancsak azon a 68-as őszi Országos Amatőrfilm Fesztiválon mutatták be. És volt még egy dolog, ami arra ösztönzött, hogy elővegyem a Tanítványokat. Korábban többször elhangzott, hogy a rendszerváltás után biztosan elő fognak kerülni fiókban maradt művek, főként irodalmi alkotások. Tudomásom szerint nulla egésszel kezdődik a valóban előkerült művek száma. A képzőművészetben már inkább előfordult ilyesmi. Például csináltunk annak idején Berczeller Rezsőről egy filmet – épp a forgatás alatt halt meg –, és biztos vagyok benne, hogy ha újraírják a 20. század művészettörténetét, messze jobb helyet foglal majd el a szobrászok között, mint amilyen az életében kijutott neki: szerintem az első öt között van. Viszont abban is biztos vagyok, hogy rengeteg nagyon jó forgatókönyv jutott méltatlan sorsra, illetve hogy az amatőr és független filmes mozgalomban készültek nagyon fontos és soha be nem mutatott filmek, amelyek bármelyik televízió átlagszínvonalát messze meghaladják szellemileg és esztétikailag egyaránt.

– Vagyis szerinted a filmtörténetet is újra kéne írni?

– Hát ezzel a kérdéssel most egy nagy rozsdás szöget ütöttél a szívembe. Hat éve jelent meg a kétkötetes Magyar Filmlexikon, amelyből kihagyták az összes dokumentumfilmest. A két jeles szerző akkor arra hivatkozott, hogy nem volt rá ideje. Csakhogy most ismét kiadták a könyvet, és a dokumentumfilmesek ismét nincsenek benne. Ezek után fölálltam egy tanácskozáson, és kértem, hogy a Filmművész Szövetség filmkritikusi szakosztálya nyilvánosan határolódjon el ettől. Golyózzák ki őket. Azt mondták, ezt nem lehet. De van egy Magyar Filmtudományi Intézet, bár már kihagyta a nevéből a tudományt: miért nem ők vállalkoznak egy ilyen lexikon összeállítására? Vagy miért nem követelik ki maguknak a lektorálás jogát? Hogy van az, hogy valakinek eszébe jut szatócs merkantilista érdekek mentén összehozni egy filmlexikont, és azt tesz bele, amit akar? Hát az első kiadásból kimaradt Illés György! És a szakmára nézve is szégyen, hogy ezt senki nem kéri ki magának! Ilyen színházi lexikon az életben nem jelenhetne meg, Magyarországon sem!

– Amiben nincsenek benne az amatőrszínházak?

– Persze! Olyan nincs, hogy Pál Istvánt ne említsék meg a szegedi társulattal, amelynek egyébként ünnepelt sztárja volt Racsmány Mihály, a Tanítványok főszereplője! Elképzelhetetlen, hogy a miskolci kezdeményezésekre ne legyenek hivatkozások! Az Universitas, vagy a belőle kivált Halász Péter-féle színház nélkül lehetetlen megírni a magyar színháztörténetet. Ha csak a témaválasztásaikat nézzük: olyan darabokat játszottak, amelyeket olvasni sem lehetett akkoriban! De az előadások esztétikai kivitelezése is mérce volt. Miféle filmtörténet az, ahol csak a „nagy” alkotások és alkotók szerepelnek? Magyarország hegy- és vízrajzát sem lehet megírni úgy, hogy leírom Kékestetőt és Galyatetőt, de az Alföldről semmit, a vízhálózatról meg a barlangokról meg még annyit se. Amiről nem beszélünk, az nem létezik, különösen hosszabb távon.

– Hogyan lehetne megírni szerinted egy alternatív filmtörténetet?

– Hogyan lehetne megírni a genealógiát, tehát hogy miből lesz az oroszlán? Mindenképpen szükséges lenne például mélyinterjúkat készíteni a szerzőkkel: fontos, hogyan argumentálják a gondolataikat, mit tartanak magukról. Még fontosabb lenne egy eligazító összeállítás a médiumokban megjelenő tudósításokból, értékelésekből, kritikákból, ezeket ugyanis én a kollektív tudat lenyomataiként fogom fel. Át kellene nézni a különböző amatőrfilmes szövetségek lapjait. Ez szerves része volt a magyar filmkultúrának, és hatott is. Az Oldás és kötésben az akkori Budapest Amatőr Filmstúdiónak a teljes grémiuma ott volt. Jeles András vagy az operatőre, Kardos Sándor az ELTE amatőrfilmklubjának voltak oszlopos tagjai, számos filmet csináltak, és nem is akármilyeneket. Vagy ott volt Merz Nándor, aki azóta már meghalt, és bár egykorú volt velük, jószerivel a „tanáruk” volt. És nemcsak azok érdekesek itt, akik felnőttek a profi létbe és megkapaszkodtak ott, hanem akik megmaradtak amatőrnek, például Káldy László vagy Oláh Imre, Kiss István és Németh András – hogy végvári sorstársaimat is megemlítsem. Csak ezeknek a filmeknek az ismeretében lehet érzékletessé tenni a magyar filmtörténetet. Ma ezek a munkák olyanok, mintha nem is léteznének, ami szerintem végzetes. Nem értem, miféle mentalitás magyarázza ezt. Hacsak nem az a kiszorítósdi, amely az egész szakmát mindig is jellemezte, és amelynek alapvonása a protekcionizmus: klánként működik a „falakon” belül lévők véd- és dacszövetsége.

– Ezeket az amatőrfilmeket egyébként hol lehet ma megtalálni?

– Ezt is meg kellene oldani. A Filmintézetnek gondja kellene hogy legyen rá, legalább tervként, apró részfeladatok sokaságaként. Elvégre az amatőr, a független film is „magyar”. Most mindenki otthon tárolja a munkáit. Az egykori Népművelési Intézet annak idején olykor kampányszerű gyűjtésbe kezdett, de ez sem volt módszeres tevékenység. Tőlünk biztos, hogy semmit sem kértek. Persze ma már nagyon is megfontolnám, kinek adom oda, hiszen mostanában teljes műveket „nyúlnak le” az állami archívumokból.

– Neked meg az öcsédnek hány amatőrfilmetek van otthon a szekrényben?

– Legalább ötven, nem beszélve a részben vagy egészben leforgatott, de nem standardizált anyagokról. Szóval egy kultúrszociográfusnak hihetetlenül érdekes terep lenne a magyar filmtörténet és filmgyártás. Ott van a ledózerolt 2-es telep a Fradi-pályával szemben: meg kellene keresni a még élő munkatársait. Mellesleg azt sem értem, miért nem tudott ott összeállni a sok tucat rendező, hogy csináljon róla egy kollektív filmet.

– Elővetted a Tanítványokat. Az is célod volt vele, hogy a magad eszközeivel próbáld felhívni a figyelmet egy alternatív vagy teljes filmtörténet megírásának a szükségességére?

– Egyrészt azért vettem elő, mert úgy látom, hogy mind a mai napig nem veszítette el a jelentését. Nemcsak kordokumentum, hanem talán a mai generációknak is mond valamit, hiszen megmutatja, hogy egy elnyomó apparátusban vannak ugyan mindenféle főanimátorok és főgonoszok, de nem kis mértékben éltetői és fenntartói a hétköznapi emberek is, akár egy generáción belül. Ami pedig magát a filmtörténetet illeti: én semmiképp sem vállalkoznék a megírására, ugyanis részt vettem benne, tehát biztosan részrehajló lennék. Másrészt hihetetlenül nagy apparátus kellene hozzá. Számos helyen, főiskolán és egyetemen folyik ilyen jellegű képzés, talán ott nekiveselkedhetnének. Engem igencsak bosszant, hogy a dél-afrikai és brazil filmes irányzatokról – nem beszélve a tévé-sorozatokról – többet tudunk, mint ami tőlünk karnyújtásnyira van. És ebbe egész Kelet-Európát beleértem.

– Nem arra gondoltam, hogy neked kellene megírnod bármiféle filmtörténetet. Hanem hogy a Tanítványokat egyben figyelemfelhívásnak is szántad.

– Ez egyértelmű. Abban bízom, hogy az ifjú seregekben föltámad az igény, és vállalkoznak majd olyan munkákra, amelyek legalább részleteiben föltérképezik a magyar és kelet-európai filmtörténetet, szakdolgozatként mondjuk. És ezek remélhetőleg elindítanának nagyobb hullámokat is. Ez lenne az igazi kárpótlás.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/07 11-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2983