KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Schubert Gusztáv: John Gielgud (1904–2000)
MAGYAR MŰHELY
• Báron György: Filmek fakamerával Paradoxonok Szőke Andrásról
• Reményi József Tamás: Szőke-körkép Helyfoglalás, avagy a mogyorók bejövetele
• Mihancsik Zsófia: Filmek a föld alatt Beszélgetés Gulyás Gyulával
• Gervai András: Bartók-kozmosz Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Varga Balázs: Sok rövid sokra megy Mediawave tizedszer
• N. N.: Mediawave 2000

• Schubert Gusztáv: A vad szem Gladiátor
• N. N.: Peplum-filmek
• Beregi Tamás: Róma virtuális öröksége Gladiátorok a számítógépen
• Varró Attila: Szebb tegnap Hongkongi filmtriád
• Barabás Klára: A sötétség gyermekei Beszélgetés Léos Carax-szal
• Tamás Amaryllis: A sötétség gyermekei Beszélgetés Léos Carax-szal
• Borkesz Andrea: Lex film vagy nem lesz film? Visegrádi filmtörvények
MULTIMÉDIA
• Kömlődi Ferenc: Új idők új dalnokai Virtuális sztárok
• Vasák Benedek Balázs: A technika rítusa Jancsó CD-ROM
• Muhi Klára: Az aranyfej tükröződése Mozgóképtár
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Az érzelmek színe Michelangelo Antonioni: Írások, beszélgetések
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Stílgyak Életbevágó
• Bakács Tibor Settenkedő: Légy Tilos! Pol Pot megye punkjai
LÁTTUK MÉG
• Kömlődi Ferenc: A kilencedik kapu
• Kis Anna: A repülés elmélete
• Pápai Zsolt: A bűnös
• Köves Gábor: Ég velünk
• Varró Attila: Pitch Black – Huszonkét évente sötétség
• Mátyás Péter: Péntek esti gáz
• Hungler Tímea: A múzsa csókja
• Vidovszky György: Az én házam, az én váram
• Máriássy Vanda: Tűzforró Alabama
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Pedofíling II.

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Multimédia

Virtuális sztárok

Új idők új dalnokai

Kömlődi Ferenc

Ananova hálózati lény: az információs kor gyermeke, homo sapiens teremtette homo digitalis.

 

Április 19-én munkába lépett az első virtuális tévé-bemondónő, a PA Újmédia hírügynökség zöldes hajú Ananovája. Huszonnyolc éves, 173 centi magas, sportrajongó. Higgadtan, megfontoltan beszél. Rendkívül intelligens: ha kell, másodpercenként ezernyi feladatot old meg, egy időben több személlyel áll interaktív kapcsolatban. Mintha hús-vér lenne… Holott „csak” egy adattest, atomok és molekulák helyett bitekből és bájtokból teremtették. De vajon mennyire „valódiak” az ugyancsak (teljesen mindegy, hogy számítógép- vagy tévé-) képernyőről ismert, az átlag halandótól megközelíthetetlen távolságban leledző sztárok? Hiszen ők, az Internet és a VR előtti idők ikonjai, szintén média-kreatúrák; megjelenésüket, gesztusaikat (tudományos igényű felméréseken, közvélemény-kutatásokon nyugvó) szigorú előírások alapján dolgozták ki. Ananova olcsóbb náluk: gázsit nem kér, nem hisztizik, (szinte) mindig lehet számítani rá. És ha már hozzászoktunk, ugyan kit érdekel, hogy igazi-e vagy sem? (Baudrillard-t idézve: hogy az eredeti szimulakruma, vagy a szimulakrum szimulakruma?)

Egyébként sem a médiaistenségek ellenében találták ki: minden szembeállítás – a relativitástan, a kvantummechanika, a káoszmatematika és a (kibernetikából eredeztethető) komplex rendszerek elmélete által múlt időbe száműzött – a dialektikus, dualista gondolkodás utóvédharca. Napi tíz óra online-lét után aligha beszélhetünk olyan virtuális terekről, melyekről a „valódi” ellentétpárra asszociálnánk… (De nem is hozsannázunk többé: a „szép új világ” a hétköznapi létbe integrálódott.)

Ananova tényleges hálózati lény: egyszerre virtuális és reális. Az információs kor gyermeke, homo sapiens teremtette homo digitalis.

Nincs egyedül, és nem a semmiből pattant elő.

Az archetipikus virtuális sztárt Max Headroom-nak hívták. A nagyközönség az őstechno Art of Noise 1985-ös klipjében, a (korabeli slágerlistákon az első húszban jegyzett) Paranoimiában ismerhette meg. Látványos karriert futott be: előbb egy brit tévéfilm (Húsz perc a jövőbe, 1986), majd egy (eredetileg tizenhét részesre tervezett) tizennégy epizódból álló amerikai sorozat főszerepét játszotta el. A Channel 4-on show-műsort (The Max Talking Headroom Show), speciális karácsony-estet (The Max Headroom X-max Turkey) vezetett. Ő reklámozta a Coca Cola cég új termékét, a New Coke-ot – az Entertainment Weekly nemrég összeállított ötvenes listáján a Max fémjelezte opus minden idők harmincadik legjobb reklámfilmje… Számítógépes játékokban szintén felbukkant: először a jó öreg Commodore 64-re tervezett darabokban, majd – sokkal később – a Quake II-ben.

Története 1984-ben kezdődött; a Channel 4-nál ekkor határozták el, hogy a zenei videókat meghökkentő küllemű, számítógép-generálta műsorvezető mutassa be. Legalábbis a nézőkben ezt az illúziót kellett táplálni… Gépies tekintet, robot-gesztusok, mechanikus cselekedetek – a stratégia tökéletesre sikeredett.

Ananova a homo sapienset szimulálja, Max a homo digitalist szimulálta. A „maszk” mögött ugyanis élő színész, Matt Frewer bújt meg. Négy órán keresztül sminkelték, majd kék háttér (bluebox, Amerikában: bluescreen) elé állították. E technológia segítségével bármilyen helyszínt vetíthettek mögéje. (Már megint Baudrillard, ezúttal parafrázisként: Max a szimulakrum eredetije. Sőt, több annál: a szimulakrum szimulakrumának az eredetije.)

1984 más szempontból is nevezetes esztendő: két évvel Ridley Scott Szárnyas fejvadásza és David Cronenberg Videodrome-ja után, kettővel a Bruce Sterling szerkesztette Foncsorozott szemüveg (Mirrorshades) novellagyűjtemény előtt, megjelent William Gibson Neuromancere. Max, az első cyberpunk-bálvány cyberpunk kortársak közé született; az ő szellemtestvérük, szintén a „csúcstechnológia és az utca találkozása”. (Ráadásul ő is foncsorozott szemüveget hordott!)

Beavis és Butt-head nála tanult, az X-generáció rajta nevelkedett, cinizmusukat és szarkasztikus humorukat tőle kölcsönözték. Max vigyora gúnyos anarchia, dühön és szomorúságon túli fölényes megvetés. A narcisztikus, nemzetközi korporációk uralta, s a szépen csomagolt hülyeségre mindig vevő konzumtársadalmat figurázta ki. Ahol ő él, ott tilos a tévét kikapcsolni… Orwell? Negatív utópia? Talán az, de még inkább a mi valóságunk, az a valóság, melybe szusszanás nélkül, örökös média-jelenlétben menetelünk: nem pozitív, nem negatív; millennium-csodavárás utáni hétköznapok. „Úgy tűnik, Max Headroom világa tényleg csak húsz percre van a jövőben” – olvassuk az egyik web-oldalon.

Lara Croft szintén merített belőle. A Tomb Raider hősnőjét, „a brit tudomány kimagasló követeként” még a londoni kormány is kitüntette. A játékfigurát filmvászonra adaptálják, fiatal lányok tömkelege akar hozzáhasonulni. Felfogták-e, hogy Lara éppen a beléjük sulykolt sztereotípiákat (férfi-uralom, passzivitás, Barbie-vigyor) rombolja szét? Vagy a software-létet vágyják? Talán még nem, hiszen a szellem merevlemezre töltésének technikai feltételei váratnak magukra, Hans Moravec professzor ultra-intelligens robotjai 2040 körül esedékesek.

Nem, egyelőre nem a software-létben gondolkodnak. Csak állandóan bálványokat keresnek, s a bálványt hívhatják Mariah Carey-nek, Britney Spearsnek, Lara Croftnak, egyre megy. Nem tudják, pedig rég átlépték a valós és a virtuális közötti Rubikont. (Sőt, még valószínűbb, hogy a Rubikon magától párolgott el.)

Már csak egyetlen – igaz nagy, és minőségi – ugrás a software-lét. („Nincs többé Isten, aki felismerhetné övéit, nincs Utolsó Ítélet, mely elválasztaná az igazat a hamistól, a valóságot mesterséges feltámasztásától, mert immár minden halott és eleve feltámasztatott” – írta Baudrillard. Átvettük Istentől a teremtő szerepét: mi vagyunk a teremtők, mi vagyunk a teremtettek.)

Az életnek léteznek nem-organikus formái is – vallja Manuel De Landa, az új-materialista médiafilozófus. Például programok, örök fiatal bit-ikonok. Mint az 1996 óta állandóan tizenhét éves, negyvenezer poligonból szerkesztett japán énekesnő, Kyoko Date. Love Communication című (negédes) dala sokáig vezette a távoli szigetország slágerlistáit. Nyugodtan írhatunk neki szerelmes levelet, nem leszünk egyedül. Kedvesen mosolyog, szépen táncol, kellemesen énekel. És még szexi is.

A „skót” T-Babe személyében komoly riválisra talált 2000 tavaszán. Ő tizennyolc éves, hosszúlábú, szőke hajadon. Tökéletes testén gyakran feszül parányi bikini. Imád online bevásárolni, utálja a focit. Pedig Glasgow-ba való, eredetileg egy helyi lemezkiadót kellett volna reklámoznia. Aztán úgy bereklámozták, hogy a cég vezetői énekesnővé léptették elő. Első maxi-lemeze (Peter Pumpkineater) áprilisban jelent meg. Alighanem rá is szép jövő vár.

„Ugyanannyira valódi, mint a többi popsztár: őt is teremtették, van apja és anyja, bizonyos dolgokat szeret, másokat ki nem áll. Fel tudja sorolni a kedvenc színészeit, sokat ad a megjelenésére. Virtuálisan valódi; egy olyan világból jött, melyet mindjobban megismerünk és megszeretünk” – nyilatkozta teremtője, Tessa Hartmann.

És az élő koncertek? Az autogramok? A közelről – közelről? – csodálható imádott lény? Az őrjöngő publikum? Talán egy Internet portál előtt?

Tíz éve furán hangzott volna, tíz év múlva senki nem lepődik meg rajta: igen, esetleg még a képernyőre meredve, de valószínűbb, hogy egy tökéletes virtuális valóságba merülve ünnepeljük majd kedvenceinket…

Persze ha úgy elbutultunk, hogy az ennyire hibátlan, s ennyire üzleti szempontok alapján kreált – mindenből egy keveset, de ne túl sokat, lázadni csak a jó ízlés keretein belül, szexisnek lenni, de a pornót elítélni (és a felsorolás korántsem véges) – babákat istennőknek fogadjuk el. A probléma nem a valós-virtuális látszatellentét, prózaibb annál: noha ágálunk ellene, lelkünk mélyén mégis kívánjuk, hogy manipuláljanak bennünket. A poszt-posztmodern mese nem összesküvésekről szól: csak viszonyítási pontok léteznek, manipulátorok és manipuláltak vagyunk, egy térben, egy időben. A mechanizmus tökéletesen működik, pedig senki nem irányítja. Lara valamit kapiskál az egészből, de azért ő még elmegy. Az állandóan görbe tükröt tartó Max-et kollektív félelmeink állították félre. Nincs szükség rá.

Csak egy újabb férfisztárra, hogy a tini-lányoknak legyen kiért bolondulniuk… Megkapták a szívdöglesztő E-Cyas-t, a német I-Media Keanu Reeves, Ricky Martin és George Michael vonásaiból összegyúrt csodáját. Az ő levelesládája se kong az ürességtől: a hódolók száznál több e-maillel bombázzák naponta.

Gyakran ad interjúkat, többek között a Sun és a Daily Mirror kereste már meg. Általában elmondja, hogy Aldous Huxley az egyik kedvenc írója, de a kortárs cyber-irodalomból kimagasló Neal Stephenson Snow Crash-e szintén elementáris erővel hatott rá. Intelligens, trendi, elegánsan felszínes – kell ennél több?

Mintha élne – súgja egy belső hang. Tényleg él – bólint rá értetlenül a VR guru. Az avatárok korába léptünk.

Hollywoodban és az MIT-ben (Massachusetts Institute of Technology) számos interaktív környezetet terveztek már nekik. Egyelőre tökéletesítik, de hamarosan az új software-csoda, a virtuális rendező is munkába áll.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/07 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2993