KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Schubert Gusztáv: John Gielgud (1904–2000)
MAGYAR MŰHELY
• Báron György: Filmek fakamerával Paradoxonok Szőke Andrásról
• Reményi József Tamás: Szőke-körkép Helyfoglalás, avagy a mogyorók bejövetele
• Mihancsik Zsófia: Filmek a föld alatt Beszélgetés Gulyás Gyulával
• Gervai András: Bartók-kozmosz Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Varga Balázs: Sok rövid sokra megy Mediawave tizedszer
• N. N.: Mediawave 2000

• Schubert Gusztáv: A vad szem Gladiátor
• N. N.: Peplum-filmek
• Beregi Tamás: Róma virtuális öröksége Gladiátorok a számítógépen
• Varró Attila: Szebb tegnap Hongkongi filmtriád
• Barabás Klára: A sötétség gyermekei Beszélgetés Léos Carax-szal
• Tamás Amaryllis: A sötétség gyermekei Beszélgetés Léos Carax-szal
• Borkesz Andrea: Lex film vagy nem lesz film? Visegrádi filmtörvények
MULTIMÉDIA
• Kömlődi Ferenc: Új idők új dalnokai Virtuális sztárok
• Vasák Benedek Balázs: A technika rítusa Jancsó CD-ROM
• Muhi Klára: Az aranyfej tükröződése Mozgóképtár
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Az érzelmek színe Michelangelo Antonioni: Írások, beszélgetések
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Stílgyak Életbevágó
• Bakács Tibor Settenkedő: Légy Tilos! Pol Pot megye punkjai
LÁTTUK MÉG
• Kömlődi Ferenc: A kilencedik kapu
• Kis Anna: A repülés elmélete
• Pápai Zsolt: A bűnös
• Köves Gábor: Ég velünk
• Varró Attila: Pitch Black – Huszonkét évente sötétség
• Mátyás Péter: Péntek esti gáz
• Hungler Tímea: A múzsa csókja
• Vidovszky György: Az én házam, az én váram
• Máriássy Vanda: Tűzforró Alabama
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Pedofíling II.

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Michelangelo Antonioni: Írások, beszélgetések

Az érzelmek színe

Bikácsy Gergely

A technika és a nők, Kína és Amerika – a filmekből ismert fegyelmezett érzékenység köszön vissza a könyv lapjain.

 

„Egy kis őrültség” hiányzott az életéből, mondja a könyv utolsó interjújában Michelangelo Antonioni. Ahhoz képest, hogy életének első forgatási napján elmegyógyintézeti őrültekre irányította kameráját, ahhoz képest, hogy egyik legelső cikkét azzal fejezi be: „Chaplin az az angyal, aki őrültekkel birkózik”, és többször is jó emlékeket idéz fel a hivatásos hibbantakról („Az őrültekkel mindig jól kijöttem, volt egy dilis nagybátyám”) – talán furcsa e hiányérzet. De csak annak, aki nem látta a filmjeit. Az éjszaka egyik epizódjában nimfomániás nő ront Mastroiannira egy kórházfolyosón, a Vörös sivatag hősnője zavarodott, s talán akad még opusaiban nem normális figura, Antonioni, Bergmannal ellentétben, mégis a józanság hűvös burkában élő ember rendezője.

Filmjei hidegek, fegyelmezettek voltak számomra (sokan így látták, sőt általában ezzel címkézték; mit tegyek, sajnos, én sem vagyok kivétel). Formaművész – a filmművészetben azt a szót egy ideig csak miatta alkalmazták, ez a minősítés az ő időszakában rajta kívül csupán Alain Resnais-t illethette. Kameramozgásai, tér- és időkezelése megváltoztatta az európai filmet, nagy tehetségekre, epigonokra, kommersz filmcsinálókra is erősen hatott. Hatása azonban hamarabb elmúlt, mint e valóban nagy formai újítások ígérték. Ha valaki a modern filmben, ő valóban „életérzést” közvetített. „A bizonytalanság dramaturgja” – írta róla Gaál István találóan. Az éjszakában Jeanne Moreau hosszú sétája Milánó külvárosában felejthetetlen. A Foglalkozása: riporter utolsó hét perce, a kihalt, szélfútta udvaron gyilkos közönnyel körbepásztázó kamera minden idők talán legnagyszerűbb hét perce, bár talán maga a film nem korszakos remeklés. Ilyesmire emlékszik az ember. Meg arra, hogy Monica Vittit ő teremtette meg – bár az is lehet, Monica Vitti nélkül ő maga más, jelentéktelenebb maradt volna.

 

*

 

„Bizonyára észrevette, milyen nagy erőfeszítésembe került, hogy válaszoljak a kérdéseire” – ez a könyv talán legrokonszenvesebb mondata.

E gazdag és értelmes kötetben egy kivétellel (említem majd) nincs felesleges vagy érdektelen fejezet. Különösen érdekes az a hosszú beszélgetés, amely a római Filmfőiskolában zajlott, s amelyen az ott tanuló Gaál István is jelen volt. Más, később jeles rendezővé vált diákok is. A főiskolás Bellocchio hevülten kérdez és vitázik, az egész nagyon korhoz kötött, bosszantó és izgalmas, sok apró szakmai magyarázkodás, még több bosszantóan lapos moralizáló vélekedés. Antonioni, aki nem Fellini-szerű komolytalansághoz is értő ravasz rögtönző, hanem olykor nehézkes, nem viccelődik és sohasem akar kitérni, mint teszi majd’ mindig Fellini vagy Bunuel – itt meglepően talpraesett, határozott és eredeti, sokkal jobb benyomást kelt, mint a főiskola diákjai: ez kicsit szomorú, de hát előlegzi már a film későbbi „fejlődését”.

Ki hinné, de Antonioniban is bujkált naivság, a kor naivsága. Lelkesen méltatja a Vörös sivatag kapcsán (Godard-ral beszélgetve) Robert M. Stewart kutatót, aki megalkotta a kémiai agyat: a Vörös sivatag óta harminchat év telt el, és létező kémiai agyról – lassuló tudomány – semmit sem tudunk. Még érdekesebb kérdés: lassult-e azóta a filmművészet? 1975-ben a lézer többdimenziós filmi lehetőségeit jósolja néhány évvel későbbre – erről sem tudok. Egyébként több sci-fi tervet is dédelgetett. Ez a lelkesült, kisdiákos technika-bűvölet inkább rokonszenves számomra; ahogy elmeséli, Cape Kennedyn beült a holdjáró-szimulátorba, Karinthy jut eszembe (aki csak ebben emlékeztet Antonionira).

 

*

 

Én meg a film, én meg a nők a kötet egyik jó interjújának a címe, és ez a téma gyakran előkerül, talán még gyakrabban, mint Fellini interjúiban. Méltán. „Nők között éltem, először unokatestvéreim és azok barátnői, aztán a feleségem és négy nővére, majd a barátnőim és az ő barátnőik, a színésznők és udvarhölgyeik között.” Nem Fellini, inkább Bergman életére emlékezteti az olvasót. A törékeny Lucia Bosét, első színésznő-szerelmét a forgatáson felpofozta, erről sokat beszél, a megbánás legcsekélyebb nyoma nélkül. Nyelünk egyet, és tovább lapozunk. Rábukkanunk rögtön egy hosszabb Playboy-interjúra: persze az erotikáról faggatják. Nőkről, erotikáról, miről másról, és véletlenül vagy nem, de ez a kötet kimagaslóan legérdekesebb beszélgetése, jobb, mint a Godard-ral készült, és sokkal jobb, mint amit a filmkritikákat évtizedekig szorgosan, de unalmas eredménnyel író Moraviával folytatott.

„A filmszínésznek nem értenie kell, csak lennie” – mondja Antonioni. Másutt: „a színész kellék, és nem is a legfontosabb kellék.” Mindez emlékeztet Bresson nézetére, holott az olasz rendező soha nem volt olyan következetes a gyakorlatban, mint a francia: az ő filmjeiben Mastroianni és Moreau, gyakran Monica Vitti is a hagyományos játékfelfogáson belül maradva magas színvonalú „színészi munkát végzett”, ha mondhatjuk ilyen szárazon.

 

*

 

Ki hinné, de amit Antonioni Amerikáról, a diáklázadásról mond, még ma sem ásíttató: olvasása közben egyre inkább érdekelt, hogy a Zabriskie Pointról (ez az üres film akkor is, ma is teljesen hidegen hagy) és forgatásáról mit idéz fel. Bevallom, érdekeset. Mit mond nekem Amerika? Baudrillard minapi briliánsan felszínes könyve sem mélyebb vagy hitelesebb.

Roppant érdekes a nálunk ismeretlen Kína-dokumentumfilm kapcsán a lelkes kommunista Dario Fóval (épp a szintén szovjet- és Mao-barát, élete végén erről már megfeledkezve: zseniális) Joris Ivens Kína-filmjéről folytatott nyílt vagy lappangó vita. (Umberto Eco véleményét tizenegy éve közölte a Filmvilág). Lehet-e még dokumentumfilmet rendezni? – kérdi Antonioni, s épp kínai tapasztalatai, viszontagságai bizonytalanítják el, bár azért nem annyira, hogy önmagában kételkedjék.

Antonioni, aki korai, 1942-es rövidfilmjével (A Pó népe) Viscontival párhuzamosan, s majdnem azonos helyszínen, de tőle függetlenül szinte „feltalálta” a neorealizmus dokumentum-szemléletét, bár minél hamarabb el is akart távolodni e szemlélettől, 1950 után dokumentumfilmet sem rendezett Itáliában.

Kínában öt hetet forgatott, az ország megismerésére természetesen ez nem elég. Ahhoz azonban igen, hogy mindig jó helyre tegye le a kamerát, mondja. Mintha igaza lenne. Ez a majd három órás Kína-film hosszabb kitérőt érdemelne. Ne higgyük, hogy csak a kommunista rendezők voltak naivak. Kínában a munkások munka után nem mennek haza, s az olasz rendező tanúsága szerint a gyárudvaron örömmel vitatják meg munkaproblémáikat. „Ők a gyár gazdái, és számomra természetesnek tűnik, hogy tudatában is vannak ennek.” Emlékezetesebb, és egy mini-képsor élességével képileg felülírja e naivságot a következő emléke: „A falu Forradalmi Bizottságának elnöke, aki engedélyezte a forgatást, és mindenütt előttünk járt, amint meglátott egy öregembert, odament hozzá, és rászólt, hogy menjen el, ne mutatkozzon előttünk.” Mao kultúrpolitikusainak nagyon nem tetszett, amit az olasz stáb felvett, akadályozták is, ahogy csak tudták. Antonioni, mint maga mondja, „kompromisszumot kötött az idővel és a bürokráciával”. Utólag arra gondolunk, az idő megbocsátóbb volt, mint a kínai pártbürokrácia, mely a fél világon, persze főleg Kelet-Európában megtiltotta e hosszú dokumentumfilm vetítését. Öt hét alatt nem ismerhette meg Kínát, de általában jó helyre tette le a kameráját; a kínai tiltakozás őt igazolta.

 

*

 

A kötetbe bekerült Antonioni meghiúsult, le nem forgatott filmjének a forgatókönyve (Tecnicamente dolce – Gyöngéd technika). Magyarországi ősbemutató, mondanánk, csakhogy a forgatókönyv meglehetősen érdektelen; kicsit megértem a producer Pontit, amiért végül is nem vállalta. Kuriózum jellege van inkább. Talán érdemes volna kiadni egy Antonioni-forgatókönyv válogatást, gyűjteményt (magyarul eddig Az éjszaka jelent meg Az édes élet című antológiában, harminc éve, meg az Egy sosemvolt szerelem krónikája című elbeszéléskötet 1990-ben). A testes könyv terjedelmét is szétfeszíti ez a szöveg – ha már mindenképp forgatókönyvet is akart közölni a szerkesztő, sokkal érdekesebb lett volna bármelyik másik.

E gazdag kötet után az olvasó ezután sem fogja tudni, hiányzott, hiányzik-e valami e nagyformátumú rendező felfogásából, ábrázolásmódjából, nyelvéből, stílusából, talán adottságaiból is; mi lehet az oka, hogy Antonioni invencióval, eredetiséggel teli, olykor hibátlannak tetsző és korát élesen, értelmesen ábrázoló filmjei ma olyan kevéssé izgalmasak. Nem a könyv hibája, sőt, bizarr mód nyitottságot sugall, tehát inkább erénye: a választ, ha van, majd új nemzedékek fogják megadni.

 

*

 

A kötet lábjegyzetei olykor példaadóan fontos információkat, adatokat közölnek, olykor komikus hatást keltve semmitmondóak és feleslegesek (Karl Marx – „német filozófus és közgazdász”, Luchino Visconti – „olasz filmrendező”, Ernest Hemingway – „amerikai író”, Ingmar Bergman – „svéd filmrendező”, ezzel szemben Gustave Flaubert – „francia író”, Gina Lollobrigida pedig – „olasz színésznő”.) Dicséretes ismeretközlés – de vajon kicsoda Bulgari (129. o.)? Autó-tervező vagy gyémántkereskedő? D’Arrigóról is jó lenne valamit tudni. Gondolom, nagyon kevés magyar olvasó ismeri nevüket, de itt a lábjegyzet-író–szerkesztő hallgat, bizonyára nem volt kéznél olasz nagylexikon. Sőt az árnyékban maradók büntetésül még a névmutatóba sem kerültek be, így aztán ők a „nekeresdiek”...

Mindez azonban inkább bosszantó, s nem valami súlyos fogyatékosság. Fontosabbnak tartom, sokkal fontosabbnak, és nagy örömmel mondom, hogy kiváló a fordítás, és ez a mai romló „fordítási állapotok” idején példaadó. (Benda Kálmán, Csantavéri Júlia, Gaál István, Pintér Judit).

Nagyon kevés a könyvben az elírás, a sajtóhiba (Novecento a szövegrészben rosszul írva, Paul Valéry is hibásan, meg egy Wajda-filmcím a mutatóban). A bibliográfia rendkívül gondos munka, épp ezért meghökkentő, hogy kimaradt Guido Aristarco könyve (magyar címén: Filmművészet vagy álomgyár), amelynek talán legfontosabb nagy fejezete szól Az éjszaka rendezőjéről! Ez viszont súlyos hiány, amelyet egy második kiadás feltehetőleg pótol. Mert megérdemelne egy második kiadást is ez a jól sikerült Antonioni-könyv.

 

Válogatta és szerkesztette: Zalán Vince. Osiris Kiadó, 1999.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/07 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2996