KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Schubert Gusztáv: John Gielgud (1904–2000)
MAGYAR MŰHELY
• Báron György: Filmek fakamerával Paradoxonok Szőke Andrásról
• Reményi József Tamás: Szőke-körkép Helyfoglalás, avagy a mogyorók bejövetele
• Mihancsik Zsófia: Filmek a föld alatt Beszélgetés Gulyás Gyulával
• Gervai András: Bartók-kozmosz Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Varga Balázs: Sok rövid sokra megy Mediawave tizedszer
• N. N.: Mediawave 2000

• Schubert Gusztáv: A vad szem Gladiátor
• N. N.: Peplum-filmek
• Beregi Tamás: Róma virtuális öröksége Gladiátorok a számítógépen
• Varró Attila: Szebb tegnap Hongkongi filmtriád
• Barabás Klára: A sötétség gyermekei Beszélgetés Léos Carax-szal
• Tamás Amaryllis: A sötétség gyermekei Beszélgetés Léos Carax-szal
• Borkesz Andrea: Lex film vagy nem lesz film? Visegrádi filmtörvények
MULTIMÉDIA
• Kömlődi Ferenc: Új idők új dalnokai Virtuális sztárok
• Vasák Benedek Balázs: A technika rítusa Jancsó CD-ROM
• Muhi Klára: Az aranyfej tükröződése Mozgóképtár
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Az érzelmek színe Michelangelo Antonioni: Írások, beszélgetések
KRITIKA
• Gelencsér Gábor: Stílgyak Életbevágó
• Bakács Tibor Settenkedő: Légy Tilos! Pol Pot megye punkjai
LÁTTUK MÉG
• Kömlődi Ferenc: A kilencedik kapu
• Kis Anna: A repülés elmélete
• Pápai Zsolt: A bűnös
• Köves Gábor: Ég velünk
• Varró Attila: Pitch Black – Huszonkét évente sötétség
• Mátyás Péter: Péntek esti gáz
• Hungler Tímea: A múzsa csókja
• Vidovszky György: Az én házam, az én váram
• Máriássy Vanda: Tűzforró Alabama
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Pedofíling II.

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Sára Sándor fotográfiái

Turától Bombayig

Kincses Károly

Az India, a szépség koldusa fotókiállítás megnyitóbeszéde.

      

Feledheted-e ezeket az arcokat? címmel könyvet adtunk ki 2003-ban Sára Sándor több mint fél évszázad alatt készült fényképeiből. Nagy dobozokban cipeltem el fotós életművét a kecskeméti fotómúzeumba. Akkor már sokan látták az Indiában készült fotóiból nagyított kiállítását, de az 50-es évek közepén, turai fotószakkörösként, majd geodétaként, aztán operatőr-hallgatóként készített képei, és az utána jövők is ismeretlenek voltak addig a nagyközönség számára. Sára autodidakta módon sajátította el a fényképezés legfontosabb tudnivalóit. „Az első két képem szimbolikus, kicsit meg is határozta a pályámat. Az egyik képen a Nemzeti Múzeum előtt álló Arany János szobor szerepelt, a másikon pedig az ottani nyilvános WC előtt üldögélő vécés néni. Az egyik a magas művészet, a másik pedig dokumentum, maga az élet” – mondta egy interjújában. Richter Jancsinak hívták azt a barátját, aki kölcsönadta neki a fényképezőgépét. „Ő tanított meg az alapokra. Ami fotográfiai szakkönyv csak volt a könyvtárban, azt én mind kiolvastam. Odahaza a község vezetői segítségével megalapítottam a falu fotószakkörét.” Sára és szakkörtársai a felszerelésért cserébe buzgón fényképezték a kultúrház eseményeit, látogatásokat, műsorokat, fellépéseket. Ennek ellentételezéseként viszont éjszakánként a sötétkamrában – saját kárán – tanulhatta a labortechnikai fogásokat. Ehhez tudni kell még, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmes tanszakán a hallgatók első évüket egy Zorkij vagy Kijev fényképezőgéppel a nyakukban, különféle etűdök fényképezésével töltötték. A kényszerszülte fotográfusok között olyanok kerültek a pályára, mint Zsigmond Vilmos, Kovács László, Gaál István, vagy Sára Sándor, kicsit később Kósa Ferenc vagy Huszárik Zoltán. Mindannyian alkottak fotográfusként érvényeset, de mozgóképes szemléletüket is erősen meghatározta az a komponálási, képszerkesztési rend, mód, amit az állóképeknél megtanultak.

Életéről, korai fotós tevékenységéről sokat megtudhatunk a Feldobott kő című önéletrajzi ihletésű filmjéből. Kezdődik a gimnáziumi ballagás jelenetével, hol a csoportképpé rendeződött fiatalok elé egyikük leállítja az állványt, magnéziumport szór a villantó tepsijébe, majd beáll a többiek közé, a magnézium nagyot villan, pokolian füstöl, a gyerekek szétoszlanak, a film megy tovább. Látjuk ugyanezt a fényképező fiatalembert a geodéták által felkeresett cigánytelepen, amint a kényszerfürdetett, tetvetlenítés céljából erőszakkal kopaszra nyírt cigányokat fényképezi, látjuk, amint a gépét elvenni akaró rendőrrel fogócskázik, amint a turai kútnál mossa a képeit, tanúi vagyunk, miként utazik a főiskolai felvételire a vonaton, ölében a nagy uborkásüvegben úszkálnak a szomorú szemű, lekopaszított cigány nők és gyerekek képei. Amiként az a valóságban is történt. Ranódy László, mielőtt elkezdte volna forgatni az Akiket a pacsirta elkísér című filmjét, felkérte Sárát, hogy készítsen tanulmányfotókat a Viharsarok életéről. Ekkor fotózott Békésben egy sorozat szegény földművest, cigányt, a társadalom szélére sodródott embert. Nem aratott osztatlan sikert, a rendőrök még aznap éjjel rátörték a szállodai szoba ajtaját s a negatívokat követelték. Megúszta valahogy, pedig 1958-at írtak akkoriban.

Ezek voltak a kezdeti lépések. A hogyan tovább?-ot mindenki ismeri, aki járt már életében legalább háromszor moziban, aki megnézte Sára filmjeit, elolvasott akár csak egyet is a róla írt számos könyvből. De miért éppen India? Na, ez engem is foglalkoztatott.

Az tudható, hogy legjobb dokumentum- és játékfilmjeiben főleg az emberek érdeklik. A fotókon is, ugyanúgy. Ez teljesen rendben levőnek találtatik, hisz miért látna, gondolkodna másként ugyanaz az ember egy Arriflex vagy egy Olympus keresőjébe tekintve? Ez a tulajdonsága – bár munkássága egészére jellemző – legpontosabban mégis korai szociofotóin és öregkori indiai képein követhető nyomon. A fotós életmű két pillérét jelentő munka – bár az egyik fekete-fehér, a másik színes – fél évszázadnyi távolságból, döbbenetes módon rendezi keretbe Sára fotós életművét, és mutatja meg, mennyire egy úton járt az egykoron még csupaszképű, majd fekete bajszos, végül hófehér szakállú alkotó. Sára Sándort filmesként, filmjei okán hívták meg Indiába, a bombayi, delhi és kalkuttai fesztiválokra, de már az első ottlétekor tudta, hogy itt nem csak a saját, magyar világából kéne mutatnia, de nézni is kell, és végül lehetőleg valamit haza is vinni, otthoni megmutatásra. Sára sohasem foglalkozott olyan témával, ami valahogyan személyesen ne érintette volna meg. Bethlenfalvy Géza professzor mesélte egyszer régen, hogy ő, aki sokat élt Indiában, csodálkozva figyelte, Sára milyen természetesen illeszkedett bele abba a nagyon más világba, s már második nap az otthonosság érzésével mozgott az idegen helyeken, idegen emberek között.

Bombayben, Kalkuttában (ahol kinézetre egyébként könnyedén össze lehetett volna keverni egy helyi bölccsel vagy egy koldussal) előszeretettel fordította objektívjét a sok száz, vagy akár ezer éves karaktereket formázó arcok irányába. És exponált. Megörökített. Talán éppen az Idő Sára indiai képeinek a kulcsmotívuma. Ott járt-kelt az indiai utcákon, tereken a huszadik század utolsó éveiben és fényképezőgépébe sorra besétáltak ezek az évszázadok változatlanságát, állandóságát idéző arcok, alakok. Ő volt a kapu múlt és jelen között. Igen, talán ez az imént feltett kérdésre a válasz. És talán Önöknek is ekként kéne nézni ezeket a fotókat, lépjenek be a Sára által résnyire nyitott Idő-kapun. Egy interjújában ezt mondta: „Az arcokba ivódott sorsok ragadnak meg. Ha az ember jól választ, az arcok rengeteget el tudnak mesélni. Nem csak a külsőről, hanem a lényegről is, arról, hogyan élnek az emberek, mennyire élnek befelé vagy fölfelé, vagy a túlvilág felé. Az embereknek az arcukon megjelenő belső világa érdekel, ahogyan befelé élnek.”

Örülök, hogy e megnyitó ürügyén annyi év után ismét gondolkozhattam Sára Sándoron és fotóin. Nekem már megérte, remélem mindenki másnak is.

 

Tér-Kép Galéria (Budapest): 2019. február 21. - március 23.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2019/05 10-12. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14079